beszámoló [koncert]  2008. március 31. hétfő   15:34

nincsen hozzászólás

  Végre elérkezett az ideje, hogy a stílusteremtő matek metálosok magyar színpadon is bizonyítsák rátermettségüket. A The Dillinger Escape Plan budapesti koncertjével sok rajongó álmát váltotta valóra, beleértve szerény személyemet is, amint az előzetes nagy várakozásoknak abszolút megfelelve karatézta szét az A38-as hajó gyomrát. No de ne rohanjunk előre a beszámolóval, hiszen még két másik banda is fellépett az este fő fogása előtt: nevezetesen a Poison The Well és a Stolen Babies alakulata igyekezett bemelegíteni a közönséget.
  
  Az abszurd, teljesen elvont Stolen Babies fellépésével indult az este. Az elvadult maskarákban és érdekes sminkkel, arcfestéssel színpadra lépő zenekar Tim Burton elvarázsolt világát jelenítette meg abszolút hitelességgel, bár nem tudom, mennyire tetszene a Mesternek a Stolen Babies által előadott zenei miliő. Nos, valószínűleg egyáltalán nem, de az itt megjelent közönség java része sem volt igazán vevő erre a sok elemből építkező, érdekes és eredeti, mégis kusza muzsikára. Előzetes ismeretség nélkül nem igazán tudtam kibogozni a témákat, és túlzottan eklektikusnak találtam a zenét. Dominique énekesnő karizmatikus figurája megbabonázott, ahogyan tangóharmonikájával, ezerarcú hangjával és érzékletes előadásával együtt élt a számokkal, és a többi zenész is jól tette a dolgát. Zenei részről viszont nem igazán győztek meg. Természetesen voltak jó pillanatok, csak valahogy szerintem nem állt össze szerves egésszé a produkció. Kellően beteg zenét játszik a Stolen Babies, mindenképpen érdekes színfoltjai voltak az estének.
  
  A Posion The Well sokkal spontánabb módon, mindenféle külsőség nélkül csapott bele a hardcore-ban gyökeredző muzsikájába. Energikusan, feszesen zúzta végig a körülbelül 40 perces fellépését az öt éve hazánkban járt alakulat. Ugyan melodikus metalcore jellegű muzsikájuk engem nem igazán tudott magával ragadni, de el kell ismernem, hogy profin játszották el a szép dallamos refrénekkel, és szigorú riffeléssel operáló szerzeményeiket. Az elején még egy kissé megilletődötten ácsorgó rajongók is beindultak a koncert végére, és vadul üvöltötték együtt a refréneket Jeffrey Moreira frontemberrel. A Poison The Well kellően feltüzelte a nézőközönséget az est fénypontja számára.
  
  Nem mintha lett volna szükség bármilyen feltüzelésre, ugyanis a The Dillinger Escape Plan úgy robbant be a színpadra, mint egy túlfűtött energiabomba! A Panasonic Youth című szerzemény első pillanatától elborította a hajót a totális káosz, jómagam pár pillanatra körbepillantva alig akartam elhinni, hogy létezhet ekkora őrület egy klubkoncerten. Fél percen belül bebizonyosodott, hogy a Dillinger tényleg egy óriási koncertbanda! Egyik ámulatból a másikba estem, ahogyan a hiperintenzív, egymás- és közveszélyes előadás közben hajszálpontosan el is játszották a lemezre feltett komplex, matekos témákat! Amit Ben Weinman és társai koncerten művelnek, arra bizony nincsen szó, ezt látni kell. Ahogyan Ben körbe-körbe pörgeti és hadonászik gitárjával, valóságos fegyverként alkalmazva azt, pusztulást hozva, merre jár, és közben bakkecske módjára ide-oda ugrál: az egyik pillanatban még a színpad egyik oldalán áll, a másik pillanatban már a másik oldalon lévő erősítő tetejére ugorva tépi gitárja húrjait. A frontember Greg Puciato sem teljesen ép, az biztos! Majom módjára mászta meg a plafonra erősített csőszerkezetet, végigcsimpaszkodott rajta, és közben fejjel lefelé lógva pacsizott a rajongókkal. Majd leugrott, és a közönség tenyerén úszott vissza a színpadra. Ugyan a második mászó akciója kisebb rongálást is okozott: a koncertet záró Sunshine The Werewolf közben az egyik lába beakadt az álmennyezetbe, és végül kiszabadítása közben több fedlapot is a mélységbe taszított. Nos, valóban vérfarkasokkal vetekedő agilitással és agresszivitással vezényelte le a bulit, ugyanis a vad akrobatikus magánakciói mellett kiüvöltötte a tüdejét, és szépen hozta a dallamos énektémákat is. Jeff Tuttle gitáros és Liam Wilson basszusgitáros is penge volt a hangszerén, és a vadulásból is kivette a részét, valamint Gil Sharone is hozta a zseniális, észveszejtő dobtémákat. A zenészek intenzív testmozgása mellett a közönség is kitett magáért, folyamatos stagediving és óriási pogó tombolt az első sorokban. Ez a buli felért egy fitneszedzéssel is, tessék ezentúl Dillinger koncertre menni Norbi tréning helyett, jobban megéri és közben még jól is szórakozik az ember! Az előadás mellett a hangzás is erőteljes volt: lemezminőségben lüktettek a fülünkben a disszonáns, elmebeteg témák. A színpadi fényekkel és füstgéppel pedig tovább sikerült árnyalni a fellépés döbbenetes atmoszféráját. Az eljátszott programban sem lehetett kivetnivalót találni, mind a három lemezről, sőt még az első kislemezről és a Mike Patton-os kislemezről is hallhattunk nótát. Az Ire Works című új albumról eljátszották a Fix Your Face, a Lurch és a Nong Eye Gong pusztítása mellett a két dallamos szerzeményt is a Black Bubblegum és a Milk Lizard képében. Tökéletesen beleillett a műsorba ez a két lazább tétel is, a közönség együtt zengte a dallamos refréneket Greg-el. A Miss Machine-ről a Panasonic Youth, a Sunshine The Werewolf, a Setting Fire To Sleeping Giants és a Babys First Coffin horzsolták hallójáratainkat, a Calculating Infinity című műfajalkotó mesterműről pedig a Sugar Coated Sour és a 43% Burnt előadását élvezhettük. Elreszelték nekünk a The Mullet Burden-t az Under The Running Board című kislemezről, valamint a Mike Patton énekével felvett Irony Is A Dead Scene című kislemez is megidézésre került a When Good Dogs Do Bad Things című szerzeménnyel. Talán egyetlen negatívumot lehet felhozni a fellépéssel kapcsolatban, és ez a koncert mindössze 50 perces műsorideje. Belefért volna még pár szám a Calculating-ról, és hiába hívtuk őket vissza, a kitartó unszolás ellenére sem kaptunk ráadást. Bár az is igaz, hogy ez így volt kerek, hibátlan, feledhetetlen előadás, melyet mindenki bánhat, aki kihagyta.
  
  Azt kell hogy mondjam, ez a buli eddig az év egyik legjobb koncerteseménye volt, és az esztendő hátralévő részében sem sok koncert fogja megszorongatni. Ilyen intenzív, eszelős, őrületes élménnyel biztosan nem fog más zenekar megajándékozni, a Dillinger ebben verhetetlen! Aki eljutott erre a fellépésre, biztosan maradandó élményekkel távozott a hajóról, én meg csak reménykedek, hogy látom még ezt az elmebeteg brigádot valamikor

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: