beszámoló [koncert]  2001. március 19. hétfő   13:28

nincsen hozzászólás

   Végre elered az eső, viszont továbbra is hideg van, így hát most már semmi akadálya, hogy az E-klub jól lezárt bejárata előtt kanyargó, legalább 100 m-es tömött sort alkotók elkezdhessék magukat igazán rosszul érezni. A 19.00 re kiírt kezdéshez képest 19.40-kor már be is léphet az első szerencsés, majd további kb. 5 perc múltán színpadra lép az első zenekar, így hát a Rawhead Rexx gyakorlatilag üres teremnek kezd játszani ( jó érzés lehet), miközben az egyébként időben érkezett érdeklődők még odakint állnak az esőben ( szintén kellemes lehet).
   Mindezeket nem említeném, ha először fordulna elő, de sajnos nem így van. Gondolom, ugyanitt a hétvégi diszkóba érkezőkkel ezt nem teszik meg, hiszen akkor a következő héten a táncos lábúak más dizsit keresnének, nekünk persze nincs más választási lehetőségünk.
   Ezzel be is fejezem az elégedetlenkedést a klubba bejutva hamar elkezdenek jóra fordulni a dolgok. A Rawhead Rexx bulijának ugyebár lekéstük a felét, de a maradék időben egy lelkes, jó kiállású power-speed zenekarral szembesülhetünk. Ha különlegességet nem is hallhattunk, az intenzitás a Metaliumot idézte.
  
   A svéd Soilwork-kel is ez volt az első remélhetőleg nem utolsó találkozásom, de őket megelőzte utóbb maximálisan igazolt jó hírük. Elsöprő lendület, keménység, első hallásra is magukkal ragadó, progresszivitást sem nélkülöző dalok. De ki emlékszik már belépésünk viszontagságára? Kopasz énekesük igen karizmatikus jelenség volt, dobosuk kiemelkedő tudású. Ha muszáj lenne hasonlítani muzsikájukat, az In Flames és Arch Enemy merülhet föl, minden esetre amint befejezem az írást, indulok fölkutatni lemezeiket.
  
   Két főzenekarnak örvendhettünk az este, hasonló játékidővel. Először a Seattle-i Nevermore lépett a színpadra. A legendás Sanctuary mára szintén klasszikussá érett utódzenekara a tavalyi év egyik legjobb albumát alkotta meg. A zsúfolt nézőtéren hömpölygött a várakozás izgalmával feltüzelt tömeg, levegőt alig lehetett kapni. A Nurcosynthesis sodró komplexitásában oldódhatott először a várakozás feszültsége, a Jim Sheppard basszusgitáros feje tetejére erősített bizarr módon megvilágított maszk látványának kíséretében. Ehhez az összetett fémzenéhez tisztább megszólást is el tudtam volna képzelni, később ez valamelyest javult is. A zaklatottan pulzáló gitárok felett kavargó, fájdalommal, dühvel, félelemmel átitatott dallamok megannyi mágiát és szépséget is hordoznak Warrel Dane énekesnek nem csak dallamvilága sajátos, de szuggesztív eloadásmódja és persze derékig érő hajzuhataga is mely már több mint tíz éve a Sanctuary-ban is védjegye volt- igen egyéni. Társai is nagyszerű összhangban játszották a nem éppen egyszerű nótákat, előbb főként az új, majd az előző két lemezről. Mellőzték viszont korábbi dalaikat, én főleg 1-2 Sanctuary klasszikus erejét szerettem volna magamba szívni, s ezzel aligha lehettem egyedül. Nem mintha fokozni lehetett volna még a hangulatot, hisz a ráadásban ismét az új Dead Heart in a Dead World lemezcsodáival búcsúztak: Believe in Nothing, River Dragon, s a címadó dal.
  
   Furcsa volt, hogy a Nevermore katarzisa után még egy régi kedvenc fellépése várt rám, én már eddig is a teljesség élményét kaptam. Persze szó nincs róla, hogy ne okozott volna örömöt a kanadai Annihilator bulija. Pályafutásuk nagyjából egyszerre indult a Nevermore elődjével, ő varázsuk azonban a 3. Lemez után megtört, legalábbis dalszerzés szempontjából. Jeff Waters, ki tulajdonképpen egymaga jelenti a zenekart, ma is fantasztikus gitáros, játéka egyből felismerhető. Sajnos a társak Jeff körül lemezről lemezre változnak, pedig jó lenne egy- két állandó szerzőtárs, kik segítségével a dalok is karakteresebbekké válhatnának. Most erre meg is van az esély, hiszen itt van az új, rendkívüli brutális külsejű frontember, Joe Comeau (ex- Liege Lord, Overkill), aki sikerrel próbálta magamellé állítani a közönséget. Ő bizony a régi dalokat is többnyire jobban adta elő, mint az adott korszak aktuális énekesei, remélem dalszerzőként is bemutatkozik majd. A jó pár új nóta mellett hátborzongató volt hallgatni néhány régi klasszikust ( Alison Hell, W.T.Y.D, Never, Neverland stb.), ezek ma éppolyan frissek mint jó 10 éve. Ugyanakkor néha kissé leült a hangulat a kevésbé sikerült nótáknál. Ilyenkor a dalok élvezete helyett csak ámuldozhattunk Jeff és a többiek technikai tudásán. A buli vége felé kissé meg is fogyatkoztunk, bár ezért foleg a késői időpont lehetett a felelős.
  
   Megsemmisítő erejű koncert volt ez is, de szerencsésebb lett volna a Nevermore-t utoljára hagyni, a drámai csúcspontnak az utolsó felvonásában a helye.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: