szerző: MorelloPantera, Power Trip, Child Bite 2025. február 3, Papp László Sportaréna
Tudom-tudom, mostanra már rég lerágott csont, de mivel a szenzációs módon, Phil Anselmo-val (ének), Rex Brown-nal (basszusgitár), Zakk Wylde-dal (gitár) és Charlie Benante-vel (dob) újraformálódó Pantera első hazai megjelenésénél, a 2023-as Barba Negrás bulin külföldi tartózkodás miatt nem tudtam jelen lenni, így most tudom kiírni magamból. Szóval essünk is túl gyorsan rajta: ez a Pantera bizony nem Pantera!
És nem tartozom azok közé, akik nélkül a Slayer Lombardo nélkül (meg pláne Hanneman nélkül) nem Slayer, az Arch Enemy Johan Liiva nélkül nem Arch Enemy, a Sepultura a Cavalerák nélkül nem Sepultura és társaik... Sőt, magam is kaján félmosollyal szoktam nyugtázni az ilyen hangokat. De ahogy valaki a Pantera szót kimondja, egyszerűen nem tud bevillanni más, mint Dimebag Darrell Abbott és Vinnie Paul Abbott jellegzetes, összekeverhetetlen karakterei.
És nem csak a dalok, azok összekeverhetetlen hangzása tekintetében megkerülhetetlenek Abbott tesók, hanem a színpadi kiállás, az élő koncertek elképesztő intenzitása és hangulata is jelentős részben rajtuk állt. Úgyhogy igen, ha a Pantera szót halljuk, olyan nincs, hogy Dimebag és Vinnie karaktere nélkül képzeljük azt el.
Itt van persze Phil, aki szintén alapvető, meghatározó karakter a zenekarban és Rex, aki azért mindig egy szürke eminenciás volt, de az ő színpadi figurája is része a Panterának. És az is teljesen nyilvánvaló, hogy már a kezdetek kezdetétől, amikor még csak félkomolyan merült fel, hogyan lehetne újra a színpadra vinni a PanterátDime halála óta, mindvégig kizárólag egyetlen ember merült fel hiteles lehetőségként: Zakk Wylde. A doboknál Charlie Benante (Anthrax) nem volt a legevidensebb választás, de mivel kiváló képességű és intenzitású dobos, az az újraéledés első pillanatától nyilvánvaló volt: ez a formáció működni fog és kiváló lesz élőben.
Szóval ezt egy percig se vitatnám soha. Egyedüli és kizárólagos kényelmetlenségem az egésszel kapcsolatban, hogy Pantera néven ez nekem idegenül hangzik. Bármi, de szó szerint bármi más nem sértené a fülemet. Pantera Experience. Pantera & Friends. Pantera Legacy. Phil-Rex-Zakk-Charlie’s Pantera. Akármi. Mert akárhogy is csűrjük-csavarjuk a szót: ebben a felállásban ez csak egy legmagasabb szintű Pantera tribute lehet, de a Pantera szó az valami más...
De ha ettől a pusztán elméleti (és minden bizonnyal üzleti) kérdéstől elvonatkoztatunk, tényleg nem lehet több fogást találni. Ha valakikkel hitelesen fel lehet idézni a legendás dalokat és a koncerthangulatot, azok Phil és Rex mellett tényleg Zakk és Charlie. És hát innentől nem is volt kérdés, hogy ezen a koncerten ott kell lenni.
Őszintén szólva (utólag) annyira nem bántam, hogy nem a 2023-as Barba Negrás buli volt nekem az első velük, mert a Barba Negra befogadóképessége (még ha dupla koncertről van is szó), és nagyjából kockával kidobott módon változatos hangzásminősége rejtett némi rizikót. De a Papp Lászlóban már előzetesen is biztosra lehetett venni, hogy méltó körülményei lesznek a ’90-es évek egyik legnagyobb, legbefolyásosabb metal legendájának. Meglepetésként ért, hogy ezúttal nem volt kiemelt állóhely rész, ami pedig a Papp Lászlóban ez szinte magától értetődő, így nagy örömömre egészen közel lehetett furakodni a színpadhoz. Nagy tolakodást sem kellett tenni, mert kapunyitás után még igencsak szellős volt a nézőtér, a nyitó Child Bite-ra is még épp csak gyülekezni kezdtek a népek.
A detroiti Child Bite tagjai nagy haverok Phil Anselmo-val, mert a várakozás alatt vetített klipjeikben is sűrűn feltűnt a Pantera énekese, és persze az ő kiadójánál is vannak. A Pantera elé felvezetésként azért nem biztos, hogy a legideálisabbnak gondolnám ezt a teljesen káoszos, punkos, metalos őrületet, amit a színpadon láttunk (el is neveztem káoszcore-nak), de kifejezetten örömünkre szolgált, ha olykor-olykor felfedeztünk náluk némi dalszerű szerkezetet.
A detroiti négyes ugyanis majdhogynem ötletszerű hangokat préselt ki magából, egyedül a ritmusszekció, azaz a dob és a basszus játéka jelentett feszesebb alapokat. De a gitáron például egy olyan gumiszobába való őrült zúzott náluk, amilyen fizimiskát csakis a legpocsékabb ’80-as évekbeli NDK-s pornókban lehet látni.
Emberünk magából teljesen kivetkőzve, kiakadt szemekkel, nyelvét folyamatosan lengetve dobálta magát a színpadon, mindenféle ötletszerű riffeket eregetve, bár néha voltak azért határozottabb, bólogatásra alkalmasabb tempók is. Énekesük pedig ugyancsak szinte éber álomban hajladozott, vergődött a deszkákon, és inkább kiabált, szavalt, minthogy éneklésnek lehessen minősíteni a működését.
Mindezzel együtt egyébként nem volt vállalhatatlan a show, kétségtelenül megvolt egyfajta hangulata és nagyjából érteni vélem, hogy akiknek tetszik, azoknak miért tetszik. Ezzel együtt helykitöltőnek tudtam értékelni a fellépésüket, amelynek volt egyfajta szórakoztató jellege, de magamtól eszembe sem jutna, hogy Child Bite-ot hallgassak.
A Power Trip pőre, riffelős thrash metalja már sokkal intenzívebb felvezetésnek bizonyult a főbanda elé. A közönség is rögtön megtalálta a circle pit, wall of death hagyományait. Elsősorban Seth Gilmore frontember biztatásának köszönhetően, aki elődje, Riley Gale halála után került a mikrofonhoz. Aki nem ismeri a sztorit, annak akár fel se tűnhetett a váltás: ugyanaz a szembe húzott baseball sapka, nyurga karakter, mikrofonhoz láncolt kiállás. Seth remekül vezényelte a showt és ha már úgy alakult, hogy vele kell továbbmennie a Power Trip-nek, szerintem jó választás volt, mert a bandának bizony van helye a színtéren.
Nyilván olyan égrengetőt nem hoznak a műfajba, mint például a mostani főszereplő Pantera, de hol középtempósan dohogó, zakatoló, hol tempósan zúzó thrash metaljuk kifejezetten az élő koncertekre termett. Egészen fel tudták pörgetni a közönséget, adrenalinnal töltve meg a pogózásért, ugrálásért, headbang-elésért rajongókat. Elsősorban a Nightmare Logic lemezükről játszottak, amit az egész színtér nagy elismeréssel fogadott, de a debütáló Manifest Decimation is előkerült pár tétel erejéig.
Jól ráérez a tempókra a Power Trip és erős, harapós riffeket válogatnak össze a nótáikhoz – ez a sikerük titka. A közönséget is sikerült beindítaniuk, úgyhogy sokat tettek azért, hogy már fellelkesült, bemelegedett közönség fogadja Anselmo-ékat. Érdemes volt elhívni őket.
És hát a Pantera, ami ahogy említettem, csak úgy-ahogy Pantera... De ebbe most már ne menjünk bele, ha esetleg érte is olyan vád Phil-éket, hogy a szembenállást hátrahagyni nem tudó Abbott tesók halála után csak nyerészkedni akarnak a névhasználaton, a mai este azért jól bemutatta, hogy nagyon is hangsúlyt fektetnek a Dime és Vinnie örökségének ápolására. A koncerten a vizualitások nagyon nagy része Dime és Vinnie körül forgott, a felvezető vetítés is főleg az ő régi őrültségeikből mutatott jeleneteket, később is sok klipen megelevenedtek, illetve a merch cuccok között is több olyan volt, amely kifejezetten Dimebag-et és/vagy Vinnie Paul-t ábrázolták.
De a legendás dalokat színpadra vinni velük immár nem lehet, így hát tényleg Zakk Wylde és Charlie Benante voltak a legjobb választások. Ezt a fellépéseiken ők pillanatok alatt bizonyítják, így a koncerten már nem lehet (és nem is érdemes) mást tenni, csak átadni magunkat az óriási, stílusformáló daloknak.
Abból pedig volt jónéhány, mert a Pantera ugyan nem adott ki túl sok albumot (a Cowboys From Hell előttieket most szándékosan nem sorolom ide), de az az 5 korong annyi ikonikus nótát kitermelt, ami bőven elég volt egy koncert kitöltéséhez.
A második album, az 1992-es Vulgar Display Of Power pillanataival kezdtek, az A New Level-t és a Mouth For War-t természetesen azonnal együtt üvöltötte a közönség Phil-lel. A hangzás az első perctől kezdve kiváló volt, úgy szólaltak meg ezek a tételek, ahogy a lemezről ismerjük őket. Zakk és Charlie nagyon jól leszedték a hangzást, még azok a jellegzetesen dohogó Vinnie-s dobhangzások is megvoltak.
Bár Phil Anselmo sem mai gyerek már a maga 56 évével, még ma is uralja a színpadot. Nem mozog, nem rohangál már annyit, mint fénykorában, de csak ahogy kiáll, ahogy felveszi a rá jellemző határozott, magabiztos pózokat, abból látszik, hogy tökéletesen tisztában van a szerepével. A hangja is rendben volt ezeknél a bömbölős, minimáldallamos, olykor motyogós nótáknál, egy Cemetery Gates-et persze nem várok tőle.
A másik alaptag, Rex Brown még a banda csúcsidőszakában sem volt sosem frontszereplő, most sem az. Békésen rótta a köröket, olykor besegített a vokálokba, de azon túl elsősorban a basszusjátékra koncentrált. A Panterában a legtöbb reflektorfény mégis a gitárosra szokott vetülni, ami esetünkben Zakk Wylde volt. Az Ozzy mellől és saját jogon a Black Label Society-ből ismerős gitáros játékát valóban körbelengi az a groove-os, délies feeling, ami a metalzene világában talán a legközelebb áll ahhoz, amit Dimebag képviselt.
A Zakk melletti döntést így egy pillanatig nem vitatta senki se és mi is megbizonyosodhattunk arról, hogy azok a jellegzetes riffek és szólók bizony úgy futottak ki a keze alól, hogy nem éreztük úgy, hogy megerőszakolná a fejünkben futó lejátszót. Zakk is egy jellegzetes karakter, még ha nem is olyan örökmozgó, nyughatatlan figura, mint Dime, mégis tekintélyt parancsolóan gitározott a színpad hol egyik, hol másik oldalán.
Charlie-ból nem sokat lehetett látni a dobcucc mögött, bár a kivetítők azért sokszor segítettek, az ő munkáját is mutatták. Charlie Benante is van olyan tehetséges dobos, hogy előzetesen nem tartott senki attól, hogy ne lenne jó vele az eredmény. Talán ő követte a leghűségesebben a lemezen hallható megoldásokat, a Vinnie által megálmodott technikákat, de azért sokat tett azért is, hogy élőben bizonyos témák még keményebben, még vadabban szólaljanak meg.
Keménységből és vadságból pedig nem volt hiány, a kettes lemezről ráadásul áttértünk a hármasra, a sok Pantera rajongónál első számú kedvencet jelentő 1994-es Far Beyond Driven-re. A lemezt nyitó, kőkemény Strength Beyond Strength és a hatalmas groove-okkal operáló Becoming és I´m Broken mindenképp a Pantera munkásságának csúcsait jelentik. Talán nem kell ecsetelnem, hogy ezekre a betonba döngölő riffekre mekkorákat bólogatott mindenki, a moshpit elől csak menekülni lehetett – tényleg borzasztó hiány lenne, ha ezeket a dalokat nem hallhatnánk már élőben úgy, olyan formában, olyan tagoktól, ami a lehető legközelebb áll ahhoz, amit ma Panterának nevezhetünk.
A Panterának azért szélsőségesebb nótái is voltak, a Suicide Note Pt. II például egy egészen elvetemült pusztítás, ami persze újfent nagy mészárlást idézett elő a nézőtéren. Zakk és Charlie munkáját továbbra is méltatni kell, hogy ilyen őrült tempójú, csavaros dalokban is megállták a helyüket.
A Panterának van több gyorsabb, tempós dala, de a legmarkánsabbak náluk a betonozós, földbe döngölős riffek. Ilyeneket kaptunk bőségesen a 5 Minutes Alone-ban és a This Love-ban is, amelynek a melodikusabb részét is jól adta elő Phil. A frontember nem eresztette bő lére a mondanivalóját, de mindig volt valamilyen kiszólása, kikacsintása a közönség felé.
Aztán Zakk Wylde pillanatai következtek a Floods-szal, amelynek gitárszólóját sokan a metalzene valaha volt legszebb szólói között szokták nyilvántartani. Zakk keze alól is csodaszépen siklottak ki a hangok, abszolút méltó módon játszotta el a dalt. A háttérben persze Dimebag képek és jelenetek váltották egymást, ezzel is megemlékezve a gitáros zsenialitására.
Én azokat is megértem, akiknek unszimpatikus hakni az egész, így hogy már nem kell a tesók ellenállásával küzdeni, de ha már így alakult, Phil-ék úgy gondolom, hogy igyekeznek mindent megtenni a koncertek méltóságáért és tisztelgéséért. A zenei minőségben eleve nem volt kétségünk, de ezek a kis megemlékező jelenetek is őszintének tűntek, mintsem giccsesnek.
Még mindig volt hátra néhány dal és hát hiányzott pár olyan Pantera alapmű, amely nyilvánvaló, hogy nem maradhat ki egy ilyen programból. Hogyan is lehetne elképzelni Pantera koncertet Walk nélkül, amiről Phil is azt mondta, hogy ezt minden bizonnyal minden jelenlévő ismeri. Így az ülőhelyeseket is aktív közreműködésre, együtt éneklésre ösztönözte. És ha már egy ennyire közismert dalról van szó, persze ott kellett lennie a színpadon támogatásként Csihar Attilának (Mayhem) is, aki úgy látszik, most már szinte minden itt megforduló metalos sztárfellépő esetén kötelező vendég.
A sokszor szürke háttérembernek tekintett Rex Brown most viszont előtérbe vonult és basszussal ő vezette fel a Cowboys From Hell-t, a másik nagy ikonikus Pantera nótát. A kissé thrash-es tempóval, tekerős gitárszólóval megbolondított szerzeményt Zakk Wylde nagyon jól hozta. Látszott, hogy a szólóiban tiszteletteljesen követi a jellegzetes motívumokat, de itt-ott azért sajátos megoldásokat is alkalmazott. Például itt a Cowboys-nál kicsit megbolondította a jól ismert gitárszólót a dal végén. Még egy tételt kaptunk mára, a Phil hathatós hergelésével beindított, iszonyatos mészárlást jelentő Fucking Hostile-t, ami így búcsúzóul még alaposan helyretett mindenkit a teremben.
Mint említettem, nekem ez volt az első személyes élményem ezzel a formációval (meg egyébként is, koromból kifolyólag már nem láthattam az eredeti csapatot). Biztosan a 2023-as Barba Negrás esemény is nagy buli volt (sőt, az új csapat itthoni első fellépéseként minden bizonnyal még az exkluzivitás faktor is nagyban bejátszott), de én teljesen elégedett voltam ezzel a Puskás bulival is. A hangzás teljes mértékben rendben volt, minden hangszert hallottam, minden súly átjött a zenéből, ezeknek az örök érvényű számoknak az energiája tökéletesen átérezhető maradt.
Lehet, hogy páran úgy érezték, kicsit soványka volt a program, egy ilyen legendától azért még néhány tételnek illett volna beleférnie. De én személy szerint nem úgy távoztam, hogy ott motoszkáljon a hiányérzet. Persze, naná hogy fel tudtam volna még sorolni legalább 4-5 olyan dalt, amit mindenképpen akarnék hallani tőlük egyszer élőben. De egy ilyen intenzív buli után, kellően elfáradva nem éreztem azt, hogy keveset adott volna a banda magából ezen az estén.
A tagok teljesítményére sem lehet panaszunk. Phil-nek nyilván mostanra már megvannak a korlátai, de én nem éreztem a hangjában semmi küszködést, szenvedést, erőlködést. Nyilván ügyesen spórol itt-ott, meg a szélesebb hangterjedelmű dalokat sem erőltetik, úgyhogy így, ebben a formában számomra kielégítő volt a teljesítménye.
Rex is hozta, amit kellett, Zakk gitározása és Charlie dobolása pedig szinten minden igényt kielégített. Ha elfogadjuk, hogy ennek a formációnak van létjogosultsága (és a világszintű érdeklődés, teltházas koncertek alapján ezt ostobaság lenne tagadni), akkor tényleg ők tudják a leghitelesebben, legautentikusabban előadni a Pantera életművet, amennyire azt 2025-ben lehet.
Saját magam számára is meglepő módon viszont egy szó mégiscsak eszembe villant kifelé menet: öreges. Mert bár a srácok tényleg remekül játszottak, rendesen megdörrent a koncert, zúzós számokból se volt hiány, de a Pantera mégis attól lehetett ami, hogy egészen megveszekedett, eszelős intenzitású színpadi munkát végeztek anno. Phil, Dimebag és Rex őrült módon rohangáltak a deszkákon, iszonyú headbang-elések, megvaduló közönség és mindig történt valami polgárpukkaszás a színpadon. Bárki megnéz egy ’90-es évekbeli koncertvideót a neten, pontosan érti, miről beszélek. A kiváló dalok mellett valójában ez tette a Panterát az akkori kor legvadabb, legőrültebb, legpusztítóbb koncertbandájává.
Ma pedig a srácok eljátszottak szuperül mindent, de pont ez a megveszekedett intenzitás hiányzott a deszkákról, amitől Pantera a Pantera. Zakk és Rex sokat mozogtak, többször helyet cseréltek, de nem füstöltek el alattuk a deszkák. Phil is inkább kedélyesen, mintsem a rá régről jellemző közveszélyességgel mozgott erre-arra a színpadon, de túlságosan nem lakta be a rendelkezésére álló teret.
És ha ezt a semmihez sem hasonlítható egykori színpadi intenzitást nézzük, egy kicsit megértettem, miért nem tartják többen létjogosultnak a Pantera mostani újjáélesztését és Pantera név alatti létezését. De azt is látnunk kell, hogy a 60 környékén tanyázó tagoktól ne várjunk 20 éveseket megszégyenítő fizikai kondit. Könnyű 30 évvel ezelőtti videókra mutogatni, de jusson eszünkbe, ma Dimebag és Vinnie is 60 körül lenne, és minden bizonnyal már ők se bontanák le a színpadot.
Mindezzel együtt tartom magam ahhoz, hogy amit ma láthattunk, az egy Pantera Experience. Pantera & Friends. Pantera Legacy. Phil-Rex-Zakk-Charlie’s Pantera, vagy aminek nevezni akarjuk. Abból viszont a legjobb fajta. A nagy kérdés még az, hogy ezekkel a dalokkal, ezzel az életművel még biztosan el lehet egy darabig turnézni, igény még sokáig lesz is rá, de vajon felmerül-e komolyabban a továbblépés lehetősége? Abszolút életképesnek látnám, ha Phil, Rex, Zakk és Charlie esetleg közös dalszerzésre is adnák a fejüket. Rossz biztos nem sülhet ki abból. De Pantera sem. Valami más, valami kiváló az igen, de azt már szerintem tényleg nem Pantera név alatt kéne futtatni, már ha tényleg lesz ilyen.
15:46
