szerző: Mjásznik PálácsSteve Hackett a PeCsa-ban 2002 január 26, Petőfi Csarnok
Steve Hackett jött, látott és győzött. Röviden így lehet a január 26-án a PECSA-ban tartott koncertet jellemezni. A műsor kezdete előtt jó másfél órával már nem lehetett helyet találni az első 4 sorban, pedig arra gondoltunk, hogy csak mi vagyunk ilyen fanatikusak. Hát nagyot tévedtünk. Szépen gyűlt a közönség. Közben kiszaladtam, hogy a Hackett kiadványokat megmustráltam egy kicsit és meglepődve tapasztaltam, hogy a belépőjegy - amely 1000 forint értékben beszámítottak - nem jelentette a kiadványok árának „automatikus” 1000 forintos emelését. Ezt jelezte az is, hogy annyian voltak az asztalka előtt és körött, hogy akár arra is gondolhattam volna, hogy Steve épp dedikál a túlfélről. De nem. A tömeg nyilvánvaló oka a kedvezményes CD-árak, valamint az a néhány kiadvány, amit itthon (még) nem lehet kapni (ilyen pl. Chester Thompson és Ian McDonald szólóalbumai vagy a 70-es, 80-as, 90-es éves koncertfelvételeit tartalmazó 4-es CD-gyűjtemény, ami Ausztriában már jó másfél hónapja beszerezhető).
A koncert kezdete előtt 10 perccel már minden ülőhely foglalva volt, beleértve a hátulra tett „pótüléseket” a kakasülőket. Végignézve az arcokon a legkülönbözőbb korosztályokat lehetett megfigyelni: apuka mellett ülő 10 éves kisiskolástól, a 16 éves cicababáig, a határozott 50-es pocakos, és erősen kopaszodó szelíd rockertől egészen a 70 éves békebeli nagypapáig. A nációk is megosztottak voltak. Természetesen túlnyomórészt magyarok, de hallottam angol, francia és természetesen osztrák ajkúakat is. Aztán negyed 9-kor már páran a büféből voltak kénytelenek pótüléseket hozni, mert annyira nem volt hely, sokan állni kényszerültek, amikor elsötétültek a lámpák és egy figura jött fel a színpadra. Kicsit hezitált, hogy az odakészített két gitár közül most melyiket kellene választania. „Ez még nem a Steve Hackett igaz?” - súgtak a hátam mögött össze, de a válasz nem késett sokat: hamarosan helyet foglalt a zongoraszéken, kezébe vette az akusztikus gitárt és némi intro után a „Horizons” című számmal máris elkezdődött a koncert. A „Horizons” volt egyébként az első, albumon megjelent, csupán akusztikus gitárral játszott száma Hackettnek, mely a Genesis a progresszív rock történetében mérföldkőnek számító, 1972-es Foxtrott című albumán jelent meg. A számot azonnal felismerte mindenki és heveny tapsvihar tört ki, mely - ha némi feszültség vagy lámpaláz is lett volna benne a koncert elején (mert hajlamos rá) - egészen biztosan csillapodott. A koncert természetesen nagy hatással volt rám, de nem feledkeztem meg arról sem, hogy az emberek arcát nézzem: átszellemültséget és elmélyülést láttam leginkább és ez jó! Mindenki élvezte a csodálatos dallamokat, és leszámítva a nem túl kényelmes üléseket és azt a törzsrajongót aki beüvöltésekkel tudatta mindenkivel, hogy Steve a kedvence (majd a biztonságiak kikísérték) a koncert áhítatát semmi sem zavarta. A csodás ún. „very light” fények (melyek kikísérletezésében a Genesis tagjai is részt vettek) a díszlet (oszlopok) és a háttérbe felvetített ábrák csodálatos összhangot biztosítottak. Az első szám után feljött a színpadra két kísérője, a számos más albumán is játszó öccse John Hacket fuvolával és Roger King billentyűs. A kb. 2 órás koncert alatt felcsendült legalább 15-20 szám, sok közülük csak egy-egy medley részeként (pl. Genesistol a Blood ont he Rooftops, vagy a Colony of Slippermen héhány akkordja). A repertoár zömét saját alkotások és adaptációk alkották, de fel-felcsendült néhány szám a Genesis idejéből is (a Horizonson kívül többek között az egyik legszebb, a Lamb-en található - és Steve által írott - Hairless heart akusztikus átirata). A saját számok közül sokat hallhattunk a legfrissebb akusztikus albumáról, a modern francia zeneszerző Eric Satie kompozícióit feldolgozó Sketches of Satie című albumról. Az 1997-ben megjelent a Szent Iván éji álom (A midsummer night´s dream) Shakespeare-darab feldolgozását tartalmazó albumról a Puck és a záró szám, az All is mended című darabok kerültek eljátszásra. Érdemes megjegyezni erről az albumról, hogy a már említett és a koncerten is közremuködő öccsén valamint a billentyűs hangszereket kezelő Roger Kingen kívül a korongon jelentős szerepet kapott a Royal Philharmonic Orchestra is. Az album hetekig vezette az EMI Classics slágerlistát, nem csoda hát, hogy utánnyomás készült róla (mely az új borítón kívül - melynek művészi kivitelezését a belsővel együtt hagyományosan felesége Kim Poor készített - több mint 20 MP3-at is tartalmaz más Hackett-albumokról). 1983-as Bay of Kings-ról a címadó dalt, a Second Chance-t vagy a kopár föld ihlette The Barren Land című darabokat hallhattuk. A korábban elektronikus gitárral feljátszott „rock” számok is akusztikus kivitelre kerültek a koncert folyamán igen érdekesen átadoptálva pl: az 1981-es Cured albumról az Overnight Sleepers-t, az 1980-as Defector albumról a Jacuzzi-t vagy első szólóalbumáról a Voyage of Acolyte-ról a nyitószámot az Ace of Wands-ot. Ez utóbbi albumról a The Hands of Priestess Part I-II is elhangzott. Nem maradhatott el a Horizons-on kívül az egyik legszebb Hackett-darab a felesége nevét viselő Kim, mely eredetileg az 1978-as Please don´t Touch című albumon szerepelt. Ez utóbbi szám előtt Steve megpróbálkozott a magyar nyelv szépségeivel és kissé érdekesen, de eléggé érthetően konferálta: „a következo számot a feleségemnek írtam”. A szám a koncert egyik igazi gyöngyszeme volt, melyben itt-ott egy kis „csalással” két fuvola is szólt egyszerre. Szerepelt még tovább néhány nem saját szám tökéletes adoptációja is(pl. Morricone-éktól és Debussie-től).
Érdekes volt az a improvizációs-kísérlet, aminek az eleje annyira jó lett, hogy az ember el sem hitte, hogy nem előre közösen megírt részeket játszottak. Csupán a végén kissé elbizonytalanodott Roger arcából lehetett látni, hogy gondok vannak a befejezéssel, de végül is az egész nagyon jól sült el. A záró darab az Ace of Wands volt, de a közönség a koncert végével ebbe nem egyezett meg. A visszatapsolás után jött egy rövid hármas kompozíció a Satie-albumról, majd az újbóli visszatapsolásnak engedve az Ace of Wands és az Overnight Sleepers egyvelegével zárult a koncert. Ezek után elég kiábrándító volt, ahogy feloltották a villanyokat és megszólalt valami playback jazz-rock. Kicsit olyan érzése volt az embernek, mintha felébredt volna és a kellemetlenül erős fényektől hunyorognia kellett.
Backstage-story: a koncert végeztével többen is beszélték, hogy esetleg jó lenne autogrammoztani, de az a kb. 18 éves nem túl meggyőző biztonsági fiú aki a színpad melletti részt őrizte megtagadott minden ilyen jellegű kérést. Nekem szerencsém volt: nyakamban ott figyelt a „VIP” Press Pass kártya, mellyel nekem szabad utat engedett. Az öltöző előtt már szép számmal összegyűltek az emberek. Vártunk-vártunk mikor is megjelent a nélkülözhetetlen okostojás is, a biztonsági őrök esze, tarkopasz fejjel, állig érő bakancsban, hogy középre állván csípőre tett kézzel érdeklődjön a felől, hogy ez a sok ember meg ugyan honnan a jó égből pottyant ide. Az őszinte válsz nem maradt el: a hátsó bejáraton. Emberünk azonban feltalálta magát és közölte: a manager előre kijelentette, hogy semmiféle szignálás itt nem lesz, szóval el lehet menni. Miután látta, hogy ez senkit sem győz meg igazán, sőt, az öltözőből Steve jött ki, félreállt. Steve a legnagyobb örömmel és természetességgel írta alá amit neki adtak. Jöttek itt Genesis albumokkal és különféle Hackett- kiadványok, jegyek, fotók és a lekülönböző sajtóanyagok. Nálam csak a sajtó-belépőjegyem volt, melynek műanyag bevonatára a legnagyobb kedvességgel írta rá a nevét (még szerencse, hogy az előttem lévő alkoholos filcet adott neki). Aztán - miután láttam, hogy mennyire szívesen dedikál bármit - gyorsan kimentem és a többiektől elkértem amijük van. Ez belépőjegyeket és egy papírcetlit eredményezett (azért nem CD-t meg és hasonlókat, mert senki nem gondolta volna, hogy ilyenre sok kerülhet). Kint egy rendkívül szimpatikus rajongó a sárga földig leugatott, hogy-hogy gondolom, hogy én kapok ő meg nem. Nem vévén róla tudomást visszamentem, ahol Steve éppen ment vissza az öltözőbe, hogy a két társát kiküldje szignálásra. Először John jött ki, és a bátyára jellemző szerénységgel és késséggel írt alá mindent amit csak adtak. Minden kérdésre szívesen válaszolt, beszélt bárkivel. Kisvártatva Roger King is megjött. Miután a már említett kedves biztonsági őr látta, hogy a rajongók nem meglincselni akarják a zenekart, és amazok meg nagyon szívesen írnak alá bármit, tényleg gálánsan a kint várakozókat is beengedte az öltöző elé. Kicsit kínosan éreztem magam amikor láttam, hogy sokaknál többi kiló CD és egyebek vannak, nálam meg továbbra is csak jegyek és az a bizonyos, kissé a kutya szájából kirángatott papírcetli van. Jött Steve is és végül az öltöző előtt volt az egész csapat a rajongóktól körbevéve. A már említett rokonszenves rajongó aztán végül is így bebocsátást kapott és rendkívüli angol tudását kamatoztatva megsúgta Steve-nek, hogy „Tisz koncört wáz fonderfül”, majd a nem túl kellemes orgánumú Bud Spenser-alteregó barátja sietet hozzátenni „Hi iz yór bigeszt fen in hángöri”. Folytatta: „Sztív, vát is jór févöri dzenezisz álbum”. Steve készségesen mondta, hogy nagy kedvence a Selling England by the Pound, röviden el is mondta, hogy miért, majd mindenkitől elnézést kért, de a színpadon várták egy interjúra. Mindenki rendkívül felvillanyozva jött ki. Én is boldog voltam, mert egyrészt láthattam őket testközelből, láttam mennyire szerény és közvetlen, kedves emberek és nem utolsósorban nagyon örültem a kapott autorammoknak. Nem sokkal ezután mindhárman kiültek a színpadra és megkezdődött az interjú. Az egyik kameramanhoz odamenve megtudtam, hogy az interjút nem hazai televíziós társaságoknak veszik fel, hanem esetleg majd DVD-re kerül. Ez utóbbit erősíti, hogy legalább 6-7 kamerát számoltam össze a koncerten, melyek közül - sokak bosszúságára - az egyik folyton a fejünk felett pásztázott.
Röviden: a koncert fantasztikus volt, kellemesen dobták Steve kommentárjai valamint „jó estét”, „köszönöm” és „köszönöm szépen” beszólásai a koncert amúgy kissé meditatív hangulatát. Én úgy érzem, hogy senki sem hagyta el úgy a PECSÁ-t, hogy csalódott lett volna. Nagyon reméljük, hogy még viszontlátjuk nálunk.
14:41
