beszámoló [koncert] 2001. február 10. szombat 17:54
nincsen hozzászólás
szerző: ÁkosHammerfall, Virgin Steele, Freedom Call 2001 február 4, Petőfi Csarnok
Hosszú Európai- turné közepén látogatott el a Petőfi Csarnokba három olyan zenekar, melyek napjaink divatjától és a közízléstől igen tekintélyes távolságra helyezkednek el, mindenesetre a csarnok legalább kétharmad részig megtelt. Németországból érkezett, két lemezzel bíró Freedom call rögtön meglepetést okozott, nem vagyok hozzászokva ugyanis a jól megszólaló előzenekarokhoz. Hogy ne érje egyik meglepetés a másikat, dalaikban nem vitték túlzásba az eredetiségre való törekvést. A Helloween és Gamma Ray vitathatatlanul értékes stílusteremtő munkássága adhatott leginkább ihletet az egyébként lelkes erőteljes zenekarnak, különösen a gyorsabb tempójú dalokban. A Gamma Ray hasonlóság és a kifejezetten hangsúlyos dobsound persze érthető, hiszen a dobos itt is Dan Zimermann a G.R-ből. Elvileg vitatható, hogy szükség van-e nem előremutató, nem kiemelkedő zenekarokra az amúgy is kissé (?) telitett szintéren. Akkor és ott azonban ez a kérdés nem tudott felmerülni, minduntalan elsöpörte ugyanis a dallamos speed metal lendülete. Így hát utólag igenlő választ kell hogy adjak. Az az öröm, s erő melyet a közönségnek tudtak adni, azt hiszem, igazolja létjogosultságukat.
Az est általam leginkább várt zenekara az amerikai Virgin Steele volt. Ha egy amerikai csapat a klasszikus európai heavy metal értékek ápolására vállalkozik, teszi ezt már mintegy 20 éve, 10 albumot megjelentetve, akkor ez egyfelől jelzi az alkotók elkötelezettségét, hitelességét, másfelől sejteti, hogy hazájukban az átlag rockrajongó egyáltalán nem ismeri őket, sőt el sem hinné , hogy ilyesmi létezik. Európában sem számítanak a túlzottan ismert bandák közé (lásd: előzenekari státusz), magam jobbára csak utolsó művükre alapoztam várakozásaimat. Az aktuális alkotásuk csaknem 3 órás rockopera mely 1999-ben és 2000-ben két felvonásra tagolva jelent meg. Az ókori görög mondavilágból merítő heavy metal eposz tartalmi és formai gazdagsága , rétegezettsége egész meglepő, így érthetővé válik az a furcsa tény, hogy Németországban egy opera társulat jó ideje játssza a színházi változatot is. (Erre még a mi kultúr-barbár rockerek is beülnének, persze csak ha jó hideg sört mérnek a színházbüfében...). Sajnos míg mindezeket leírtam, csaknem tovább tartott, mint maga a koncert, egy ilyen múltú s jellegű zenekar számra a háromnegyedóra játékidő botrányosan kevés! Ebbe a rövid programba természetesen a The House of Atreus I.-II. albumok power metálosabb tételeiből válogattak, szintúgy remek billentyűs s instrumentális s lírai hangulatokból csak ízelítő jutott. A dalszerző énekes- billentyűs David De Feis többnyire a színpad közepén elhelyezett szintetizátor mögül irányított, gesztusaiban és arc játékában nemegyszer Joey De Maio-ra (Manowar) emlékeztetve. Mondjuk a Manowar hatás a zenében is ott van, akár csak a Savatage szinfónikusabb pillanatai. A hangzás itt is megfelelő volt, bár a lemezek változatos és bonyolult énektémáinak nem mindegyikét sikerült kellő erővel vissza adni. Talán a Wine of Violence dal jelentette a csúcspontot. David később még lángoló kardot is ragadott, nekünk magyaroknak különösen tanulságos volt látni, mennyivel ügyesebben bánik vele, mint szintén hosszú hajú néhai hazai kollégája a saját fegyverével, ezért itt legfeljebb a korai befejezés adott okot a gyászra.
Némi szünet útán feltűnt a Hammerfall borítókról ismerős, gyanús pánéclos alak (ezúttal Ló nélkül), meggyújtotta a színpadon meredező bástyákon a fáklyákat. Lebocsátották a bástyák közti csapóhidat és láthatóvá vált napjaink egyik sokat vitatott zenekara. 1996-ban mikor MÁR/MÉG underground szinten is alig jegyezték a 80-as évek népszerű klasszikus stílusú heavy metalját, egyszerű hobby-zenekarként vonult stúdióba a HammerFall , valószínűleg csak azért, hogy a más bandákban is érdekelt zenészek írjanak és játszanak pár dalt azon együttesek stílusában (Accept, Stormwitch, Helloween, Pretty Maids,......), akiknek muzsikáján maguk is felnőttek. Ehhez képest most itt álltak 3 lemezzel a hátuk mögött,s ezernyi rajongóval a színpad előtt főzenekarként. A már jólismert zenei megoldásoktól alig szakadtak el, mégis ezek úgy álltak össze jól sikerült dalokká, hogy zenéjük sajátos karakterrel bír. Sikereik mellett azonban sok bírálat célpontjává is váltak , éppen a stílusuk retro-jellege és a felvállalt valóban klisés külsőségek miatt. Tapasztalatom szerint persze ezek a leginkább az irigyeket és a más klisékhez ragaszkodókat zavarják, maga a zenekar soha nem is próbált több lenni, mint ami. Minden esetre lassan valóban elgondolkodhatnak a zenei tovább lépés lehetőségein a régi értékek megtartása mellett, szerintem rendelkeznek az ehhez szükséges tehetséggel. A lassabb himnikus Templars of Steel volt az első dal, természetesen itt is tiszta hangzással, majd mindhárom albumról hasonló arányban játszották a lassan klasszikus érő szerzeményeket. Legnagyobb hatást az A Legend Reborn, At the End the Rainbow és Glory to the Brave dalok tették rám. Rövid dobszóló lángoló cinekkel és dobverőkkel az instrumentális Raise the Hammer bevezetőjében. Anders Johannson dobos egyébként is igen tüzetesen és látványosan dobolt, feltűnőbb persze a rendkívül magas és sovány Oscar Dornjak volt, aki mindent magára aggatott, amivel képzeletünk csak felruházhat egy metálost . A két órás koncert alatt az üdvözült mosoly volt az általános arckifejezés a közönség soraiba, a stílussal most ismerkedő tizenéveseken éppúgy, mint a műfajjal együtt idősödő- de nem öregedő-rockereken. Ha pedig ettől keményebb, komplexebb, elgondolkodtatóbb muzsikára muzsikára (is) vágysz, találkozzunk márc.13-án az E-klubban a Nevermore koncertjén.