előzetes [koncert]  2008. március 31. hétfő   16:17

nincsen hozzászólás

  A tangó azt tesz velünk, amit csak akar
  (José Luis Borges)
  
  Daniel Melingo ugyanolyan rejtélyes, mint maga a tangó, az a különös, perzselő zene, amely szenvedély nélkül egyszerűen nem létezhet. Nem véletlen, hogy Melingo 2002-ben berobbanva a nemzetközi világzenei szcéna élvonalába a világhírű Gotan Project argentin tagjának, Eduardo Makaroffnak a felfedezettjeként a műfaj egyik legnevesebb kiadójához, a Mańanahoz szerződött.
  
  Daniel Melingo már gyerekként Buenos Aires kitűnő levegőjével együtt szívta magába a tangót. Fiestákon, táncklubokban és éjszakai mulatókban tanulta meg a tánc legkülönbözőbb változatait és legnagyobb fortélyait, s ezzel párhuzamosan annak megannyi változatát zenészként is: klarinéton, szaxofonon és gitáron.
  
  Igazi sikert és kirobbanó népszerűséget azonban énekesként ért el. Különösen mély, érces hangjában és különös, teátrális, énekelt-szavalt előadásmódjában keveredik eggyé a tangó a sanzonnal, amit kísérőzenekarának különleges hangvétele tesz még izgalmasabbá. Legfőbb társa az érzéki hegedű, amely a tangóharmonika hátborzongató futamaival, a gitár finom, bársonyos hangzásával és a bőgő meleg háttérjátékával Piazzola és Piaf hangulataira emlékeztet.
  De Melingo zenéjében sok más elemet is felfedezhetünk, hisz éppen hangzásának, fellépésének, személyiségének a sokszínűsége az, amiben különös ereje, és karizmájának autentikussága rejlik. Roberto Goyeneche ősi tangója keveredik benne Nick Cave dekadens sármjával, Tom Waits artisztikus lüktetése Serge Gainsbourg titokzatosságával, jóllehet Melingo a nyolcvanas évek diktatúráján köszörülve a fogát még két akkori alternatív zenekarral is rendszeresen fellépett, a Los Abuelos de la Nadával és a Los Twisttel.
  
  Daniel Melingót akár a tangó Humphrey Bogartjának is tekinthetjük, aki magát a Buenos Airesi életet eleveníti meg a koncertjein. Dalaiban megjelenik a buszok zsebmetszője, a zokogó utcalány, az éjszakát áttáncoló munkás, távoli világok tengerészei, magukra hagyott gyermekek, a Montmartre argentinja, az óvatos és titokzatos szeretők, a lebujokat átrazziázó rendőrök, és persze a tangó leggyakoribb főszereplője: az elhagyott szerető.
  
  A tangó művészetének a titka az egyensúlyban rejlik: úgy hajolni és fordulni, hogy ne essünk el. Pont úgy, ahogyan az életben próbáljuk az örömet meglelni. Melingo azért torzítja a tangó kódjait, azért cseréli fel és forgatja ki magukból annak elemeit, hogy megújítva éppolyan egyedien újszerűvé varázsolja, mint a tangó-sanzon nagy atyja, Carlos Gardel tette egykor, aki a tangót előhozta az árnyak sötétségéből, s a költészet és az öröm fényeibe állította.
  
  Melingo kísérői a lunfardók, ami a tangó nyelvén annyit jelent: egyrészt zenészként szakértők, másrészt mulatozni vágyó kalandorok. Játékukban a klarinét borsos hangfüggönyt hoz, míg a ritmus egy karcos éneklő fűrészre emlékeztet a legendás cajon lüktetését hozva: Juan-Carlos Caceres sötét és szenvedélyes hangzásai kitűnően ellenpontozzák Cristobal Repetto mókás, légies gondtalan játékát. Ők adják Daniel Melingo nagyívű, kellemes és lenyűgöző énekéhez a tangó húsba maró, egyedülálló zenei szövetét.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: