beszámoló [koncert]  2008. január 10. csütörtök   10:51

nincsen hozzászólás

  Csikorgó hideg, Mikulás, hétköznap, mindez adva van ahhoz, hogy egy sokat látott rocklegenda magára húzza a szoba sarkát, és ki se tegye lábát a napfényes Spanyolországról, mi meg a hetedik emeleti panelből. A csoda mégis megtörtént: többször lemondott koncertek, és hosszas egyeztetés után végre mégis fellépett nálunk a Uriah Heep legendás billentyűse, számtalan Heep-sláger szülőatyja Ken Hensley.
  
  Ez a tény azonban nem nagyon hatotta meg Budapest rockkatonáit, vagy tán megorrolt Hensleyre, ezen az estén tényleg csak a legelvetemültebb Zeppelin-Purple-Heep szentháromságban hívő rajongók voltak jelen. De ők nagyon. Meg persze én, aki nem nagyon szeret élő veterán rocklegendákat látni színpadon, mert az esetek többségében kiderül, hogy az idő nem mindig tesz jót a tehetségnek. Így igen erős fenntartásokkal vártam a Hensley-Mikulást.
  
  Az előzenekar a magyar Cry Free volt, akik Deep Purple slágereket nyomtak bemelegítés gyanánt. Kicsit meg voltak illetődve a fiúk, ez talán az énekes Sholtz Attila szögletes mozgásából jött le a leginkább, lehet, hogy nem játszottak még ilyen híresség előtt és/vagy a PeCsa mérete hatott rájuk szokatlanul. Végül is mindegy, mert korrekten lenyomták a kötelező slágereket, mint pl. a nyitó Burn-t, a Fire-t a Black Night-t, vagy a Smoke on the Water-t, de meglepetésre a Child in Time is előkerült, amit nem éppen egyszerű kiénekelni, de Sholtz Attilának ez is sikerült. A tribute-műfaj nem feltétlenül a művészeti önmegvalósításról szól, bár lehet hévvel, hozzáértéssel művelni ezt is, ahogy a szólógitáros Kállai János ezt meg is mutatta. Bemelegítésnek épp elég volt, a csapat jó választásnak tűnt, csak egy kicsit lazábban fiúk, nem kell idegeskedni mindig.
  
  Némi átszerelés és sörszünet után aztán belecsapott a lecsóba a 70-es évek egyik ikonja Ken Hensley. Szemmel láthatóan jót tesz az öregnek a spanyolországi klíma, ugyanis ott tölti serény rockn roll munkával a békés nyugdíjas éveket: cingár emberke, egészségesen barna bőr, valószínűtlenül dús, ápolt hajkorona; még mondja valaki, hogy a sex & drog & rockn roll nem tartósít. Az új lemez, a Blood on the Highway készítése körüli bonyodalmak hátráltatták Hensley-t a turnézásban, mely lemezen olyan nevekkel dolgozik és énekel együtt, mint Glenn Hughes (Deep Purple, Trapeze, Black Sabbath), Jorn Lande (The Snakes, Masterplan), John Lawton (Lucifer´s Friend, Uriah Heep) vagy Eve Gallagher. Természetesen a felsorolt művészek nem turnéznak együtt Kennel, hanem saját zenésztársaival érkezett. Valószínűleg először és utoljára, mivel az a hír járja, hogy ez lesz Hensley búcsúturnéja.
  
  Első látásra igen szedett-vedett bandának tűnt a csapat, mintha a 60-as, 80-as és 90-es évek hard rock műfaj viselettörténetét tekintettük volna át, és ez tovább mélyítette azt a meggyőződésemet, hogy jobb lett volna otthon maradni.
  De vannak még csodák. Ugyanis a produkció meglepően friss, a zenészek pedig kellően profik voltak, bár ez egy ilyen volumenű zenésztől joggal elvárható.
  
  Vegyesen hallhattunk dalokat a Heep-es időkből, mint pl az Easy Livin, a Lady in Black, vagy a ráadásként adott Gypsy, de Hensley szólókarrierjéből is előkerült pár darab, mint pl a 2002-es Running Blind albumról az Out of my Control, de akadt bőven az új lemezről, a Blood on the Highway-ról is.
  
  Az újabb dalok ugyan nem nyújtottak semmi meglepőt, hacsak nem az volt a meglepetés, hogy nincs meglepetés, viszont a zene mégis jó. Szellős rockzene, kellemes dallamokkal, a 70-es évek hard rock őrületét oltották a 80-as évek előadásmódjával mindezt a 21. században előadva némi Heep-es ízzel. A régi dalok pedig a maguk frissességükben gyönyörködtették a közönséget. A zenészek pedig a kezdeti rossz benyomást hamar feledtették, Willy Bendiksen a dobok mögött megbízható metronómként működött, Erik Hawk korrekten elénekelt mindent amit vártak tőle, néha gitárt ragadott, sőt a billentyűs hangszerek sem hozták zavarba és a mikrofonállvánnyal is úgy bánt ahogy minden valamirevaló hard rock énekes a 80-as években. Sid Ringsby Jorn Lande basszusgitárosaként megtette, amit vártak tőle, Ken Ingwersen gitáron igazán szép szólókat produkált, és még arra is volt ideje, hogy a csajoknak imponáljon az első sorban; Ken Hensley-re meg igazán nincs mit panaszkodni. 62 évesen igazán csak a ráncai mutatják a korát, habitusban, vehemenciában, lelkesedésben és persze zenei tudásban verhetetlen, igazán rokonszenves embert ismerhettünk meg így messziről, olyan ember, aki szeret zenélni, de hagyja érvényesülni a produkciót és a zenészeket, és magát csak annyira tolja előtérbe, amennyi egészséges, hasznos, vagy illendő.
  
  Összességében így visszagondolva az estére, a dermedt fém szívem mintha egy kicsit olvadozna az emlékek felidézésében, és ez jó jel. Remélem Hensley-t a híresztelések ellenére láthatjuk még, én biztos ott fogok állni a színpad előtt.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: