beszámoló [koncert]  2001. október 8. hétfő   13:28

nincsen hozzászólás

   Úgy indul, hogy lesz egy jó kis koncert, színpadon a 11 fiatalember, már kezdik is elvarázsolni a közönséget, amikor is a hosszú Lajkó szólóval induló második szám közben elmegy az áram.
  
   Töksötét a Zeneakadémián, de a zenekar játszik tovább. Kísérteties. Egy perc múlva két csillár világítani kezd, halványan, tartalék generátorról. Ettől kezdve félhomályban folyik a koncert, a 15. sorból, ahol ülök, már alig lehet kivenni Félix grimaszait. Mintha csak ott ülnénk egy vajdasági faluban, egy udvaron, a szürkületben, és hallgatnánk a fiúkat, amint mesélnek hangszereikkel a vidékről, a palicsi erdőről, az emberekről, a szerelemről.
  
   Lajkó Félix és a hegedűje egy egységet alkotnak: a hegedű rajta keresztül lélegzik, él, Lajkó a hegedűn keresztül beszél hozzánk. Természetesen, mégis utánozhatatlanul játszik.
   Tízfős zenekar kíséri, két-két bőgős, brácsás, hegedűs, egy cimbalmos, dobos, ütős, kiváló muzsikusok. Egészen fantasztikus alapokat játszanak Félix szólói alá, máskor pedig egyenrangú félként zenélnek vele, valódi, tökéletes együttes.
  
   Dalra is fakadnak olykor, beleszőnek pársornyi éneket a zenébe. Egyet sajnálhatunk csak, hogy a lemezen éneklő hölgyek (Ivánovics Tünde és Lajkó nagymama) nem lépnek fel. Bár lehet, hogy benn lennének a programba, de itt ma nem lehet teljes műsor. Fél óra elteltével bejön egy pasi, közli, hogy abba kell hagyni, az egész környéken nincs áram, és az Akadémia tartalék generátora már nem sokáig bírja. A publikum háborog, a zenekar szerencsére nem zavartatja magát, új dalba kezdenek a két lámpa halovány fényénél.
  
   Ezután még a korábbiaknál is jobban szárnyalnak (ha ez egyáltalán még lehetséges), fantasztikus magasságokba emelkednek, Lajkó Félix kezében sír, nevet, dalol a hegedű. A nézők hálásak, vastaps minden szám után, szeretjük, ha olyan emberek játszanak, aki imádják a zenét, akikből sugárzik a tehetség és az öröm.
  
   Mintegy 20 perc múlva sajnos már sikerrel jár a rendületlenül próbálkozó muksó, meggyőzi a zenekart, hogy tényleg vége, nem lehet tovább. A közönség még tíz percig tapsol a félhomályban, nem akarunk hazamenni, itt nagyon jó nekünk, és még csak egy órányit kaptunk ebből a csodából, de Félix és bandája már csak meghajolni jön ki, pedig biztos játszanának ők is szívesen, amíg a húrok bírják. Kár, hogy nem engedik a Zeneakadémia illetékesei. Egy kicsit fájt így a hazamenetel mindenkinek.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: