beszámoló [koncert]  2007. október 10. szerda   10:26

nincsen hozzászólás

  2007. szeptember 29.-én Budapesten szórakoztatta a közönséget a 80-as évek két meghatározó hard rock csapata a Dokken és a Kingdom Come.
  
  Elöljáróban el kell mondani, hogy a heavy metalban és a hard rockban már mindenki megtette amit meg lehetett tenni. Láttunk fekete sztreccsnadrágokat tornacipővel, kifestett férfiarcokat, dauerolt tupírozott, hidrogénezett sörényeket, gitárnyakból robbanó tűzijátékot, hallhattunk nagyterpeszben előadott nagyszerű gitárszólókat és utánozhatatlan énekeseket. És megemésztettük azt is, amikor Axl Rose fehér biciklisnadrágban merészkedett a Népstadion közönsége elé több mint két órás késéssel anno 92-ben és adott egy nagyszerű koncertet Lezárult a nyolcvanas évek és lezárult egy korszak is. Van, aki túlélte, van, aki nem. S akik túlélték, ehhez a történethez nemigen tudnak mit hozzátenni, mert annyi bőrt lehúztak erről a műfajról, hogy nehéz lenne ezek után eredetinek lenni. Ezeket a jóöreg zenekarokat visszahallgatva óhatatlanul is utánérzése támadhat az embernek; itt egy kis Zeppelin utánérzés, ott egy kis AC/DC buké, néha még a Motörhead-es Lemmy is kikacsint néhány előadó mögül. De ezt mind a kor rovására kell írni, mert Hendrix nélkül nem lett volna Zeppelin, Zeppelin nélkül nem lett volna Kingdom Come és a sort a végtelenségig lehetne folytatni.
  
  Újat nem lehet mutatni, profinak lenni viszont szabad, nosztalgiázni szabad, a régi dalokat szabad és kell jól előadni, ebben reménykedve vágtunk neki az estének, hogy az A38 legénységével az erre a célra rendelt rock különítménnyel visszahajózzunk a 80-as évekbe.
  
  Néhány szó a fellépőkről: az amerikai Dokken a 80-as évek meghatározó hard rock zenekara volt, akit anno a Judas Priesttel emlegettek egy lapon. Don Dokken erőteljes hangja és George Lynch nagyívű gitár riffjei tették emlékezetessé a zenekart. Az idén harmincéves zenekar új stúdióalbummal ünnepli a kerek évfordulót (Lightning Strikes Again). Az eredeti tagok közül csak Don Dokken az énekes maradt.
  A Defenders Of Rock turné másik zenekara a német Kingdom Come. Az együttes frontemberének Lenny Wolfnak erőteljesen Robert Plant-re hajazó énekhangja tette népszerűvé a zenekart. Az 1988-as Masters of Rock turnén olyan nagy nevek mellett léptek fel sikerrel, mint a Metallica vagy a Scorpions.
  
  A németek egykori büszkesége a Kingdom Come kezdett, de nekem mindegy lett volna, hogy ki kezdi a műsort, ha már két ilyen rock ősmasszívumot láthattam egy napon és színpadon. Nem szűkölködtek dögös rock nótáikkal, alap riffeikkel, töménytelen elfogyasztott whiskey után már tiszta Amerika volt ez a koncert Az ember fia-lánya igencsak kedveli, ha egy ilyen koncerten vastag basszussalapokkal döngetik az agyát, hát most ezt is megkaptuk. És ahogy Lenny Wolf énekre nyitotta a száját, lelki szemeink előtt behajózott egy Zeppelin és ott lebegett a koncert végéig. Mert ilyen hanggal csak a hülye nem asszociál a nagy elődre Robert Plant-re és Lennynk még kicsit rá is játszott színpadi mozgásával erre a tényre.
  
  Kingdom Come esetében reménykedtem, hogy a 80s években metal és rock körökben oly divatos tupir hajat 20 év elmúltával nem felejtik el. Ez szimbólum volt, igaz rázásra, lobogtatásra sajnos nem volt alkalmas, de arra igen, hogy komikussá tegye hordozóját. Elmúlt ez a korszak, de mint tudjuk a rock örök és elpusztíthatatlan, csak egy kis nosztalgia kell hozzá, és máris újra dübörögtek a softos dalaik. Terítéken volt többek között: a Gotta Move on, a Do You Like it, a Get it on vagy a lírai Should I. Az összes Zeppelines áthallás megbocsátható volt, mert a produkció friss volt a zenészek lelkesek voltak, a számok szerethetőek, dallamosak szellősek, és samplerből is csak éppen annyit kaptunk amennyi mindenképpen muszáj, szóval jól szórakoztunk.
  Tulajdonképpen ugyanezek a dolgok elmondhatók az est következő fellépőjéről a Dokkenről, csak pepitában. Minden előzetes híresztelés ellenére nem játszottak az új lemezről, csupa régi sláger volt terítéken, mint a Kiss of Death, Breaking the Chain, Alone Again, Tooth n Nail, vagy a Paris is Burning.
  
  Dübörgő basszusalap, korrekt vérprofi gitárszólók, erőteljes ének, barátságos hangulat, egy kis áthallás innen-onnan nem lehetett okunk a panaszra. Valahogy mégis nekem valami hiányzott a produkcióból, bár lehet, hogy csak az elfogyasztott sörök tették, és tulajdonképpen én fáradtam el és nem Dokkenéket láttam kicsit erőtlennek, egyhangúnak. Fásultnak nem mondanám, mert látszott, hogy velünk együtt a zenészek is jól szórakoznak. És a végén még az énekes is tökéletesen gyűrte azt a fránya basszusgitárt
  A hatvanas-hetvenes évek nagy hard rock csapatai még szörnyethaltak a színpadon minden egyes fellépésen (ezért valószínű, hogy soha nem fogok arról írni, hogy az A38-on fog koncertezni a Led Zeppelin Jimi Henrix-szel karöltve), az életben maradt rockveteránok viszont már beérik egy szimpla, lábon kihordott infarktussal így negyven fele közeledve azt hiszem mi is...

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: