beszámoló [koncert]  2007. december 16. vasárnap   15:22

nincsen hozzászólás

  A Deep Purple mellett még egy koncert vonzott november első hetében; az Alabama Thunderpussy látogatott el a Magyarországra, akikről tudvalévő, hogy zseniálisan vonják be metalos panírral a hagyományos, blues alapú southern rockot. A stílus kedvelőjeként természetesen nekem is ott volt a helyem a Kultiplexben, ahol szépen számban gyülekeztek a jófajta, déli muzsikára éhező rajongók.
  (Eugene)
  
  Az estét a kellemes, laza blues-os rockzenét játszó brit Firebird nyitotta. A 60-as évek végének muzsikáit felelevenítő zenekart nem kisebb személyiség, mint a Carcass-ból ismerős Bill Steer gitáros hozta össze még 1999-ben. Érdekes, hogy a korábban grind/death rifforgiákat játszó Bill hogy tévedt át ebbe a zenei világba, de a koncert tapasztalata alapján valóban megtalálta önmagát a Firebird-ben, és szívből, lélekből játssza a rock muzsikát. A Firebird triója hatalmas érzéssel és beleéléssel adta elő az örömzenét a Kultiplex színpadán, engem is teljesen magával ragadott a produkciójuk, holott a szívemhez sokkal inkább közelebb áll a Carcass zenei világa. Bill nagyszerű gitáros, és a tiszta énekhangja is erőteljes és kellemes. A Misty Morning című szerzeményben szájharmonikázott is az éneklés mellett. No, az nem kis teljesítmény volt! A többi zenész is kitett magáért: a Spiritual Beggarsban is játszó Ludwig Witt dobos egyszerre erővel és érzéssel ütötte a húzós dobtémákat, és Smok basszerrel együtt egy nagyszerű ritmusszekciót alkottak. A közönség is együtt élt a produkcióval, mindenki elismerően bólogatott a régi időket megidéző riffekre, sőt egy ráadásra is visszatapsoltuk őket, ami Bill szavai szerint először fordult elő ezen a turnén. A hangzás szinte lemezminőségű volt, így kiváló körülmények között szólaltak meg a Firebird számok az eddig megjelent négy lemezről. A már említett Hot Wings lemezes Misty Morning mellett különösen kellemes hallgatnivaló volt még az ugyanarról az albumról előadott Horse Drawn Man, és a Firebird című debütanyagról eljátszott Hardened Sole, de a többi szerzemény is kiváló volt. Sajnos nem hangzott el Carcass szám, pedig mekkora meglepetés lett volna, ha előkapnak a muzsikusok egy korai grindcore csemegét. Nem ismertem eddig a Firebird munkásságát, de itt élőben nagyon jó benyomást tettek rám. Szívesen megnézném őket máskor is, Bill-t pedig remélem sikerül jövő nyáron látnom a pár koncertre újjáalakuló Carcass egyik fesztiválbuliján.
  (Barna)
  
  A Firebird magasra tette a lécet az Alabama Thunderpussy-nak, amelyet azonban nagy magabiztossággal ugrott át a virginiai csapat. Már a nyitó Greed-nél érezni lehetett, nem lesz itt hiba: a hangzás már az elejétől fogva tarolt (talán egy kissé túl is volt vezérelve), kellő erőt adva a már amúgy is súlyos zenének. Az öt, igen súlyosan kinéző figurát alighanem azonnal bevinné az őrsre az egyszeri rendőr, de hát tudjuk, hogy a zord külső sokszor érző lelket takar. S itt bizony nagyon kedélyesen viselkedtek a déli legények, akik emellett biztos jómunkás-emberek is. Vegyük például Erik Larson-t és Ryan Lake-et: olyan vehemenciával fűrészelték gitárjaikat, mint ahogy azt a richmond-i fákkal tehetik. A szoknyában játszó (mellesleg agyontetovált) Bryan Cox pedig minden bizonnyal ácsként dolgozik odahaza, úgy verte dobjait, mintha hatalmas szögeket ütött volna egy gerendába. Kyle Thomas-ról egyetlen böcsületes, kétkezi munka sem jut eszembe, de ahogy ezen az estén dalolt, az nem volt mindennapi. A fentebb említett, kissé túlvezérelt hangzást Kyle énektémái sínylették meg, ám volt akkora erő ennek az embernek a hangjában, hogy ezen a körülményen egy pillanat (s pár szó) alatt túltegyem magam. A stílusba vágó, dögös, érces, rekesztős énektémák mellett pár heavy metal-os sikolyt is bevetett, s a két gitáros fűrészelése alól sem csupán standard stoner témák kerültek ki forgácsként, hanem konkrétan Maiden-, Priest-jellegű melódiák is. Ezek adják a banda jellegzetességét, ezáltal tűnnek ki az átlag stoner csapatok közül. Dalokkal olyan tekintetben nincs értelme foglalkozni, hogy a minőség mindvégig magas szinten maradt, bamba ásításokra ingerlő üresjárat egyszer sem fordult elő, köszönhetően az igen ütős idei Open Fire című Alabama Thunderpussy opusznak. Mondhatni, így könnyű. Nagyon is, csak a szívre kell hallgatni, s máris megszületnek a már említett Greed-hez, Words Of A Dying Man-hez, The Cleansing-hez, Whiskey War-hoz, The Beggar-hoz, 6 Shooter-hez vagy éppen Void Of Harmony-hoz hasonló szívhezszóló, szabadság-érzettel (s persze sörrel, whiskyvel) gazdagon átitatott dalok. Számomra a Void Of Harmony ütötte a legnagyobbat: gőzhenger-erejű riffjével egyszerűen mindent letarolt. A bőséges lakoma végeztével hátravolt még egy desszert: a Whitesnake Still Of The Night-ját nyomták el utoljára. A klasszikust remekül sikerült déliesíteniük, a hard rock riffek rendkívül mocskosan szólaltak meg Erik Larson és Ryan Lake ujjai alól, Kyle pedig tökéletesen hozta David Coverdale énektémáit, sőt még egy lapáttal rá is tett az amúgy is őrületes verzékre.
  
  Aki jól akarta érezni magát november 8-án, csütörtökön, annak egész biztosan jól sikerült az estéje már ha a Kultiplexben mulatott.
  (Eugene)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: