beszámoló [koncert]  2008. március 25. kedd   10:30

nincsen hozzászólás

  Furcsa lehet egy olyan zenekar bőrében lenni, amelyet soha nem a saját alkotásaik, kiadványaik tettek ismertté, hanem egyfajta (ráadásul lejárt szavatosságú) bulvárhír jut eszébe róla mindenkinek. Olyan ez, mintha valakit unos-untalan az ex-feleségével hoznának hírbe, noha már rég semmi közük egymáshoz. Kissé irritáló lehet már az érintettek számára, de hát nem nagyon tudnak mit tenni ellene.
  A Flotsam And Jetsam zenekar esetében ez az infó nem más, minthogy a Metallica-ban ismertté vált Jason Newsted itt kezdte a pályafutását. Aztán ennyi, legtöbbek számára ennyit mond a Flotsam neve. A 9 megjelent sorlemezük szóba sem kerül.
  
  Pedig első albumuk, a Doomsday For The Deceiver képében mérföldkő született a thrash metal színtéren! Olyan összetett, komplex, de mégis harapós thrash lemez született, amely így együttvéve nem volt jellemző akkortájt a bay area világára. Remekbeszabott játék hallható minden egyes poszton, így nem is csoda, hogy pont Jason Newsted volt az, akit lenyúlt a Metallica a csapatból. Ez viszont óriási érvágás volt a bandának, hiszen Jason ebben a bandában a legfőbb dalszerző és szövegíró volt, a kultikussá vált Doomsday For The Deceiver lemez szinte teljesen az ő keze munkáját dicséri. Ráadásul a Metallicában nem voltak kíváncsiak az ő zenei ötleteire, így a metal világa hosszú időre szegényebb lett egy kiváló dalszerzővel...
  Szintén alapműként szokás értékelni az 1988-as No Place For Disgrace lemezt, ahol Newsted még mindig segítette a csapat munkáját, noha basszusgitáron már nem ő játszott. Innentől viszont már némileg hullámzó a teljesítmény, és ez vezetett oda, hogy a Flotsam sosem tudta elérni az élvonalat.
  
  De akármennyire is nem elsővonalas a banda, mint mondjuk a Slayer, az Exodus, vagy az Anthax, az azért mégiscsak szégyen, hogy ilyen kevés látogató volt képes odadugni a pofáját az amerikaiak koncertjére. Amely ráadásul még anyagilag is teljesen baráti volt. De meg is érdemli a sok szobarokker, hogy most utólag a fejét verje a falba, mert már most az elején le kell szögezni: ez a koncert fergeteges volt!! Egészen biztos, hogy az év végi értékelésnél újra elő kell majd szedni ezt a bulit, és az élbolyba helyezni!
  Elsőként a Non-Divine szállta meg a színpadot Hollandiából. Szerintem ők elég sok In Flames klipet néztek, mert a kiállásuk az egyenfehér ingben és a hajat lobogtató ventilátorok alkalmazása mind a svédek videóinak képi világát idézi számomra. A zenéjükben is több közös pontot lehet felfedezni, noha a Non-Divine számai nem abban a kifejezett göteborgi szellemben íródtak. A közönség passzivitása és „félénksége” ellenére lelkesen játszottak, bár számomra nem nyújtott maradandót a koncertjük. Egészen a legutolsó számig, amely nem volt más, mint a Machine Head Davidian-je. Na erre már többen is előremerészkedtek, és egy jó kis közös zúzást azért mégis összehozott nekünk a Non-Divine.
  
  A következő banda, az Izegrim szintén a tengerszint alatt verbuválódott. Náluk két hölgy is erősítette a sorokat, az egyik az énekes/hörgős posztot birtokolta, a másik pedig basszusgitáron játszott, de ő is besegített a hörgésekbe alkalmanként. A zene valahol a thrash és a death között mozgott, nem volt a banda az eredetiség archetípusa, de teljesen rendben volt amit csináltak. A gitárosok igyekeztek sokat mozogni, a hölgyek is beleélték magukat a zenébe, és lengették gyönyörű hosszú hajukat.
  Ha nem mondtam volna, ez a koncert volt a turné utolsó fellépése, így a hangulat a színpadon is meglehetősen oldott volt. És ebben a a többi turnépartner is szerepet játszott, hiszen az első sorokban főként a másik előbanda tagjai bíztatták a színpadon lévőket és headbang-eltek becsülettel (ami azért kritika a helyi közönségre nézve!). Az Izegrim koncertje közben az egyik Non-Divine tag wc papírral betekerve, egyfajta múmiaként totyogott fel a színpadra, amely a hölgytagság részéről röhögőgörcsöt eredményezett. Az amolyan holland fejőnőt idéző fejszerkezettel ellátott basszusgitáros lányka még a hörgős részét is elnevette. Később néhány Flotsam tag is feljött egy kicsit kajabálni a mikrofonba. Ezek mind meglepetésként érték a színpadon álló csapatot, látszott, hogy ezek ilyen spontán „meglepetések” voltak, nem készültek fel rá előre. Az Avalon „műhavazása” pedig szintén óriási sikert aratott. Szóval lényeg a lényeg: az Izegrim megteremtette a hangulatot.
  
  A jó öreg Flotsam And Jetsam szintén megadta a módját a fergeteges bulinak. Már nem fiatalok azért a srácok, kezdenek pocakosodni is, de még mindig nagyon érzik, hogy mi kell a közönségnek. Például az überzseniális Hammerhead, amivel a koncertjüket elkezdték. Jason Ward remekül prezentálta a Newsted által megírt bizseregve lüktető basszusfutamot, a közönség pedig vette a lapot, és hatalmas tombolás alakult ki. Eric lepukkant ruházata ´80-as éveket idézte, mint ahogy maga a zene is, de utóbbi esetében ez egyáltalán nem volt baj. Az énekes szemmel láthatóan küszködött a hangjával, gyakran szorongatta a torkát, de ennek ellenére egészen korrekten teljesített. A gitáros duó, Ed Carlson és Mark T. Simpson vigyorogva nyomatták a zakatolós riffeket és az őrjítő szólókat. Dobos poszton Craig Neilsen tartotta a frontot, játéka kellően erőteljes és agresszív volt, pedig a teljesen hétköznapi fizimiskája alapján nem nézné ki belőle senki, hogy ilyen súlyos bandában játszik. A már említett Jason Ward pedig maga volt a jókedv és a bohózat, élmény volt figyelni a basszusmunkáját és a vicces gesztusait.
  
  A csapat természetesen a Doomsday For The Deceiver, No Place For Disgrace, és a When The Storm Comes Down albumokról válogatott legelsősorban, de a 2005-ös Dreams Of Death is bemutatkozott. Sőt, az „elfeledettnek” mondott Cuatro és Drift lemezekből is csippentettek egy kis ízelítőt. Szóval mindenki megtalálhatta a számítását a programból.
  A bolondozás az ő koncertjükből sem maradhatott ki, ugyanis megalakult a színpadon a „100 tagú thrash-zenekar”, lévén minden valamirevaló turnépartner és road a deszkákra rontott, és gitárjaikkal pózolva vették fel a ritmust. Akinek pedig nem jutott normális gitár az a Guitar Hero játékból ismert játékgitárral nyomta, mindez megfűszerezve némi műhóeséssel. Fenomenális volt!
  
  Nem néztem az órát (sőt eszemben se volt ilyet tenni!), de meglehetősen sokat játszott a Flotsam. Minden megvolt ebben a koncertben, ami csak kellhet. Fantasztikus hangulat, pörgős, zúzós számok, és elsőrangú zenekari teljesítmény (Jason Ward még egy kis bassz-szólót is adott a ráadásban). Egyedül a közönség létszáma adott méltatlankodásra okot, de ha híre fut ennek a remek előadásnak (ezen beszámoló is ezt hivatott elősegíteni), akkor remélhetőleg egy újabb Flotsam fellépésre már többen fognak rámozdulni. Részemről egészen biztos, hogy ez a buli elő fog kerülni az év végi „elszámoláskor”, és ahogy Eric pólója mondja: „Flot till death!”

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: