beszámoló [koncert]  2007. november 17. szombat   13:52

nincsen hozzászólás

  Utálok ilyen koncertekről beszámolót írni! Joe Satriani, Malmsteen, Steve Vai koncertjét, illetve az utóbbi „sleppjéhez” tartozó Devil´s Slingshot tagok előadását nem lehet szavakban összefoglalni, ezt az élményt látni és átérezni kell. Tony MacAlpine és Billy Sheehan, a két jó barát meg akarták mutatni, hogy Steve Vai bűvkörén kívül is tudnak együtt nagyot alkotni, ezért összeálltak a fantasztikus dobos Virgil Donati-val, és létrehozták a Devil´s Slingshot nevű formációt. Aki jelen volt Vai koncertjén, az már tudhatta, hogy milyen előadás várható ezektől a zenei fanatikusoktól, vagyis hogy ezúttal is felejthetetlen élményben lesz része az A38 utasainak.
  Már a merchandise pultnál látszott, hogy ezek az arcok nem kispályáznak. Egy mini DVD-lejátszó képernyőjén Virgil Donati dob-bemutatóját lehetett megtekinteni, és bizony a többi árucikkre sem átallottak igen magas számokat tartalmazó cetliket ráaggatni. Ennek ellenére sokan vásároltak ezt-azt, repkedtek a 6-7000 forintok. Ebből is látható, hogy a mai este nem az átlag metal koncertek élővilágával futhatott össze az ember, ahol a félrészeg akelás forintonként számolgatja az összetarhált pénzét, hogy jut-e még boroskólára...
  
  Elsőként a K3 nevű formáció lépett a színpadra, és szűnni nem akaró mosolyuk azt mutatta, hogy nagyon jó hangulatban várták a fellépést. Látszott rajtuk az a hatalmas zenei alázat, amelyet képviseltek mind a saját zenéjük, mind a főzenekar tagjai felé. Szóval mindez nagyon pozitív benyomás volt. A hangszeres tudásra és az ötletekre sem lehetett panasz, Kállai János, Szuna Péter, és Nagygyörgy Gábor uralták a hangszereiket. A zene alapvetően instrumentális rock/metal, amelynek sava-borsát János folyamatos szólózása és riffelése adja, de mindeközben a társaknak is lehetőségük nyílik némi virtuózkodásra a saját eszközeiken. A zenekar jó hangulata a közönségre is átragadt, remek nyitányt szolgáltattak a ma esti programhoz. Ami zavaró tényező volt számomra, hogy a hangfalak már-már irreálisan hangosan szóltak, pláne János ládájából, így kicsit féltem attól, hogy a Devil´s Slingshot előadását félig megsüketülve, vagy sípoló füllel kell végighallgatnom...
  
  A K3 zenéjével kapcsolatban az a meglátásom, hogy bár kétségtelenül mindannyian kiváló zenészek, maguk a számok sokszor amolyan riff- és szóló gyűjteménynek hatnak, egymás mellé rakosgatott témákból. Persze ez nem baj, de szerintem még magasabb szintre emelhetnék a zenéjüket azzal, ha valódi, szó szoros értelemben vett dalokká formálnák a témáikat. Sőt, akár még egy jó hangú énekest is bevehetnének, mert a zenei alapok ilyen célra is teljesen ideálisak lennének. De a K3 sikerét a mai közönségen kívül mi sem méri jobban, mint hogy az Under A Spell című lemezükre még a Dream Theater billentyűs Jordan Rudess-t is meg tudták nyerni némi közreműködésre.
  
  A K3 levonulása után mindenki izgatottan várta Tony MacAlpine-t, Billy Sheehan-t, és Virgil Donati-t. Utóbbi hegyomlásnyi dobcuccal rendelkezett, és érdekes módon még a cintányérok fölött is helyet kapott egy-egy tam. A kissé hosszúra nyúlt várakozási idő közben elszórakoztattuk magunkat a kissé tanácstalanul tébláboló technikuson, aztán végre színpadra lépett a három mester, és megkezdődött a produkció.
  Szerencsére a K3 játéka alatt zajló süketségi félelmem alaptalannak bizonyult, így teljes mértékben tudtam élvezni az arányos hangosítással rendelkező Devil´s Slingshot koncertjét. Ne várja tőlem senki, hogy részletesen ecseteljem a történteket, mert ezt a fajta virtuóz zenei világot, amelyet mind gitáron, mind basszusgitáron, mind a doboknál képviseltek, ezeket nem lehet írásban levázolni. Egyszerűen csak élveztük a zenét, ámultan figyeltük a hihetetlen futamokat, és a profizmus maximális megnyilvánulását.
  
  Személy szerint én Billy Sheehan-re voltam a leginkább kíváncsi, egyrészt mert a basszusgitáron való virtuózkodás már eleve elég ritka a rock/metal alapú zenékben, másrészt pedig mert már Steve Vai koncertjén is megbizonyosodtam róla, hogy ez az ember egy zseni, kétségtelenül napjaink egyik legnagyobb basszerosa. Most sem hazudtolta meg önmagát, egyszerűen őrület volt, amit művelt a hangszerén, és teljes fordulatszámon pörgött az egész koncert ideje alatt. Billy szinte táncolt a basszusgitárjával, mégpedig úgy, mint egy különösen vad tangótáncos a partnerével: pörgette, forgatta, bedöntötte, kitartotta, magához húzta egyszóval teljesen be volt zsongva. De tőle ez nem szokatlan. A hangszere egyébként nagyon súlyosan szólt, akárcsak egy teljes értékű szólógitár! De ez azért is előnyös volt, mert így jól ki lehetett hallani Sheehan nem mindennapi játékának az összes mozzanatát. A zenész egyébként nagyon jó hangulatban volt, folyamatosan mosolygott, és viccelődött a közönség tagjaival.
  
  Virgil Donati játékát is jól meg lehetett figyelni, szerencsére nem veszett el a hatalmas dobcucc mögött. Ő menet közben annyira nem cifrázta túl a dolgokat, de kapott egy minimum negyed órás szólóblokkot, ahol aztán mindent beleadott. A dobverőt amúgy is szokatlan módon tartó ütős óriási játékot mutatott be, egyik széltől a másikig hajlongott, végigpergetett minden lehetséges kombinációt, a már említett felül elhelyezett tamokat sem hagyta ki.
  
  Bevallom őszintén, nekem Tony MacAlpine játéka nem volt kifejezetten fogós a mai estén. Ez nem azt jelenti, hogy felejthetőn, netán gyengén játszott volna, mert a saját hangszerén ő is csodákat művelt. Még az érzés is megvolt a játékában, erre sem lehet panasz, egyszerűen csak nem éreztem azt a fajta ámulatot és borzongást, amit mondjuk Steve Vai oldalán történő fellépésekor éreztem. Szinte mindvégig csukott szemekkel játszotta (ez egyébként két társára is igaz volt) a melodikus, néha kissé elvont témákat, de valahogy semmi egyéb... A gitárt félrehajtva most is beállt néha a billentyűk mögé, de ezen a téren sem mutatott be olyan ámulatba ejtő játékot, mint Vai mellett.
  
  Ráadásul úgy alapvetően is azt tudom mondani erre a mai Devil´s Slingshot koncertre, hogy amolyan öncélúskodást éreztem sokszor. Kiválóan játszott mindegyik zenész, együtt és külön-külön is, de valahogy az a fajta mágikus hangulat, és az a fajta összerakottság, és nem utolsó sorban maga a show, amit Steve Vai rendezett a koncertjén társaival karöltve, itt valahogy nem jelentkezett. Legalábbis én így láttam. Persze végtelennek ható szólók, kiváló teljesítmények mindegyik esetben voltak, de ma „csak” egy élménydús koncertet láthattunk, akkor pedig egy elsőosztályúan megkoreografált showt. Van különbség a kettő között, ez nekem is most a koncert után derült ki.
  Abban viszont nem lehet vita, hogy a Devil´s Slingshot nevű formáció kiváló előadással örvendeztette meg a jelenlévő majdnem teltházat az A38 hajón, de ezt is vártuk tőlük. De a személyes véleményem akkor is az, hogy ha Billy Sheehan és Tony MacAlpine kiszórakozták magukat a Devil´s Slingshot-on belül, akkor utána viszont nyomás vissza Steve Vai The Breed nevű bandájába, mert az igazi mágikus csodát abban a formációban nyújtottak.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: