beszámoló [koncert]  2007. december 10. hétfő   12:25

nincsen hozzászólás

  Az utóbbi időben a Deep Purple hazajár Magyarországra - a csapat rövid időn belül negyedik koncertjét bonyolította le november 6-án. Az utóbbi két alkalom nem mellékesen a Rapture Of The Deep népszerűsítése jegyében zajlott le, így vadiúj számokat nem, viszont régieket dögivel kapott az Aréna közönsége. A „rendszeres” magyarországi látogatás hatása meglátszott: most „csupán” félház fogadta Gillan-ékat, erre a koncertre zömmel az jött el, aki nagy fanatikusa a Purple-nek. Kivéve persze pár magamfajtát, aki első ízben látta ezt a rocklegendát.
  
  A „csupán” félház kifejezés ezúttal 6000 nézőt foglalt magában, így - főleg egy teltházas Depeche Mode-show emlékét felidézve - egyfajta családias hangulatban zajlott le az esemény. Nem is volt ez nagy gond, kényelmesen el lehetett férni, mindenki megtalálhatta a neki legjobban tetsző szegmenst, ahonnan zavartalanul kísérhette figyelemmel a színpadon történteket. Az Arénába érve igencsak meglepődtem, a Hard helyett gyanúsan nagy csend fogadott, biztos voltam abban, hogy Kalapácsék még csak ezután fognak nekiveselkedni a bemelegítésnek. De nem. Ahogy a tekintélyes tartamú várakozást követően öt őszhajú rocker lépett a színpadra, azonnal tudatosult bennem, hogy a Hard bizony a hivatalos kezdési időpont előtt már le is tudta fellépését, ergó esélyem sem volt őket megtekinteni. Sebaj, szerencsére ez az öt őszhajú rocker - nevesítve: Ian Gillan, Roger Glover, Ian Paice, Steve Morse (na jó, ő még nem ősz) és Don Airey - jelentős helyet foglal el a rocktörténelemben, úgyhogy a minőségi produkció mintegy garantálva volt. Nagy elánnal csaptak bele a Pictures Of Home-ba, ám ekkor a hangzás még gyermeteg lábakon állt, csak később javult fel az egészséges szintre. Addig is lefutott a Things I´ve Never Said és az Into The Fire, hogy a Strange Kind Of Woman alatt már teljes egységben szóljon minden hangszer, valamint Ian Gillan hangja. Az egyszerű pólóban, farmerban megjelenő énekes teljesítményét nem érhette kritika, viszont a nagy magasságokba törő sikolyait hanyagolhatta volna, ezek most nem sültek el jól. Nem tudom, hogy ez csupán ideiglenes állapot-e, vagy már megfáradt a mester hangja, de neki kell éreznie, mit vállalhat be, s mit nem. Ezt leszámítva erőteljesen, tisztán énekelt, s vidám hangulatban tette a dolgát a többiekkel egyetemben. Ez az egymással és a közönséggel szembeni kedélyesség tette számomra megkérdőjelezhetetlenné, hogy valóban jól érzik magukat a deszkákon, nem kínos kötelezettségként tekintenek rá. Roger Glover és Ian Paice is korát meghazudtolóan játszott, előbbi masszív basszusozásával, utóbbi pedig precíz dobolásával tűnt ki, az általuk megformált ütemekre nyugodtan építkezhetett a két legenda helyére érkező Steve Morse/Don Airey páros. Mit mondjak, lúdbőrös lett a hátam a játékuktól, egymással felelgető szólóiktól - volt is bőven lehetőségük az improvizációra, hiszen majd mindegyik Purple-dal óriási kiállásokat rejt. Mindketten kaptak egy-egy külön szóló blokkot - Morse inkább a hangulatra, érzésre adott (potméterrel való játszadozása élményszámba ment, ezenkívül pár rockklasszikus-részletet is beiktatott), szemben Airey egy cseppet magamutogatónak tetsző virtuózitásával. Lehet, hogy Ritchie Blackmore és John Lord technikásabb zenész, mint a két utód, de érzésem szerint Morse és Airey remekül helytáll az újkori Deep Purple-ben, egyszerűen nincs ok a kekeckedésre. Persze van, aki John Lord-ot élteti Airey szettje közben, de a szíve mélyén biztos elismeri az új organista érdemeit.
  
  A számokra visszatérve: a Rapture Of The Deep címadója véleményem szerint kilógott a műsorból, de a hangsúly az ősklasszikusokon volt: The Battle Rages On, Perfect Strangers, Space Truckin´, Highway Star, Smoke On The Water, valamint Black Night - ennél többet aligha lehet kívánni. Illetve igen: nem vettem volna rossznéven, ha elhangzik a Knockin´ At The Back Door is - ez a szám az 1984-es Perfect Stanger album nyitódala, s már az első hallgatásnál belém ívódott. A sok gitáros számára az első megtanult riffet rejtő Smoke On The Water refrénjét sokezer ember zengte, ez a szám volt a koncert tetőpontja, itt talált leginkább egymásra zenekar és közönsége. A Highway Star is hasonló extázist eredményezett, nem is beszélve a Black Night-ról, mely méltó módon zárta le az estét.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: