beszámoló [koncert]  2005. október 30. vasárnap   10:45

nincsen hozzászólás

  Még a kishazánkban kialakult nagy harci helyzetet is sokféleképpen lehet kritizálni. Lehet példákkal illusztrálva, szép szavakkal, igényesen megfogalmazva. Ha valaki ezt zenével fejezi ki, akkor születik meg a szocio-horror funky. Ennek a műfajnak a megalkotója és mestere, egyúttal pedig egyetlen képviselője is a Tudósok.
  De úgyis remek kórképet lehet festeni a minket körülvevő 93 ezer négyzetkilométernyi területről, hogy kertelés, és cifrázás nélkül, pofonegyszerű rock n rollba ágyazva az előadók elküldenek mindenkit a jó büdösbe. Ez volna a Flash.
  Vagyis ezen a hétfő estén egyaránt jól járt az értelem és az érzelem, hiszen mindkét formáció tökéletes a maga módján. De gondoljuk csak végig: az a tény, hogy képesek ugyanazt a közönséget megmozgatni, jelzi, hogy közel sem csak a maguk módján tökéletesek.
  
  A kultúrált szórakoztatást a drMáriás vezette Tudósok kezdte. Ahhoz képest, hogy (ezúttal is) milyen puritán színpadképpel kedveskedtek a közönségnek, zenéjük (ezúttal sem) bizonyult valami egyszerűnek. Adott egy biztos és virtuóz ritmusszekció, egy laza dobossal, és egy cigarettával a kézben slappelő, gitárt is helyettesítő basszusgitárossal. Ehhez az alaphoz jön hozzá a fronttudós improvizált monológja, amelyet szavalva, énekelve, sikoltozva ad elő. Ezt a tevékenységét időnkét felváltja hol kedves simogatásnak tűnő, hol pedig nemi erőszaknak is beillő szaxofon-, illetve trombitaszólóval, vagy pedig csak a sebtiben felállított elméleteit kíséri gesztikulációkkal. Ebből a fent leírt elegyből pedig olyan dalok születnek, mint a Keresztezés, a Mindenkinek 1, a Gyerek akarok lenni, vagy az Öngyilkos. Meg egy csomó másik, amelyek a fentiekhez hasonlóan elgondolkodtatóak, és megtáncoltatóak.
  
  A régi szép idő rock n rollját megidéző, meglehetősen rövid beállás után már játszott is a tyúkszemvágó Flash együttes. És ha már játszott, akkor terítékre is keríttette majdnem minden nótáját. Nem is akárhogyan: feszesen és keményen, úgyhogy ütött is a hangerő, mint sok féldeci kommersz. Ez a fajta határozottság és céltudatosság szigorúan csak a zenekarra volt jellemző, Barcs Miklós énekes továbbra is hadilábon állt a dalainak felépítésével (értsd: vagy rosszkor szállt be a nótába, vagy a refrént hagyta ki belőle), a józansággal, meg úgy egyáltalán mindennel. Viszont nagyokat ordibált a Brown Sugarra, amely ezúttal a Patkány címet kapta, a Wild Thingre, amit most nevezzünk Twentynek. (Aki a fenti egybeeséseket képes esetleg plágiumnak titulálni, ne menjen Flash koncertre. Nem fog neki jót tenni.) A Bögre című mulatós alatt pedig elővezetett egy konténer kecsességével bíró népies táncot, a 3 milliárdba pedig beiktatott egy megemlékezést Eörsi Istvánról. De pont emiatt tud a Flash idestova ki tudja mióta az maradni az, ami: idehaza az egyetlen olyan csapat, amelyiknek keserű cinizmusát és talponállóba illő kocsmapolitikáját elhisszük, és mégsem kiálltunk hordóért. A szónok úgyis olyan részeg, hogy nem bírna felmászni rá.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: