beszámoló [koncert]  2007. december 12. szerda   10:42

nincsen hozzászólás

  Egy soha vissza nem térő eseménynek lehettünk tanúi! Közel 20 év után ismét egy színpadon álltak a heavy metal úttörői, akiknek olyan legendás albumok fűzödnek a nevükhöz, mint a Walls Of Jericho, valamint a Keeper Of The Seven Keys két része. Kai Hansen, Michael Weikath, és Markus Grosskopf nélkül talán másképp alakul az európai heavy metal élet. És most újra együtt játszanak, igaz már régóta nem egy bandában, de ismét vállvetve harcol a Helloween és a Gamma Ray. Mi pedig abban a szerencsés helyzetben lehettünk, hogy nálunk startolt ez a nagyszabású turné, vagyis az első állomás november 16-án a Petőfi Csarnokban volt.
  Sokakat meglepett, noha már jó pár hónapja lehetett tudni, hogy nem fog fellépni fel az ugyancsak német Axxis gárdája. Ők már egy jó ideje lemondták az egész turnét. Sajnálom hogy láthattuk őket, mert bár nem ismerem behatóan az Axxis munkásságát, de úgy tudom, hogy legfrissebb albumuk igen komoly elismerést aratott, így jó lett volna megismerkedni velük.
  
  A megismerkedésnek viszont mégis volt szerepe a mai koncerten, hiszen a Gamma Ray legújabb albuma, a Land Of The Free II éppen november 16-án került a boltokba, így Kai Hansen-ék még frissiben prezentálhatták nekünk. A Gamma Ray a szokásos vidámsággal szökkent a színpadra, és rögtön a Heaven Can Wait-tel indították a programjukat az első Gamma lemezről. A zenekar nagyon jó válogatást állított össze mára, persze ami az idejükbe belefért. Nem minden albumukat idézték meg, de a New World Order, Land Of The Free, Fight, Rebellion In Dreamland, The Silence, Valley Of The Kings kiválóan hangulatba hozta a közönséget. Mindez csak fokozódott a már jól ismert Heavy Metal Universe énekeltetéssel, amikor Hansen külön a lányokat, külön a fiúkat, majd mindenkit együtt kért fel, hogy énekeljék a refrént.
  Természetesen az új lemez is bemutatásra került két nóta erejéig, az Into The Storm és a Real World dalokat vették elő róla. Ami nagy meglepetést (és óriási lelkesedést) okozott, az a jó öreg Ride The Sky eljátszása volt, amire szerintem a legtöbben nem számítottak. Kiváló prezentáció volt, a kötelező ráadásra pedig a Send Me A Sign-nal jött vissza a csapat, amelynél jobb lezárása talán nem is lehetett a Gamma Ray koncertjének.
  
  A Gamma Ray mindig is az egyenletes (pontosabban egyenletesen magas) színvonalról volt híres, nekik soha nem voltak olyan eltévelyedéseik, kisiklásaik, útkereséseik, mint a Helloween-nek. Kai jól tette, hogy annak idején kilépett a bandából, őt nem darálta be Weikath és Grapow egyre zavarosabb irányvonala, hanem rendületlenül tudta szolgáltatni a minőségi heavy metalt, a saját elképzelései szerint. Ezt az új Land Of The Free II album is alátámasztja, amely szintén remek kiadvány.
  Kai Hansen sosem a jó énekesi képességeiről volt híres, bár mostanra már megtanulta elfogadható módon használni a hangját (noha ezen a koncerten is szemet szúrt olykor, hogy Hansen mennyire nem egy énekesi talentum). Frontemberi tevékenysége viszont minden igényt kielégít, a vidám kis ember nagyon ért hozzá, hogyan váltson ki ovációt a közönségből. A többi zenész is végig jókedvűen játszott, különösen Dirk Schlächter basszeros pózolt sokat a nézők előtt, Dan Zimmermann pedig őrületesen jól dobolt. Henjo Richter kissé visszafogottabban gitározott, fazonja és oldschool napszemüvege a ´80-as években sem keltene feltűnést... De a szólómunkáját ő is kiválóan megoldotta, amikor kellett.
  Nagyjából kiszámítható a Gamma Ray előadása, most is azokat a számokat játszották, amelyek kötelező jellegűek tőlük, a koncertjük színvonala is mindig ugyanennyire egységes, így csalódni nem lehet bennük. Viszont az egész este amatőr színvonalon mozgó hangosítás sajnos sokat levont a koncert élvezeti értékéből, ez a Helloween esetében is így volt. Erről persze nem a zenekarok tehetnek.

  A Helloween már közel sem ennyire kiszámítható, de Weikath-ékról is tudjuk, hogy képesek olyan setlist-et összeállítani, amelyre mindenki megnyalja a 10 ujját. Nos, utólag elmondva ez sikerült is. Nem csak a legismertebb számaikból válogattak a „tökfejek”, hanem néhány „elfeledett”, bár igencsak koncertre való alkotás is terítékre került. Mindemellett természetesen a szintén erősre sikerült új album, a Gambling With The Devil is főszerepet kapott.
  És ha már az ördöggel űzzük a szerencsejátékot, akkor nem volt más hátra, mint hogy kis idő múlva megpördüljön az óriási rulett kerék Dani Löble háta mögött, és színpadra lépjen a Helloween. Kezdetben a régi időszakok dalai szántották a hallójáratokat, ráadásul a Halloween, Sole Survivor, March Of Time kezdés közel sem megszokottnak mondható. Aztán bemutatkozott a legfrissebb album is az As Long As I Fall és a Paint A New World képében. Megbizonyosodhattunk róla, hogy nem csak a lemezen, hanem élőben is jól szólnak ezek a nóták. Persze a közönség nagy ovációval fogadta az Eagle Fly Free és A Tale That Wasnt Right dalokkal való visszakalandozást a Keeper lemezek világához, ezek örök kedvencek egy Helloween koncerten.
  
  Ezek után a már említett Dani Löble magánszáma következett, elég jófajta dobszólót hozott össze nekünk. Nem vártam sokat ettől az intermezzótól, de tényleg hangulatosra sikerült, Löble ugyanis nagyon odatette magát. Aztán az intermezzót egy másik intermezzó „zavarta meg”, ugyanis egy sebtében felhúzott színházfüggöny mögül Andi Deris, Markus Grosskopf, és Sascha Gerstner bújt elő vicces cilinderben, és még viccesebb, vékony gyerekhangra torzított mikrofonnal. Némi poénkodás után rázendítettek a Smoke On The Water rettenetes, de épp ezért mókás interpretációjára, amit már a dobos sem bírt tovább, és egy játék fegyverrel „lemészárolta” az elkövetőket.
  Lehet hogy sokak számára erőltetett és röhejes volt ez a kis közjáték, meg is tudom érteni, de számomra valahogy mégis megmaradt a vicces kategórián belül. Még Weikath is megeresztett néhány mosolyt, miközben a színpad széléről figyelte az eseményeket. Ő egyébként ma egész jó hangulatban volt, bejárta a színpadot, felmászott az emelvényekre, vidáman emelgette a gitárját. Az elmaradhatatlan cigi persze most is szinte végig ott figyelt a szája szélében.
  
  A többiek szintén élvezték a színpadi játékot, Markus Grosskopf-tól már megszokhattuk a folyamatos rohangálást, mosolygást. Noha Sascha Gerstner lassanként emosba forduló kinézete furcsa színfolt a veterán zenekar palettáján, gitárjátéka továbbra is elsőosztályú, a mai koncerten is precízen és felszabadultan pengetett.
  A legtöbben talán Andi Derist tartják a Helloween gyenge pontjának, amiben van ráció, de el kell ismerni, hogy tőle telhetően Andi is igyekszik a lehető legtöbbet nyújtani. Frontemberi kvalitásait nem lehet megkérdőjelezni, énekesi képességeit sem, maximum az ő hangja és énekstílusa, valamint a Helloween zenéjének párosítását lehet vitatni. Ez utóbbiból is inkább a régi számok interpretálását szokták a legtöbben kifogásolni, az ő stílusával megalkotott és megszokott újabbkori dalok nem adnak okot a kétkedésre. Szerintem Deris jól teljesített a koncerten, mind az újabb, mind a régebbi számokat tekintve. Más kérdés, hogy a meglehetősen gyenge keverésnek köszönhetően alig lehetett hallani az énekét...
  
  A fentebb említett dobszóló és a bolondozás után folytatódott a program, mégpedig a Gambling lemez egyik lehúzósabb dalával, a The Hells Of The Seven Bells-el. Meglepetésre a Time Of The Oath nyitódala, a We Burn is előkerült, szóval a mai setlist tényleg nem mondható unalmasnak. A The Legacy alcímet viselő legújabbkori Keeper lemezt egyedül a King For A 1000 Years képviselte, amit őszintén szólva nem is bántam, ennyi elég volt arról a túlnyújtott kiadványról. Ez a dal viszont jól illeszkedett a programba, Sascha még egy kétnyakú gitárt is elővett hozzá, szóval sikerült élvezetesen megszólaltatni. Jött a Dr. Stein, és végül egy kis összeállítást mixelt össze nekünk a Helloween, amelyben az I Can, Where The Rain Grows, Perfect Gentleman, Power, If I Could Fly, Steel Tormentor, Keeper Of The Seven Keys dallamaira lehetett felfigyelni. Szóval tényleg sok különlegesség kapott helyet a mai koncerten.
  
  Némi visszataps után a Helloween mellett színpadra szökkent a Gamma Ray tagsága is Kai Hansen vezetésével, és együtt nyomták el a legismertebb és legkedveltebb Helloween számokat a Keeper érából, a Future World-öt és az I Want Out-ot. Azt hiszem ez volt a méltó lezárása a koncertnek. Viszont kissé megadhatták volna a módját Kai Hansen csatlakozásának, hiszen mégis egy történelmi esemény ez a Helloween életútjában. Lehet hogy valamelyest marketing- vagy hatásvadászgyanús lett volna a dolog, de ennyi szerintem még belefér. Mert hogy minden különösebb kommentár nélkül egyszer csak a színpadon terem Hansen, az azért egy kicsit puritán volt. A zenések lelkesen nyomták a búcsúzó számokat, Kai Hansen a gitározás mellett még az éneklésből is kivette a részét Andi Deris-szel karöltve.
  
  A nézőtéren mindenki élvezte ezeket a hihetetlen perceket, mellettem még két távolkeleti úriember is euforikus mámorban őrjöngött (egyikük talán pont valami tárgyalásról ért ide, zakóban!). Az biztos, hogy az eddigiek közül ez volt a leggrandiózusabb Helloween koncert, már csak a monumentális és nagyszabású színpadképet is tekintve. Mondjuk az utánunk következő belgrádi állomás rajongótáborának valószínűleg lehetett néhány kedves megjegyzése irántunk másnap, mert állítólag a pakolásnál sikerült kicsit leamortizálni a zenészek mögött álló hatalmas ördögfigurát, és a rulettkereket...
  Nem hétköznapi buli volt ez a Gamma Ray és a Helloween főszereplésével, illetve a közös színpadra lépéssel. Mindkét zenekar jófajta hallgatnivalóval rukkolt elő, így a koncert után sem fog éhezni a lejátszónk. Sajnáltam, hogy az Axxis elmaradt, de így is egy élvezetes napot zártunk. Velük meg majd esetleg egy másik koncerten ismerkedünk meg.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: