beszámoló [fesztivál]  2007. október 12. péntek   13:25

nincsen hozzászólás

  A hétfő nem sok jót tartogatott nekem. Inkább csak úgy öregurasan, görnyedt háttal fel-alá közlekedtem, de nem egykedvűen, hanem mosolyogva, mert mindig akadt valami jó a kezem ügyébe: sör, bor, pálinka, majd sör, bor, pálinka, és végül sör, bor, pálinka. Akárcsak egy matematikai algoritmus.
  
  Jött a Sportfreunde Stiller, majd a Sidestepper, és ahogy jöttek, úgy is mentek tovább, hidegen hagyva engem. Viszont a Hammeren a Remorse most is nagyot ütött. Nem panaszkodhatunk, mert a lehetőségekhez képest ezúttal is odatették magukat. A lendület, az erő, a lelkesedés és az önbizalom mellett nem volt rossz látvány Zsolti nyakában a lángoló Dean Dime-O-Flame hathúros, azaz a Dimebag Darrell-széria gitárja. Az ózdi thrasherek zúzdája mintegy felvezetése volt a román Altarnak, akik nem kis meglepetést okoztak Biohazard-klón zenéjükkel, és kifordított Biohazard logojukkal. Felkészültségük a Remorse-éhoz hasonlóan jó volt, csakhogy a két nyelv között nem kis távolság húzódik, mint Makó és Jeruzsálem. Ha már a brooklyn-i Biohazardot emlegetem, akkor az Altarról nyugodtan megállapíthatom, hogy Cluj Napoca munkásnegyedének arcai sem éppen úri gyermekek, és nem is az élet napos oldaláról énekelnek.
  
  Nem kellett sokáig gyalogolnom, hogy láthassam és hallhassam Paris Hilton magyar hangját, azaz Aberrált atyát (Abbé) és a Yellow Spotsot. Mint mindig, Abbé színpadi megjelenése most sem maradt el Miss Hiltonétól. Aberrált épp oly ártatlanul szöszke, mint a börtönviselt milliomos csemete, és némi művér kíséretében talán még imponálóbb is. Ahogy mondani szokták, az Isten is énekesnek teremtette. Nem kell félteni a Yellow Spots-ot, hiszen ők az alvadó vér hátán is tudnak csúszkálni, pláne, ha beleznek is előtte. Jut eszembe, hova tűnt a hamiskás női fúvós kar? Netán ők is belezve végezték? És tényleg a megmaradt darabjaik fityegnek a mikrofonállvány végén, és hevernek a földön a koncert után? Nem valószínű, hogy valaha is választ kapunk e rejtélyre. A csípőből tüzelő, verselő Abbé köré jól válogatott horror swingerek sorakoznak, akik sárga-feketében remekül lőtték felénk remek, koleraszagú rockabillyjüket, magát a bűnt és a fertőt, a Vérfertőzés Texas szélén, a Hova lett a toalett?, a Feri, a szadista, vagy a Szomorú kis Hilda morbid tételek képében. Ezek után nem kétséges, hogy az ifjonc hóhérnövendékeknek melegen helyesebben hidegen és darabolva ajánlott a Yellow Spots (de azért figyeljünk oda a Celtic Bones-ra is)!
  
  Várható volt, hogy a fesztivál egyik legnagyobb nevére, a progresszív-pszichedelikus Toolra nagyon sokan lesznek kíváncsiak. Bejött a számítás: tool sokan voltak kíváncsiak erre a csapatra (Maynard James Keenan, Adam Thomas Jones, Justin Chancellor, Danny Carey) és magára a koncertre nem érdemtelenül. Az is nyilvánvaló volt, hogy a programjuk is meggyőző lesz (Jambit, Stinkfist, Rosetta Stone, Flood, Vicarious, Forty-six & 2, Schism, Lateralus, etc.). Az előadásban nem volt hiba, de ugyanazzal a problémával találtam szembe magam és ezzel nem voltam egyedül , mint a szombati Nine Inch Nails koncerten: nem láttam, amit látnom kellett volna, azaz a teljes színpadot. Nehéz eldönteni, hogy a biztonságunkat garantáló kordon foglalt el sokat a küzdőtérből, vagy csak a színpad volt kicsi. Akár az egyik, akár a másik igaz, tény, hogy sokan nem láttuk az egész produkciót, pedig a lényeg ebben lett volna. Ez igen kellemetlenné tette az egész koncert élvezetét, pedig a Tool többet érdemel. Talán van esély, hogy hamarosan viszontláthassuk őket, mondjuk egy klubkoncerten, a Papp László Sportarénában.
  
  Hogy még egyszer a szójátékkal éljek: tool nagy fájdalmamat jelentősen csillapította Étienne Mbappé zseniális koncertje, a Jazzen. A kameruni származású muzsikus fellépésével befejeződött az igazi nemzetközi sztárokat felvonultató jazz sorozat a jazz sátorban. Lám, a 15. Szigetre a jazz- sátorban is sorra fedezhettünk fel etalon muzsikusokat, akik tényleg nem haknizni jöttek, hanem egy könnyedebb, a fesztiválhoz illeszkedő, de hatásos és bravúros produkcióval léptek fel, a jazz iránt fogékony közönség örömére. A publikum egy része a színházaknál, a Világzenein, vagy éppenséggel a Nagyszínpadnál mulatott, az este beálltával pedig már itt.
  
  Nem rossz ajánlólevél, hogy Étienne Mbappé olyan muzsikusok társaságában bontogatta a szárnyait, mint Joe Zawinul, Mike Mainieri, Bill Evans, Salif Keita, Manu Dibango, vagy éppenséggel Ray Charles, akik mellett alaposan el tudott mélyülni a basszusgitár tudományban. A szóbeszéd beigazolódott: Étienne Mbappé nemcsak kiváló basszista, hanem remek énekes is egyben. De nem akarom agyondicsérni őt, mert nem kizárólag az ő érdemének lehet tekinteni ezt a sikeres fellépést, hanem kísérőgárdájának is, pláne akkor, ha a zenekart kiegészíti egy bájos teremtés, aki édessé és sugárzóvá tette a koncertet. Ezt a békességet és bűbájt ellensúlyozta a Hammeren a kompromisszum fogalmát nem ismerő Napalm Death, akik halálos ütemekkel, vészjósló hangulatban darálták le dalaikat és a rajongóikat a Pink Floyd A fal című filmből egy pillanat erejéig feltűnt ipari húsdarálóban. Most ennyi volt részemről, és ha kérhetném, legközelebb mellőzük a pocsékabbnál is gyengébb hangosítást.
  
  Már alaposan benne voltunk az éjszakában, amikor jött az egykori Syrius alapítója, hazánk egykoron disszidált szabadszellemű tehetsége, a legendás basszusgitáros, Jackie Orszáczky, azaz Orszáczky Miklós. Nagyszerű koncertet adott a (még mindig) kiváló hangú, bűbájos feleségével, Tina Harroddal. Az éjszakához mérten nem lepett meg, hogy produkciójuk simulékony és visszafogott volt, funky, soul és némi blues finom koktéljával. A séf természetesen a zenekar alapítója, Jackie, akinek a fizimiskáját nem kímélte az idő, de a játékát rozsdamentesen konzerválta. Nyugdíjas pózban, a széken ferdén ülve osztotta az igét a társainak és a közönségének. Valahol több volt, mint egy zenész: amolyan univerzális dirigens, aki int, játszik és énekel. Persze nem egyszerre, csak úgy szép sorjában, így mellette érvényesülni tudtak a társai, akik szintén nem tehetségtelen, másodvonalbeli muzsikusok. Játszottak, és ismét nem hagytak kérdőjelet maguk után. Akkor mi maradt hátra? Egy halom üres pohár, és a kötelezően véletlenszerű másnaposság. De ez természetes egy fesztiválon, ahol már csak egyetlen napot mulathattunk oly szertelenül.
  (Utazó)
  
  Karszalag a csuklón, palack a farzsebben. Az utolsó előtti nap a Szigeten. Közel a vég érzi a szigetlakó, már ami a maratoni szórakozást illeti. Rutinosan elhantolom a hiú ábrándot, hogy még elcsípem a LaBand arcbamászó rakendrollját, pedig őket csak ajánlani tudom, pláne azoknak, akik szeretik, ha a dobos alsógatyában püföl, a gitáros tépi a húrokat, a basszer pedig a műsor végén a földre hajítja hangszerét. Engem könnyen le lehet kenyerezni az efféle színpadias csecsebecsékkel, nem beszélve a jó dalokról. A Millió kislány című slágerrel robbantó, néhai Publo Hunnyból két tagot felvonultató LaBand pedig mindent megtesz a cél érdekében.
  
