lemezajánló [nagylemez]  2008. március 12. szerda   14:50

nincsen hozzászólás

  Olaszországból a „sárkányölő pallosmetálon” kívül nem sok használható zene származik, a fajsúlyosabbak közül. A Schizo nevű banda azonban egy jóval extrémebb vonulatot meglovagolva próbál betörni a köztudatba, mégpedig a magyar fülnek kissé viccesen hangzó Cicatriz Black című albummal.
  A banda már 1989-ben megalakult, néhány kiadvány is kapcsolódik a nevükhöz, de hosszas hallgatás után 2007-ben tértek vissza újra, az említett lemezzel. A kezdeti időkben állítólag elég elismert és nagy hatású volt a banda Európában, és bár nem tudom, hogy ez a saját bevallású állítás mennyire tekinthető inkább marketing szövegnek, de a tény az, hogy részemről most futottam először össze a nevükkel. Lássuk mi sült ki a találkozóból.
  
  Az első szám, az Oidum Restitution máris kiváló alapot szolgáltatna egy jó kis „wall of death”-hez. A semmiből előtörő iszonyat riffek és grind tempós dobolás, valamint az artikulátlan, teli torokból történő üvöltés tökéletes egy mészárlás lebonyolításához... Az őrült tempójú a dal aztán megszelídül, átmegy egy kicsit merengősebb irányba. Nagyjából ez számít a banda védjegyének, és ezt támasztja alá a Schizo név is, hogy a vérengzős, nyakszaggató gyorsulásból átmenet nélkül átváltanak egy nyugisabb, más jellegű stílusba, és olykor vissza. Nicola Accurso persze sohasem adja fel a (néha már irritálóan hangzó) vöröslő fejű rikácsolást, ordibálást. Pedig néha jót tenne a zene összhatásának, ha a megfelelő helyeken ő is lenyugodna kissé, de hát úgy látszik ezt a noisecore-ba illő vernyákolást akarják erőltetni folyamatosan.
  Az alig 2 perces nyitó szám után a Seen The Signs Before-ban már kifinomultabb megoldásokat kapunk. Miután Nicola befejezte egy kicsit a rikácsolást, egy jó kis dallamos riffel folytatódik a szám, valamint a dobos is elég jókat pakol. A bivaly témák alapos súlyosságot biztosítanak a dalnak, sőt még 1-2 Slayer-es szóló is elröppen.
  
  A Lacrima Khristi egy finom zongorás nyitánnyal kezdődik, de aztán az első dal során tapasztalt vadállatkodást megkapjuk rögvest a nyakunkba. Azért hallunk kifinomultabb, dallamosabb megoldásokat is, de nekem ez az alig artikulált üvöltés (bár tökéletesen illik a zenébe) mégis zavaró kissé.
  Az eddigiek után az MG 1942-től vártam, hogy a II. világháború irdatlan tűzsebességű géppuskájaként ontsa tovább a fémet, de ennek a számnak meg pont nem a brutalitás az értéke. Lassú, egyre keményedő riffelés zakatol keresztül a dalon, inkább vészjósló mint durva. De tetszik! Dario Casabona játéka is nagyon bejön, mindig van néhány ötletes megoldása, a vadállati szegelésben, és a kifinomultabb dobjátékban is állja a sarat. A dal aztán a szokásos módon begyorsul, jön a szokásos Nicola-féle rikácsolás, és a húzós thrash témák.
  
  A Demise:Desire egy rövid szerzemény, de annál töményebb. HC-s jellegű vadulás, csak a közepén kapunk egy riffelgetősebb részt. Az Agonizing elejének egy kicsit Testament-es hatása van, amit egy darabig lehet élvezni, de aztán kicsit unalmassá vált a dal nekem. Ezen a közepétől számított durvulás és vad szólózás csak kicsit enyhít.
  A Phanatical X-X-X szerintem egy elég gagyi dal, főleg az itt már tényleg irritáló ének miatt. Zeneileg azért jelen van a technikázás minden poszton, de jó lenne ha egy használható torok állna a mikrofon mögé. A Shine Of Scars dalban érdekes módon (majdnem) meg is kapjuk ezt, hiszen itt dallamos éneket is hallhatunk, amitől persze nem kell csodákat várni, de arra mégis jó, hogy egy újabb oldalát mutassa meg a csapat. A Coma´s Grip képében egy igazi thrash-es zúzás veszi kezdetét, itt is egyedül az ének bosszant.
  
  Aztán jön a nagy meglepetés, egy igazi csattanó a lemez végére! Mégpedig a The Sicilian Clan címet viselő instrumentális nóta, amely eredetileg egy Ennio Morricone szerzemény. Hát a szívemhez is kaptam volna, ha így a végére kiderül a Schizo-ról, hogy ilyen is van a (saját) tarsolyukban. Ebben a számban is megvannak a szokásos zakatolós riffek, dobpörgetések, és a lábgép, de mégis van egy hihetetlenül különleges hangulata a dalnak. Valahogy tökéletesen mögé tudok képzelni egy busongós hangulatú lokált a ´20-as, ´30-as években (még ebben a hangszerelésben is, ami tényleg nagy szó!). Szóval ez egy igazán szép teljesítmény a végére, már csak emiatt is megérte meghallgatni a lemezt!
  A Schizo nem váltja meg a világot ezzel a lemezzel, mert bár pozitív, hogy rengetegféle hatást fel lehet ismerni a zenéjükben a thrash-től kezdve a legextrémebb hardcore-ig, de valahogy nem szegez a hangfal elé ez a kiadvány. Nálam Nicola Accurso hangja egyfajta zavaró tényezőt jelentett, de tény, hogy ezekhez a számokhoz mégiscsak ez az önmagából kikelt, artikulátlan ordítozás illik. Zeneileg viszont semmi probléma nincs a csapattal. A srácok megmutatják, hogy olasz földön is lehet igényes extrém metal zenét kiadni, és ha ez volt a cél, akkor azt tökéletesen sikerült abszolválni.
  
  
  Felállás:
  Nicola Accurso: ének
  S.B. Reder: gitár
  Dario Casabona: dob
  
  Schizo: Cicatriz Black
  1. Odium Restitution
  2. Seen The Signs Before
  3. Lacrima Khristi
  4. MG 1942
  5. Demise:Desire
  6. Agonizing
  7. Phanatical X-X-X
  8. Shine Of Scars
  9. Coma´s Grip
  10. The Sicilian Clan

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: