hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2007. december 27. csütörtök   14:32
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Black Crusade (Machine Head, Trivium, Dragonforce, Arch Enemy, Shadows Fall)
2007. december 5, Gasometer, Bécs

  Machine Head, Trivium, DragonForce, Arch Enemy, Shadows Fall 2007.12.05, Bécs. Van még kérdés? Ugye hogy nincs!
  Már előre tudni lehetett, hogy ez a grandiózus, Black Crusade névre keresztelt turné nem fog elérni Magyarországig, de állomások böngészésével, és a dátumok közzétételével kiderült, hogy csak Bécsig kell utazni a metalzene jelenlegi éllovasainak seregszemléjére.
  Jómagam eddig csak a Planet Music nevű klubbal kötöttem ismeretséget Bécsben, de ez elég volt arra, hogy benyomásokat szerezzek az osztrák minőségről, értve ez alatt színvonalat, hangtechnikát, közönséget. A mostani helyszín, a Gasometer ráadásul egy sokkal komolyabb hely, egy nagy költségvetésű rendezvénycsarnok. És hogy ez alapján mire számítottam?
  1. színvonal kulturált koncertterem, normális személyzet, drága de jó minőségű büfé.
  2. hangtechnika lemezminőségű, vagy még annál is jobb megszólalás.
  3. közönség a tipikus halvérű osztrák nézősereg, akik olykor-olykor, vagy a külföldi beépülők hatására képesek azért néha mozgásba lendülni, de inkább egy helyben állva figyelik a koncertet.
  
  Ezek voltak az előítéletek, nézzük mi a valóság! A Gasometert nem volt nehéz megtalálni, hiszen az egykori óriási gáztározó épületek csak úgy magasodtak a metróállomás fölé. Még nem volt kapunyitás, de természetesen már így is jelentős sor kígyózott az ojjektum előtt. Aztán mikor eljött az idő, a beengedés tempósan és problémamentesen zajlott, szóval a szervezéssel nem volt gond.
  A hely belülről leginkább a BS Sportarénára hasonlít, bár annál azért kisebb, de a lekerekített formák, az impozáns színpad, a több szintes nézőtér fenntartják a hasonlóságot. A küzdőtérre természetesen már minden jegy elkelt, a fenti páholyszerű részre viszont még akadtak jelentkezők a kasszánál. Persze Machine Head és társai koncertjén ücsörögjön az, akinek hat anyja van, így nyilvánvalóan a küzdőtéren helyezkedtünk el. Jól tettük, mert hamarosan kezdett a Shadows Fall, az egyik legígéretesebbnek kikiáltott fiatal banda az USA-ból. Ekkor még nem túl sokan érkeztek meg a Gasometer-be, így könnyedén a színpad közelébe lehetett férni.
  
  A Shadows Fall-nak mindössze beköszönni volt ideje, gyakorlatilag csak minimális programot adhattak elő a deszkákon. Néhány szám a legutolsó Threads Of Life lemezről, egy gyors visszatekintés a korábbi szerzeményekre a The Light That Blinds és a Thoughts Without Words erejéig, és ennyi volt, talán 20-25 percet játszott a csapat.
  Bár Amerika rajong értük, megmondom őszintén, rám nem tettek nagy benyomást. Kicsit olyan sótlan volt a kiállásuk, rutinmunkának tűnt a produkció. Brian Fair énekes ugyan bejárta a színpadot, és lobogtatta méteres rasztáit, de az énekteljesítménye (főleg a dallamos ének) nagyon gyenge volt élőben. Olykor pontatlan is volt a csapat, és nem tudták igazán beindítani a népet. Valahogy nincs már meg bennük az a tűz, ezt már a legutolsó sorlemezen is érzékelni lehet.
  A csalódásban nem kis mértékben közrejátszott az is (és erről nem a banda tehet), hogy kb. élvezhetetlen hangzást raktak össze nekik. Sőt, ez szinte mindegyik produkcióra igaz volt! A mély hangok iszonyatosan túl voltak vezérelve, a basszus dübörgése és a dob pufogása elnyomtak minden dallamot, háttérbe szorították a gitárokat. Nem csoda, hogy legtöbben nem indultak be, hiszen az önfeledt tombolás helyett azt kellett fülelni, hogy éppen melyik dal is szól...
  Tény, hogy nem ez a turné a Shadows Fall európai kibontakozásának apropója, hiszen itt csak épp hogy meg tudják mutatni magukat, de ilyen szürkének mondható játékkal (pláne egy ilyen kaliberű banda képességeihez mérten) nem lesznek képesek kiépíteni a táborukat ezen a kontinensen!
  