  A por túl nagy úr mondta anno Lukács Laci, igaz, ő inkább a tiltott porcukorra gondolt, mintsem a Nagyszínpadnál elterülő tér homokjára. Az eső gondoskodott arról, hogy ne szippantsunk földet, de már a sár is a múlté, tehát minden adott ahhoz, hogy élvezzük a dolce vitát. Ami a briteknek a Motörhead és a kenguruknak az AC/DC, az nekünk a Tankcsapda. Rock és roll, megbízhatóan, kiszámíthatóan. Az összes nagy hazai fesztivál egyik fő attrakciói a Tankerek, ami némileg talán túlságosan is evidens, de tény, hogy egy biztos pont. Jómagam kellően ráhangolódom Lukácsék rockjára: balkézben egy korsó sör, a jobbikban meg szintén. Gyorsan fogyó eszköz, így spórolok a rohangálással az amúgy is tömött pultokhoz. A Tankcsapda jól csúszik a sör mellé, de megnyugtató érzés, hogy a farzsebből bármikor előránthatom a palackot a vodka és a gyömbér barátságának szoros kötelékével. Meglepő, mert viszonylag szellős a népsűrűség legalábbis a Tankokhoz mérten , ám ez cseppet sem csorbít a szórakozáson. Ennek értelmében továbbra is iszom a kávémat, iszom a kólát.
  
  Alaposan megnő az egy négyzetméterre jutó fejek száma, mire megérkezik a három Grammy-díj birtokosa, a Tool. Az esemény nagysága vetekszik a Nine Inch Nails szenzációjával, főleg rock és metal berkekben. A két zenekar több ponton is hasonlít egymásra: a szórakoztatás és a művészet közti ösvényt járják, szigorúan a saját elveik alapján. Sajnos a negatívumokban is megegyezik a két koncert, illetve engem ugyanazok a körülmények zavarnak. A hangosítás nem a legjobb, a Tool-szellemiség pedig felszívódik valahol a tömeg feje felett. Mondhatni, az idő jó, de rossz a hely. A Tool önmagát adja, azaz szövegelés nélkül, keveset mozogva, belemerülve a játékba varázsolnak, passzívan aktívan. A háttérvásznon megelevenednek Adam Jones gitáros alkotásai, a lemezborítók és a videók szürreális világa: színpompás képek világítják meg a végig a dobok közelben tartózkodó frontember Maynard James Keenan sziluettjét. Valójában a látvány az, ami marasztal, és nyilván a zene is jobban letaglózna, ha nagy rajongó volnék, de a közismerten varázsos Tool (klub)koncertek mágiája most kevésbé van jelen. Azért örülök, hogy láthatom őket, és a tömeg is hasonló vélemény van. Az enyhén keserű szájízt pedig a sörre fogom.
  
  Még sikerül elcsípnek egy darabkát a Moby Dickből a HammerWorldön, és a soproni thrash metal épp kapóra jön a Tool art rockja után. Ezerszer láttam már őket, de a színvonal mindig adott, ahogy a Keresztes vitéz sem maradt el még soha a történetük során. Jól esik a dupla lábdob dübörgése a gyomromban, és képzeletben átkelek hegytetőn, túl vagyok múlt időn.
  
  A jó öreg Barney Greenway vezette Napalm Death halálmetálját csak megkukkantom, mert a grindcore nem a legmegfelelőbb kísérő a pihenéshez. A nap végére a Junkiest szemeltem ki, körülbelül ezeregyedjére. A régi, illetve újabb slágereiket még ma is kedvelem, és továbbra is akad olyan, amit ki nem állhatok. Barbaró Attilát azon zenészek közt tartom számon, akinek a mai napig elhiszem, amit tíz évvel ezelőtt megírt, azaz, hogy nem kell kocsi és nem kell ház / mindenem az, amit rajtam látsz. Nem akar többet a világtól, de Svédországban akármelyik menő rakendroll brigádban is gitározhatna, nem feltétlenül csak a tizenéves korosztálynak. Riki Church szintén a tinik kedvence, én személy szerint szívesebben nézem és hallgatom a Ramones Mania élén, ahogy a rozsdamentes egykéthánégyekre énekel. Az ő orgánumával már rég egy laza dark bandában lenne a helye. Pörög a mókuskerék, Szekeres Andris karcosan énekel, és ilyenkor jobb is, mint a magasaknál. Még egy napot az élettől, még egy napot a Szigetből. Szerencsére lesz is. Rám mámor vár.
  (ma)

