szerző: EugeneNOFX, Ignite, Semmi Komoly, Reflected 2007. szeptember 12., Budapest – Petőfi Csarnok
Nem kis bravúrt hajtott végre a NOFX, lévén nem mindennapos dolog, hogy tarajos punk és átlagos öltözetű egyetemista együtt őrjöngjön ráadásul a Petőfi Csarnokban. Míg előbbi talán még mindig az amerikaiak zenéjét teszi fel nap, mint nap, addig utóbbit valószínűleg a nosztalgia kergette a bulira, a gimnazista korban hallgatott dalok emléke.
Aperitifként a Reflected szolgált fel kaliforniai típusú dallamos punkzenét. A milliószor hallott megoldásukat fiatalságukra rácáfoló magabiztossággal adták elő, miközben egy tapodtat sem voltak hajlandóak megmozdulni a színpadon. Ezt mindenképpen a megilletődöttség számlájára írom, lévén nem mindig kínálkozik alkalom, hogy ekkora helyen, s ekkora csapat előtt játszanak. Tempók tekintetében igyekeztek változatosak lenni, úgyhogy nem kergettek ki a nagyteremből idő előtt, ergó: élvezetes produkciót nézhettem végig. Remélem, legközelebb még jobb számok lesznek a tarsolyukban, valamint jobban bemozogják a teret. Fiatalok, az idő (és a koncertek) nekik dolgozik.
A Semmi Komoly ellenben már 10 éve létezik a hazai ska/punk színtéren, eleddig nem hallottam őket, itt volt tehát az alkalom. Zeneileg ők sem váltják meg a világot, ám meg kell állapítani, hogy kevés kiugró momentumot tartalmazott a koncert. Ezek egyike az új számként beharangozott Nézz körbe volt, amely fogós vezérdallamával könnyen beleragadt a fülbe. Ezen kívül nem sok dologra emlékszem a fellépésükről, ami azért komoly kritika, tekintve 1997-től datálható tevékenységüket. Leginkább az éneken kellene csiszolni, ha ezen tudnak javítani, nagyban javulna zenéjük memorizálhatósága.
Amit páran a szünetben rebesgettek, az be is következett: különleges vendégként színpadra lépett az Ignite! Zoli és bandája nemrég járt nálunk: májusban egy csordultig telt A38-nak játszottak, most viszont egy harmadnyi PeCsának, de a hangulatra így sem lehetett panasz. Zoli a szokott lelkesedésével mozogta be a rendelkezésére álló teret, miközben a többiek végigvették a jól ismert dalokat (Run, Veteran). Az A Csitári hegyek alatt ezúttal nem volt a programban, de szerény véleményem szerint ez most nem is hiányzott. Nem játszottak sokat, de a saccra 30 perces műsor egy kellemes csemegének így is elment a NOFX előtt.
Nem kellett sokat várni a punk legendákra, akik rögvest bele is csaptak a Dinosaurs Will Die-ba, megmutatva, mire is lehet majd számítani az elkövetkezendőkben. Illetve, annak csupán egy kis töredékét. Ugyanis itt egy olyan punk csapat állt előttünk, aminek nem esik nehezére egy párakkordos punk őrületből hirtelen reggae-be váltani, vagy éppen egy kellemes lírai szösszenetet előadni, mindamellett a dalok közben (s néha közben is) rendesen kieresztik azt a bizonyos humorzsákot. Nem figyeltem meg pontosan, de a szövegelés jelentős részét képezte a műsornak, igaz, ezek jobbára vicces kis intermezzo-k voltak, úgyhogy abszolút nem voltak zavaróak. Sőt. Maga a NOFX nem éppen tipikus punk arcokból áll (legalábbis külsőleg): Fat Mike és El Hefe latin származásúak, míg a másodgitáros Eric Melvin akár egy rocknroll csapatba is beférne ebből is látszik, nem a taraj és a biztosítótű teszi a punkzenét, sokkal inkább a hozzáállás, a gondolkozásmód. Véleményük nekik meg aztán tényleg van a világról, pár akkordban le is reszelték a Franco Unamerican-t, a Leaving Jesusland-et, vagy éppen a Dont Call Me White-ot csakhogy tudjuk, hogyan állnak hozzá a dolgokhoz. Persze a komoly mondanivaló mellett ők nagyon lazának is tudnak lenni, ezt híven bizonyították a már említett ska/reggae betétek ezek alatt az őrjöngők felszusszanhattak egy keveset, míg a karbatett kézzel állók rácsodálkozhattak a banda sokszínűségére (már ha szükség volt erre). Jó sokat játszottak, az a 100 perc viszont úgy telt el, mintha csak 50 lett volna. A végén pedig az embernek nem volt más dolga, mint lelkesen tapsoljon, kiabáljon, mivel ezek az arcok egy vidám másfél órát nyújtottak a szürke hétköznapok közepette.
16:26