  Szerintem botrány, hogy az Arch Enemyt rakták be a turné második fellépőjének, hasonlóan kb. félórás játékidővel, nekik a Machine Head melletti főzenekar státuszt kellett volna elfoglalniuk. Amotték ugyanis jóval többet tettek már le az asztalra, mint a turné többi zenekara, nem is akármilyen albumokat, ehhez mérten szerintem megalázó a sorrend. De ezt tegyük félre, inkább örüljünk annak, hogy végre élőben is láthattuk a göteborgi death metal alapbandáját, akiket már nagyon régóta várunk Magyarországon.
  Sajnos a hangzás az Arch Enemy-re sem javult, itt is Sharlee D´Angelo basszusát húzták a legjobban előre, a többi hangszer rovására. Aki látta a banda másfél órás, Live Apocalypse címet viselő DVD-jét, az tudja, hogy az Arch Enemy még a hasonló hosszúságú bulira is bőségesen tud csemegézni a hosszú évek terméséből. Mindezt pedig lecsökkenteni fél órára, ráadásul tekintetbe véve, hogy azóta kijött egy újabb lórúgással felérő lemez, hát... közel sem megoldhatónak látszó feladat.
  Az aktuális Rise Of The Tyrant című albumról a Blood On Your Hands-el lépett a színpadra a svéd csapat, de a továbbiakban inkább a korábbi alkotásokra került a hangsúly. Ez jó is, meg nem is, mert helyet kaptak a programban az alapműnek számító korábbi dalok, de ugyancsak élvezetes lett volna pár igazán koncertre való új nótával is megismerkedni.
  Rögtön másodikként az általában nyitószámként funkcionáló Enemy Within döngette a hallójáratokat, majd pedig érkezett a Doomsday Machine leghúzósabb dala, a Nemesis. Meglepetésre ezzel nem lett vége a koponyás lemez mai pályafutásának, ugyanis a My Apocalypse-ot is eljátszotta róla a banda, amire szerintem nem sokan számítottak.
  Ugyancsak meglepetésként hatott a Dead Bury Their Dead a Wages Of Sin-ről, erről sem gondoltam volna, hogy előhúzzák ebben a rövidke játékidőben. A koncertet a banda (egyik) slágerének számító We Will Rise zárta, ennyi jutott ma nekik.
  
  Talán még egy picivel jobb setlisttel is készülhetett volna az Arch Enemy, de így is zúzós koncertet adtak. Tőlük valóban csak a fentebb említett másfél órás játékidő jelentene teljes mértékű kielégülést, de ez a turné most nem erről szólt. Inkább arról, hogy végre élőben is láthattuk a fantasztikus Amott tesókat, akik elsőosztályú gitárnyűvést mutattak be. Chris-t alig ismertem meg, kicsit visszavágatta és kivilágosította a haját, nem így emlékeztem rá. Angela pedig a tőle megszokott módon tombolt a színpadon, és eregette brutális hörgéseit. Kicsit furcsa volt a kockás szoknyácskával kiegészített szerelése, láttuk őt már dögösebben is kinézni, de a legfőbb, hogy most legalább élőben láthattuk. Daniel Erlandsson egy kivételes képességű dobos, most is piszkosul jól tolta, ő és Sharlee D´Angelo bombabiztos ritmusszekciót alkotnak a bandában.
  Jó volt tombolni egyet az Arch Enemy-vel, innentől már csak az kellene, hogy saját turnéval, teljes műsoridővel induljanak útra, és persze ne felejtsék el kihagyni hazánkat, ahol már jó ideje várjuk őket!
  
  A brit DragonForce kicsit kilógott erről a turnéról, ők egyrészt nem annyira ismertek még, mint a gárda többi tagja, másrészt pedig a power metal stílusuk is elüt a Black Crusade jellegétől. Én mindenesetre örültem, hogy koncerten láthatom őket, mert egyrészt tetszenek az albumaik, másrészt kíváncsi voltam, mire képesek élőben.
  A DragonForce-ról azt kell tudni, hogy a már-már önismétlésbe forduló, megszilárdult stílushatárokkal és klisékkel rendelkező power metalt egy újabb szintre emeleték. Bizonyára kisebb korában mindenki kínozta már a kazettás magnót oly módon, hogy elkezdje tépni és hipersebességre felgyorsítani a szalagot, mi meg nevettünk a begyorsított, cincogó zenén. Nos, kicsit hasonlót csinál a DragonForce olyan szinten pörgették fel az alapvetően heavy/power zenéjüket, hogy az már a realitás határait is súrolni kezdi. Folyamatos blastbeat-ek, őrületes gitártekerések, szélvészgyors szintifutamok, nagyívű énektémák erről szól a DragonForce. Arra voltam kíváncsi most Bécsben, hogy mindezt élőben is tudják-e ilyen intenzitással prezentálni.
  A program természetesen az eddig megjelent három nagylemez számaira épült, körülbelül egyenlő arányban szemezgettek ezekről. A Fury Of The Storm, Operation Ground And Pound, a lassú Starfire, a banda nagy slágere a Through The Fire And Flames, és zárásként a Valley Of The Damned hangzott el, és mivel ezek mind 7-8 perc hosszúságú nóták, le is járt a kiszabott idő.
  
  Azt gondolom, hogy a banda jól teljesített, de mégis bebizonyosodott, hogy a lemezeken hallható hipersebesség élőben nem kivitelezhető. Tekertek persze mint az őrült, Herman Li és Sam Totman gitárosok nem győzték kapkodni a kezeiket a szóló-orgiák közepette, Dave Mackintosh dobos tőle telhetően kalapálta és trappolta a sebes tempókat, de azért nem ment minden úgy, ahogy az albumokon hallhattuk. A Kalapács Józsi fazonú ZP Theart énekes kimagasló formában volt, valamint az egész banda sokat mozgott, ugrált a színpadon. A szintis arc Vadim meg különösen dilis volt, a végén szinte feldöntötte a hangszerét. Sokan kritizálják a DragonForce-ot, de szerintem egy remek előadást láthattunk tőlük.
  Itt öltött már egyre idegesítőbb méreteket a labancok koncertezési szokása. Olyan iszonyatos nagy bemozdulás még mindig nem volt (elvégre továbbra is csak a „bemelegítő” zenekaroknál tartottunk ekkor), de a közönség szemmel láthatóan azért jól érezte magát, és ebbéli meggyőződését a színpad és a zenészek felé hajigált söröspoharakkal próbálta tudatosítani. És ez náluk nem a fikázás jele, hiszen a Machine Head-nél ugyanígy repkedtek a poharak, ez egyszerűen tök természetes nekik. A DragonForce zenészei próbáltak jó pofát vágni a feléjük repkedő félig teli söröspoharakhoz és égő csikkekhez (!), de szerintem inkább zavarta őket. Elég gyökér hozzáállásnak tartom ezt a viselkedést a közönség részéről, ha fotósokat nem engedik vakuzni, mert zavarja a zenekart, akkor a dobálózást sem kéne engedni, ami legalább annyira zavaró, és nem csak a zenekarnak, hanem azoknak is, akiken végigfröccsen a nedű a nézőtéren.

  Következett a Trivium, akik már az egyik főzenekarnak számítottak a mai este. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kb. fél éve már láttam őket Bécsben, a Planet Music-ban, így tudtam, hogy mire számíthatok tőlük. Két dolog azonban még így is meglepett.
  Egyrészt a banda elég komoly színpadképet kalapált össze, két magas pódiummal a két szélen, ahová Matthew és Corey olykor felmásztak. Másrészt pedig a hely volumenéhez mérve már eddig is méltatlanul rossz hangzás itt tényleg elviselhetetlenné változott. A mély hangok, főleg a basszus olyan szinten ki voltak emelve, hogy az már fizikai rosszullétet okozott, néhány erőteljes basszus-dörgetéstől és az embertelenül gyomrozó kétlábdobtól az ember úgy érezte, hogy belülről fog szétrobbanni... És ez nem csak helyi jellegű probléma volt, ugyanis a nézőtér több pontját is próbáltuk feltérképezni, de sehol sem volt jobb a helyzet. Szégyen!
  A Trivium-os srácok május után ezúttal is alaposan odatették magukat, a bécsi közönség legnagyobb örömére. Az Ascendancy és a The Crusade lemez kb. ugyanolyan arányban képviseltették magukat a programban, míg a debütalbum csak egyetlen számmal szerepelt, de mindez várható volt. A koncert a To The Rats-szel és az Entrance Of The Conflagration-nel indult, majd szerepet kaptak Ascendancy-s dalok a Gunshot To The Head Of Trepidation, The Deceived, Rain, és a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr erejéig. Ezek a számok sokkal nagyobbat ütnek koncerten, mint a The Crusade nótái, mert sokkal agresszívebbek, arcbamászóbbak, jobban fel lehet rájuk pörögni. Persze a Detonation és a Becoming The Dragon dalokra is jót lehetett nyomulni, és nem maradhatott ki a Matthew által „partinótának” nevezett Anthem (We Are The Fire) sem, amit a májusban megszokott módon ezúttal is „OSSIAN!” bekiabálással nyugtáztunk.
  
  A hangzás gyengeségétől eltekintve, amiről nem is a zenekar tehetett, a Trivium igazán jó bulit adott. Matt Heafy és Corey Beaulieu kiválóan dobálgatták egymásnak a gitártémákat, és zúztak alaposan. A legfrissebb lemez után kialakult munkamegosztás szerint utóbbi vállalta be teljes mértékben korábbi albumok hörgősebb/ordítósabb énekrészeit, Matt pedig már kíméli a torkát, és csakis a dallamos témákat vállalja. Paolo Gregoletto kicsit pontatlan volt néha, ezt a túlerősített basszus-sound miatt ki lehetett hallani, de ő is nagyon élt a színpadon, remekül egészítette ki a társait.
  Említést érdemel még Travis Smith dobos, aki a legutóbbi bécsi koncerthez hasonlóan ismét gigantikus méretű dobcuccal készült. Tulajdonképpen kihasználta a rengeteg cint és tamot, de a dalok komplexitása mindezt nem igényelte, egy „átlag” dobcuccal is megfelelően tudott volna produkálni. Szóval ezt egy kicsit „vagizásnak” érzem.
  
  Az est fénypontja kétségtelenül a Machine Head koncertje volt, akikre szintén régóta várunk már Magyarországon. A banda valami olyan elképesztő fogósságú lemezt tett le az asztalra a The Blackening képében, amelyhez foghatót egész életművükben sem találunk, ez az album már most olyan alapművé vált, mint a szintén annak számító, de összetettségben és komplexitásban elmaradó 1994-es Burn My Eyes.
  Mindenki tudta, hogy a Machine Head egy bődületesen nagy koncertbanda, Rob Flynn pedig egy olyan frontember, aki még ebből a puhány osztrák közönségből is kihozza a vadállatot. Ez így is történt, bár mint az elején írtam, nem vártam túl sokat a labancoktól, tényleg hihetetlen mértékű őrjöngés és pogó alakult ki pillanatok alatt. Persze a poharak most is folyamatosan röpködtek a színpad irányába, de Rob nem arról ismeretes, hogy magában tartsa a véleményét: kifejtette, hogy itt pedálok meg elektronika van, szóval aki látja, hogy a mellette álló söröspoharat dobál, nyugodt szívvel mosson be egyet az illető pofájába. És igaza volt, tényleg bicskanyitogató ez a viselkedés! Még egy sehonnai gyökérpusztai akelás törzsközönség is kulturáltabban viselkedik, mint az itteni, magukat nagyon kifinomult européereknek tartó jelenlévők.
  
  Az elhangzott dalok száma nem volt túl soknak mondható, de ha figyelembe vesszük, hogy az újabb szerzemények hosszúsága ritkán marad 8-10 perc alatt, akkor a játékidő megfelelőnek mondható. Az érzelemdús, mámorító akusztikus pengetésből berobbanó vadállat riff, ahogy a Clenching The Fists Of Dissent-ben megszoktuk, máris megalapozta a koncerthangulatot.
  Az őrület pedig folytatódott az Imperium-mal, ahol Rob már olyan szintre feltüzelte a nézősereget, hogy teljes extázisban őrjöngtünk, és torkaszakadtából üvöltötte mindenki a szövegeket. A szám irtózatosan húzós középrészét pedig a nyakcsigolyák is megsínylették. Az Aesthetics Of Hate előtt Flynn egy kis pihenőt engedélyezett a jelenlévőknek, elmondta a megemlékező beszédét Dimebag Darrell-ről, majd Dave McClain fergeteges dobtempójával belecsaptak a dalba.
  
  Dave-ről egyébként kiemelten érdemes megemlékezni, mert elképesztően látványos és technikás játékot mutatott be, sok dobos térdre borulhatna előtte. Már a dobszerkója is érdekesen nézett ki: a lábdobok távol egymástól, szinte egészen oldalt, a pergőt a lába közé vette, a tamok meg a cinek pedig mind vízszintesen helyezkedtek el. Neki nem volt akkora hatalmas dobcucca, mint Travis-nek a Triviumból, de még ezzel is bőségesen leiskoláz bárkit. A Sacred Reich egykori dobosa bombabiztos tagja és jellegzetessége a Machine Head-nek, a rendszeresen leszegett fejjel doboló Dave McClain-nek egyértelműen a legnagyobbak között van a helye!
  A program folytatódott a Burn My Eyes lemez egyik slágerének számító, Old című súlyossággal, majd pedig a 2007-es lemez talán legfogósabb dala, a Halo következett. Ebben a számban benne van a Machine Head esszenciája: irtózatos súlyosság és brutalitás, andalítóan fogós, csodálatos refrén, hihetetlen gitárszólók. Rob Flynn és Phil Demmel, az egykori Vio-lence-es harcostársak átszellemülten pengették az ikerszólókat egymással szemben állva.
  A jellegzetes arcszőrzetétől megszabadult Adam Duce szintén kiváló teljesítményt nyújtott súlyos, és egyre technikásabbá váló basszusjátékával. Ő egyébként egy motorbalesetből épült fel nemrég, szerencsére most már újra a színpadon zúzhat.
  
  Az összeállítás nem fedte le a teljes életművet, az időkeret miatt sajnos több alapszám is kimaradt. A The More Things Change lemezt egyedül a Take My Scars képviselte, a The Burning Red és Supercharger lemezek pedig teljes mértékben kimaradtak ma este. Amikor behozták az akusztikus gitárokat, mindenki tudta, hogy a Descend The Shades Of Night fog következni. Az eddigi brutalitás után egy kis elmerengés, magunkba mélyedés következett ezzel a melankolikus, de néha mégis kirobbanó dallal. A dallamosabb énektémákat tartalmazó dalok bebizonyították, hogy Flynn nem feleslegesen fejlesztette az énekét, mert élőben is hibátlanul tudta hozni ezeket. Ennél nagyobb katarzist nálam talán csak a Farewall To Arms váltott volna ki az új lemezről, olyan érzelmi mélységeket tartalmaznak ezek a számok, hogy az ember könnye is kicsordul...
  A Descend The Shades Of Night egy közeli ismerős, barát haláláról szól, ekkor még nem volt közvetlen aktualitása a dalnak. Pár nap múlva, egy következő állomáson ezen szám közben Phil Demmel rosszul lett a színpadon, és meg kellett szakítani a showt. A következő koncerten pedig kiderült, hogy Phil édesapja elhunyt, Flynn ekkor az ő emlékének ajánlotta ezt a dalt. Az amúgy is befordulós, szomorú hangulatú szám közben Phil már nem bírta visszatartani a könnyeit. Nem is tudta vállalni a további turnét, hazautazott, a Machine Head-et pedig a hátralévő állomásokon a turnépartnerek (nem kevésbé kiváló) gitárosai segítik ki. De ekkor Bécsben még szerencsére egy ereje teljében levő Phil Demmelt láthattunk.
  
  Elérkezett a buli vége, és bár mindenkinek már szilánkokban volt a nyakcsigolyája, a Machine Head még egy utolsó rohamra indult ellenük. És mi lehetne ennél hatásosabb eszköz, mint a legnagyobb klasszikus, a Burn My Eyes brutális nyitódala, a Davidian. Rob még egy „wall of death”-t is létre akart hozni, sikeresen kettéválasztotta a közönséget, de ez a szám erre azért nem volt alkalmas.
  Ekkor már forrt a nézőtér, az egész csarnok zengett a „Let freedom ring with a shotgun blast!” üvöltéstől. A legvégén pedig még lassúbbá, még súlyosabbá tették a döngölős témát, mindenkit belebetonoztak a talajba. Őrületes koncert volt, szerencsére a korábbi szörnyű hangzást már egész jól sikerült kijavítani, így semmi akadálya nem volt extázisban végigzúzni és végigüvölteni a bulit.
  
  Őszintén szólva vegyes érzelmeim vannak ettől a bécsi Black Crusade állomásról. Ezekre az eredményekre jutottam a cikk eleji felvetéseimmel kapcsolatban:
  1. színvonal teljesült a kulturált koncerthelyszínről szóló elképzelésem, tetszett a hely, a büfé árai nagyjából korrektnek mondhatók, de érdekes módon csak fehérbort árusítottak, és az Istennek sem akarták megérteni, ha valaki a bort kólával kérte.
  2. hangtechnika óriási csalódás, a ma mutatott teljesítmény még egy gyökérpuszta-alsói lepusztult rock-klubban sem ütötte volna meg a színvonalat! Adott volt hozzá az első osztályú technika, csak hozzáértő hangmérnököt kellett volna odaültetni. A Machine Head szerencsére már egész jól szólt.
  3. közönség a nézősereg jobban bemozdult, mint amire számítottam. Jó volt a hangulat, de az iszonyatosan primitív sördobálási szokásuk irritálóan hatott, a zenekarok számára is.
  
  A Shadows Fall-tól én többet vártam, bár rövid volt a játékidejük, de nekem kicsit csalódás volt az előadásuk. Az Arch Enemy hozta a színvonalat, nekik sokkal többet kellett volna játszaniuk, hogy minden kedvencét hallhassa az ember, ráadásul bosszantóan rosszul szóltak. A DragonForce-tól egy oldott, jó hangulatú koncertet láthattunk, pörgős számokkal és gitárszóló-orgiákkal. A Trivium buliját szintén a hangzás ölte meg, pedig az amerikai titánok remekül játszottak. A Machine Head meg egyszerűen letaglózott mindenkit, pusztító erejű koncertjük számomra talán a legélvezetesebb volt az évben!
  Szóval összességében azért érdemes volt elutazni Bécsbe, megtekinteni ezeket a kiváló bandákat. A jegyár felületesen nézve nem volt olcsó, de ha a turné-összeállítást együttesen nézzük, illetve hogy a bandák koncertje külön-külön került volna ennyibe, akkor rájöhetünk, hogy ez korrekt volt így.
  Lehet hogy idegesítő már, hogy folyamatosan a rossz hangzáson rugózok, de a rossz hangzás alatt TÉNYLEG nagyon rossz hangzást kell érteni! Ez sajnos nagyon csúnyán tönkre tudja tenni a koncertélményt, ha az önfeledt élvezetek helyett az ember egyszerűen nem hallja ki, hogy pontosan melyik dal szól. Talán jobb lett volna Bécs helyett egy másik állomáson elcsípni a turnét, de összességében azért így is kiváló este volt, hála az öt fellépő zenekarnak. A hangmérnöknek meg tiszta szívből kívánom, hogy egy tehervagonnyi cerkófmajom dolgozza szét az ánuszát úgy, hogy egy tréleres kamion megfordulhasson benne!



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 programajánló: 
2021. április 20.
Loudness 2021. DURER KERT (Dürer Kert - Budapest)
2021. május 3.
Helloween 2021. UNITED ALIVE PART 2 (Papp László Budapest Sportaréna)
2021. május 13.
Nick Cave and the Bad Seeds 2021. tavasz (Papp László Budapest Sportaréna)
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Myrath, Eleine
Five Finger Death Punch, Megadeth, Bad Wolves
Marko Hietala, Oceanhoarse
Dream Theater
Darkest Hour, Fallujah, Bloodlet, Une Misére, Lowest Creature
Vinnie Moore
Sabaton, Apocalyptica, Amaranthe
Maxxwel, CoreLeoni
 kiemelt 
2022-ben Accept, Phil Campbell and the Bastard Sons, Flotsam & Jetsam a Barba Negra klubban
  
2022

Unleash the Archers, Striker, Northtale a Barba Negra klubban
Fleshgod Apocalypse, Ex Deo 2021
Pineapple Thief az A38-on
Helloween 2021. UNITED ALIVE PART 2
 friss hozzászólások 

Két tizenéves srác hip-hop projektje (2)
Cinetrip nyár (1)
Turin Horse címmel debütál a Bengal rockprojekt videoklipje (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 life of pi    Éjfény    eros ramazzotti    christopher nolan    a-team    social network    danny elfman    sziget 2013    johnny depp    thomas balmes    blood red throne    orden ogan    tribute    ego project    ocho macho    malice mizer    biffy clyro    twitter    hordes of chaos    jeff briges    zord        nemesis    tina fey    soderbergh  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2021 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!