  7. nap augusztus 14. kedd
  
  Elérkezett az végkimerülést okozó nap. Sokan örülnek, sokan sajnálták, hogy véget ért ez az egy hét. Ahogy jött, úgy múlt el semmivel se volt kevesebb, mint tavaly, vagy tizenöt évvel ezelőtt. Itt járt Mátyás fekete serege az Alvin és a Mókusok, vagy a sztár Juliett and the Licks képében, akiktől azért még én is rettegek, és komoly alvási problémákat okoznak. Legközelebb se egyiket, se másikat, ha kérhetem. Alvint inkább hagyjuk, de a különböző varázsszerek miatt láthatóan szétcsúszott, hisztis Juliett and the Licks nagyon hamar ott kellett hagynom, mert nekem több volt, mint szar.
  
  Inkább maradtam volna a Világzenein. Hogy miért? A Napra és a Motion Trio a válasz. A Napra jött, látott és döbbenetet okozott a Jaj, a világ! előbemutatójával. Leesett állal bámultunk, mert ez az egyik legtehetségesebb és legígéretesebb csapat a Barbaro és a VHK óta. Több, mint etno rock, nehéz a definiálása a csapatnak. Mindenestre kevés ilyen eltökélt csapat van, akik ennyire komolyan veszik a népzene Bartók és Kodály ihlette népzene megreformálását. A zenekar nagy ásza a technikailag a csúcsokon járatott virga technikájú villanygitáros, Miklós, aki olyan vehemensen és átéléssel gitározik, hogy az ember hátán futkos a hideg. Egyszerűen döbbenetes, ahogy Balogh Kálmánnal, Bobár Boby Zoltánnal és Hegedűs Mátéval egy húron pendül. Nem egyszerű eset, pedig az általuk játszott muzsika képlete viszonylag az. Zenéjük sava és borsa elsősorban a szívükben, a fejükben és csak utána a kezükben van, de nem is akárhogyan. Remek színpadi emberek, akik megtalálták egymást, és utána őket a közönség. A két táncos nekem most kicsit komikusnak tűnt, talán mert hétköznapiban bokáztak. Igen, ez volt, amin egy kicsit megütköztem, de ez Sziget és előbemutató. Egyébként, amit itt lejtettek, az nagyon is illett a produkcióhoz, ahogy Krámli Kinga bájos éneke és néhol hallható csujogatása is, amely igazi legényhívogatóként hatott.
  
  Közvetlenül utánuk jöttek a lengyelhon fiai, a Motion Trio. Három harmincas éveiket taposó harmonikás (Janusz Wojtarowicz, Marcin Galazyn és Pawel Baranek), akik az egészséges kísérletezésen túl olyan egyéni hangzású inspiráló tangóharmonika játékkal ajándékoztak meg minket, mint kevesen e földön. Az itthoni közegből Orosz Zoltán és Wéber Gábor, a nemzetköziből Astor Piazzolla (sajnos már nincs közöttünk), a Sväng New Harmonica Quartet, valamint a Gotan Project az, akik hasonlóan eredetiek. Utóbbi teljesen lecsupaszítva műsorukat, a harmonikán kívül minden kísérőhangszer nélkül lépett volna fel itt, úgy, ahogy a Motion Trio tagjai tették. Stílusosan az ízléstelen margarétás háttér előtt ülve és néhol állva, teljes átéléssel adták elő lüktető muzsikájukat, máskor meg a csendesebb harmóniák is helyet kaptak a produkciójukba. Figyelmet érdemlő produkciójukkal meg tudtak maradni a befogadható muzsika mellett, és senkinek sem kell zeneesztétának, vagy akadémikusnak lennie, hogy megértse az üzenetüket.
  
  Nem csoda, ha ilyen fellépők után a Sex Action már nem tudott felizgatni, csak a műanyagkorsómban levegő után kapkodó sörbuborékok. Az izgalom a tetőfokára hágott, mert két skandináv sztárvendég adta a kilincset egymásnak. A Hanoi Rocks esetében ne mondjuk azt, hogy rossz ötlet volt meghívni őket, és hogy 2007-ben nem érdemes közönség elé vinni a glamet, mert még mindig olyan csapatokkal emlegetik őket, mint a Mötley Crüe, a Skid Row, a Kiss, vagy a Guns N Roses. Minden bizonnyal most is pisilésre ösztönzik a kiscsajokat, és ezért az aktusért most is mindent megtettek a fiúk. Nem tétlenkedtek: laza, glames rock n rolljukat képtelenség unottan szemlélni. Nem panaszkodhatom a látottakért, Michael Monroe univerzális énekes mindent megtett, hogy jól érezze magát a sátorvendég: énekelt, szaxofonozott és hangfalat mászott. Ezen kellékek nélkül nem is lenne Hanoi Rocks buli, sem Street Poetry, vagy közönségszórakoztatás.
  
  Az évente visszatérő Hammerfall felléptetése is jó húzás volt a szervezők részéről. Ezt igazolja a mindenki által kedvelt metal lovas, Oscar Dronjak is, akit mintha csak ennek a csapatnak vérteztek volna fel, több tonna horgonylánccal. Most is a legjobb formáját hozta, de a zenekar nem lenne zenekar, ha csak egy szem Oscarunk lenne, ezért rajta kívül ott volt a bűvös hangú Joachimünk, valamint Stefanunk, Andersünk és a legújabb tag, az egykoron Evergrey-es Fredrik Larsson is, aki csak néhány hónapja erősíti a csapatot, mert a birkatekintetű, protkómutogató Magnust kicsit kitették levegőzni. Az igazat megvallva csak Oscar nélkül lenne valóban hiányos a Hammerfall, de így is előnyére vált a csapatnak a vérfrissítés. A program a régi, de ott volt a legjobban eltalált daluk, a Glory To The Brave, a One Crimson Night, a Hearts On Fire, a Crimson Thunder, a Blood Bound, és a többi, misztikum ihlette dal. Aki szereti őket, az nem panaszkodott.
  
  De kérdezzétek meg Kalapács Józsit, ő biztosan megmondja a frankót. Saját bevallása szerint bűne a rock, így a Pokolgép, az Omen, a Kalapács és a Hard fényében őszintének és megbocsáthatónak kell tartanom ezt a mókás vallomást. Sokan osztják a megállapítást, miszerint a hazai rock/metal torkok közül Kalapács Józsi és Rudán Joe a legjobb, pedig sok remek énekes van kishazánkban. Kalapács nélkül nincs Hammer színpad, és Hammer színpad nélkül nincs Kalapács. Micsoda remek kapcsolat, és pont azokkal az ős-Pokolgépes, ős-Omenes nótáival tudja itt tartani a közönséget, amelyeket előszeretettel énekelt annakidején is. Csak az íz kedvéért említek néhány dalt: Nem az, ami megöl, Őszintén, Gépinduló, és Daczi Zsolt emlékének az Itt és most. Dalaik mértékletes felosztása miatt is sok érv szól Józsi mellett. Jó csapatjátékos, kiváló énekes és remek közönségformáló, aki ez alkalommal is megmutatta, hogyan is kell megdörrennie a rocknak.
  
  Az utána következő Deák Billről sajnos ugyan ez nem volt elmondható, és nem azért, mert az elfogyasztott szeszmennyiség letompította az agyamat, hanem mert ilyen rossz fellépést még nem láttam tőle. Ez pedig ritkaság. Az öreg vagy be volt rúgva, vagy elment a hangja ezt most sem tudom eldönteni, nemhogy akkor. Tegyük fel, hogy ha más érdemes művészekkel lépett volna fel, például az Operett tánckarával, vagy az Operaház statisztériájával, akkor biztos más lett volna Bill hozzáállása, de ezzel a Lagzi Lajcsiéhoz hasonló, osztályon aluli, lakodalmas hakni brigáddal számomra megmagyarázhatatlanabbul csengett ez a fellépés. Hozzá kell tennem, hogy még mindig Bill a király, a Fradi után, és akkor is felejthetetlen a műsoron tartott 3.20-as blues, a Hosszú lábú asszony, a Közép-európai Hobo Blues III., a Kőbánya blues, vagy a Felszarvazottak balladája.
  
  Nem kell sokat várnom a Brains fellépéséig. Ez volt a Pesti est színpad utolsó előadása, és az én nekrológom is. Mint már régebben megállapítottam, a szentendrei csapat nem csak az előző fellépésein aratott sikert, hanem most is. Pedig a hányaveti hangosítás, és a színpad nem éppen ennek a zenekarnak való. Túlnőtték. Ennek ellenére még így is hozták a formájukat, pont úgy, mint Ábel Anita a Szomszédokból. Tekerték, nyomták, pörgették, mi azaz a tömeg pedig egy utolsót ráztunk a Brainsre.
  
  Nehéz elhinni, de a befejező szakaszához érkezett el a tizenötödik, jubileumi Sziget. Megéltük, átéltük, hol jó, hol rosszabb passzban. Ittunk nem keveset, szórtuk az összekuporgatott ezreseinket, még annak a tudatában is, hogy lenne helyük máshol is. Véleményem szerint ne görcsölünk ezen a problémán, de miért is, hogy belgyógyászaton vagy rosszabb esetben az elmegyógyászaton kössünk ki? Kellenek ilyen jobbára szertelen hetek, napok, órák, hogy a hétköznapi, gyilkos biliárdgolyó-karambolokból ki tudjunk szakadni, és gondjainkat magunk mögött tudjuk. Pont úgy, mint Csubi vagy Ervin, esetleg még néhány jellegzetes fesztiválarc teszi ezt folyamatosan, nagyjából huszonöt éve már, végkimerülésig.
  
  Az idén is megtaláltam a régi helyeket, például a Hilltopot, boraival, pálinkáival; az állandó Dalmátot, ahol csak kérni volt nehézkes; a Főzelékzabálót, ahol csak a melegítésre kellett felhívni a felszolgálók figyelmét, illetve az ötszázas-méretes kolbászost, és így tovább. Nagy örömömre szolgált, hogy idén messze elkerülte a Szigetet SMS falaival a Pannon, a gazdaságosnak mondott termékeket forgalmazó Tesco, valamint az irritáló Győzike-félék. Mindezt csak fél sikernek tudom elkönyvelni, mert az általam oly utálatnak örvendő zenei szégyenfoltok, bukott sztárok sajnos idén is helyet kaptak (lásd Csepregi és Végvári, Csonka, Eszményi és Heilig, Szandi, Szűcs, Zalatnay). Az egyik legjobb megoldás az lenne, ha a Magic Mirrorral együtt a Tibi se tenné a lábát ide többé. Lasz György biztonsági führert és csapatát egy részről dicséret illeti a szigetelők életmentéséért a Nagyszínpadnál, másrészt pedig lebaszás mindazért, amit néhány szigetlakó kapott tőlük az öklöktől és a bakancsoktól az egy hét alatt. A tizenötödik Sziget előtt és utána is elitélendő az efféle, csordában elkövetett, és a hatalom nevével fémjelzett, agresszív cselekmény. Hála az égnek csak kevés ilyen eset történt, de egy is sok.
  
  Meg kell megemlítenem még két helyzetkomikust is: a mulattató arcbajnokot, Fabien Kachevet, és az intelligens, kreatív humoristát, Christoph Engelst, akik nem csupán szórakoztatóak, hanem lenyűgözőek is. Rajtuk kívül volt még egy adag vándorkomédiás, artista és bohóc is, akik mulattattak, mi meg sírtunk és nevettünk. A sor legvégére kellett hagynom a meg nem értett gondolkodót, Sebeők Jánost, aki elmondhatta, bemutathatta és levezethette gondolatait a nagyérdemű publikumnak. Akár Jánossal és a többiekkel, akár nélkülük, de elmúlt ez a hivatalosnak mondott, röpke 168 óra. A kérdés sem marad kérdés: jövőre is kell egy hét együttlét.
  (Utazó)
  
  Karszalag a csuklón, palack a farzsebben. Az utolsó vacsora a Szigeten neki is vágunk kis hévvel és HÉV-vel. Épp oly gyorsan szállt el ez az egy hét, mint a korábbi években, de a nosztalgia pora egy darabig még ott lesz a csizmámon. Még néhány utolsó kör, mérföldben és literben egyaránt, majd hamuvá leszünk a felkelő nap perszelő sugaránál. Living after midnight, rockin to the dawn.
  
  Koppány és a Rómeó Vérzik az egyik legmegbízhatóbb társulat kishazánkon innen és túl csak egy szavunkba kerül és jönnek. A bulik rendre jól szólnak, nincs arcoskodás, csak rock és roll. Már-már sok lesz a bulis dalszövegekből, pimaszság felsőfokon, de annyi baj legyen, a refrének vokálja szemtelenül telibe talál. Valódi örömzene, vérbeli élőzene. Ez a Rómeó Vérzik, Somorjából szeretettel.
  
  Mintha az utóbbi években kissé visszavonult volna a Demonlord, legalábbis ritkábban csípem el őket, mint pár évvel ezelőtt. Ha Helloween és Gamma Ray, akkor itthon ők a felelősek a speed metalért. A bohóckodást nem viszik túlzásba, ahogy azt mostanában az Edguy teszi, de kellő öniróniával pózolnak, és a zenei tudás is megvan. Hiába várom, most nem kapom meg Bryan Adams nagyszerűen egyszerű Summer Of 69-ját, cserébe van friss dal. A gitárszólok még mindig mívesek, a kórusok pedig továbbra is ülnek, mint Edward király, angol király a fakó lován. Világi Zoli dobjátékán jókat derülök: precíz dobos, de a lelkét is eladná egy kis cirkuszért, azaz lazán fel-feldobálja az ütőket, és nem küzd, hogy elkapja őket. Így van ez jól. Metalt és cirkuszt a népnek.
  
  Kit látnak szemeim? A HammerWorld sátorral szemközti pultnál beleütközöm a nagydarab Csubiba, akihez napok óta nem volt szerencsém. Mit ad isten, egy friss seb díszeleg az ábrázatán. Kérdezem, hogy mi történt vele már megint, ő meg meséli dörzspapírszerű hangján, hogy nekiment valaminek. Most elhiszem neki, hogy az a valami nem valaki volt, és koccintunk egyet. Én arra iszom, hogy idén nem hajították ki az első napon, és elvileg bunyó nélkül vészelte át az egy hetet, ő meg már a következő heti többnapos bulira melegít. Kezdek elbizonytalanodni, hogy vajon mi is volt előbb, Csubi vagy a nyári fesztivál, de hamar feleszmélek, mert teljesen nyilvánvaló: ahol Csubi van, ott fesztivál is és fordítva.
  
  A Perso vezette Mangod Inc-et elnapolom legközelebbre pedig jelenleg ők az egyik legfaszább hazai brigád , és inkább meglesem, hogy Juliette mit művel idén. Juliette idén is ugyanazt műveli, amit két éve. A Juliette and the Licks teljesen közepes banda volna Lewis kisasszony nélkül, tulajdonképpen miatta érdemes elidőzni rajtuk. Egy kicsit. A dalok nem rosszak, de eltörpülnek a női Iggy Pop karizmája mellet. Egyértelmű, hogy Juliette viszi a hátán a produkciót, a többiek, mint arctalan személyzet állnak körülötte. Született színésznő, született frontcsaj és született gyilkos utóbbi inkább csak a filmvásznon, meg a férfiszívek összetörésekor. Vadócságban köröket ver Pinkre, meghagyva őt a rózsaszín popvilágnak. Letelt a kis elidőzés, pár szám után szedem a sátorfámat, hiszen úgyis találkozunk még a tévén keresztül. Ezért nem is hányom Juliette szemére, hogy nem csak az ábécében maradnak le a Joan Jett and the Blackhearts mögött.
  
  Szasza, az újdonsült apuka és a Sex Action kórusa a Nem használ a szó jól eltalált refrénjét zengi, aminek én is örülök, és persze van a Vörös a szád, meg a többi régiség is a Zodiac Mindwarp receptje alapján. Valójában már csak a Hanoi Rocks érkezésére tudok koncentrálni, akik számomra az idei Sziget nagy meglepetése, és szinte érzem a hajlakk szagát, ahogy megjelennek a finnek. Ha van kultikus banda, akkor a Hanoi Rocks feltétlenül az. Michael Monroe megtévesztésig úgy néz ki, mint Marg Helgenberger, és annak ellenére, hogy négy évvel fiatalabb a színésznőnél, csajnak már kevésbé lenne jó. Igazi punk rocker, épp úgy, mint Stiv Bators és Joey Ramone, és 82 óta nem dolgozik, viszont olyan dalokat köszönhetünk neki, mint az itt is nagyot ütő Oriental Beat, a Boulevard Of Broken Dreams, a Back To Mystery City, vagy a nosztalgikus Dont You Ever Leave Me. Michael a rakendroll Bruce Dickinsonja: ő is szereti megmászni az állványzatot, és bár nem merészkedik magasra, nem is akad fenn a mikrofonkábelben. A szintén alapítótag Andy McCoy már nem ilyen fürge, és szemmel láthatóan erősen betankolt mindenféle jóból. Csoda, hogy így is képes gitározni, és nem fordul le a deszkáról. Közben eszembe jut, hogy anno milyen szívesen megnéztem volna Michael Monroe egylemezes punk rock projectjét, a Sami Yaffával és Nasty Suicide-dal közös Demolition 23-t, amikor a Backyard Babiest vitték el turnézni. Az a korong az egyik nagy kedvencem Monroe-tól, talán pont azért, mert ott nem volt boa és szaxofon, csak bőrdzseki és sikátor, meg pofátlanul óriási riffek, mert a Dead Boys és a Ramones így mutatta nekik. De most itt volt a Hanoi, és elhozták a valódi glamourt. Ahogy első lemezük mondja: Bangkok shocks, Saigon shakes, és persze Hanoi Rocks.
  
  Hammerfallékat legalább annyira menő cikizni, mint amennyire hallgatni volt, amikor a Glory To The Brave koronggal berobbantak a piacra. Az igazság az, hogy semmivel sem rosszabbak, mint bármelyik ezredik, manapság divatos metalcore reménység és semmivel sem jobbak. Ami utóbbiaknál a lógó antiforma farmer, az náluk a bőrnadrág. Joacim Cans frontrocker nem bír elég erős hanggal, és ezt nagyobb negatívumnak tudom be, mint a madárijesztő Oscar Dronjak komikus varjúalakját, és a gyakran bárgyú heavy metal tételeket.
  
  Kalapács Józsi utólagos engedelmével inkább a vacsorát választom, ami ugyebár az utolsó, így megadom a módját. Mire visszaérek, már Deák Bill Gyula áll a színpadon. Néha leül és sztorizik, a múltról, arról, hogy Erdős Péter is őt tartotta az ország egyik legnagyobb hangjának, és többször kihangsúlyozza, hogy mennyire szereti a hálás közönségét. Feleleveníti a tavalyi jól sikerült bulit a Gamma Ray előtt, és megjelenik a zavarba ejtően testes Molics Zsolt is, hogy együtt adózzanak szegény Daczi Zsolt gitármester emlékének. Így lüktet a blues, a Kőbánya blues.
  
  Kell egy hét együttlét, hozd ki anyádat is, én vagyok a Kistehén, sós kútba tesznek. Ahogy kezdtem, úgy végzem: a Sziget az év egyik legjobb bulija. Már nincsenek égig érő vágyaim, csupán annyi, hogy legyen jövőre is. Rockkal, roll-lal, Csubival. Nem kell szavazógép, nem kell Metallica, nem kell Red Hot Chilli Peppers. Nem ragaszkodom a Túró Rudi automatához, de ha lesz, akkor nem árt, ha pöttyös. Nem kell teltház, nem kell tömeg, és lehet eső, lehet sár. Elázni továbbra is ér, akár kívülről, akár belülről. Találkozunk a pultnál hideg sörrel, vodka-gyömbérrel és vodka-tonikkal továbbra is vesztegethető vagyok.
  
  Ez volt a 15. Sziget fesztivál, 2007-ben. Akkor jövőre ugyanitt, ugyanígy. Mindig hévvel és HÉV-vel, mindig valamit viszek, mindig valamit hozok. És mindig letörök egy darabot a Szigetről.
  (ma)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: