hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2007. október 6. szombat   11:30
nincsen hozzászólás

szerző: ArmaGedeon
Threshold, Communic, Machine Men, Serenity
2007. szeptember 9. A38 Hajó

  A metál műfaj mindig is mostohagyermeknek számított ilyen-olyan körökben, jöhet bármilyen, a nyugdíjas korosztályt megcélzó, populáris operadívával promotált meserock ez már mindig így lesz! Lehet arról tolsztoji epikával határos esszékben ömlengeni, hogy a 150 (!) főből álló nézősereg vajon mennyire a kulturális igényszint-csökkenésnek tudható be, vagy másnak (a jegyárakra nem igazán lehet kenni, ugyanis az egyik jóval tehetősebb országban volt olyan turnéállomás, ahol a százat sem érte el a létszám!), de az biztos, hogy az egyszeri rocker bambán vakargatja a fejét e zenekarok nevének hallatán; jóllehet és itt vehetjük fel a szociológus-szemüveget ezen együttesek nem az ősprimitív dallamtalanságot tűzték zászlajukra, elvégre a nívós és az értékes szavak lebeghettek előttük, mikor hangszert ragadtak.
  
  Előrebocsátom, a négy banda olyan elsőrangú hangulatot varázsolt az est folyamán, hogy szartunk a keserű indukcióra! A szomszéd fiúk kezdtek. Az osztrák Serenity tagjai akképp festettek, mint lelkes egyetemisták, mikor végre kiszabadulnak a kollokviumról; ennek ellenére ne gondoljuk, hogy fakezű hullabrigádról van szó, ugyanis mind technikai tudásban, mind a kerek dalok tekintetében egy igen ígéretes formációt láthattunk. Az egyetlen lemezükről szemezgettek, süvöltöttek a jobbára középtempós opuszok (némi egészséges gyorsulási-lassulási együttható nem ártana a változatosság kedvéért), füstöltek az ujjak a virgonc gitárszólóknál, szinte szárnyak nőttek a refrén-áriákon, dús kórusok harsogtak (felvételről) ám az egyéniség még nem öltött formát. A Savatage Edge Of Thorns című alapvetésével búcsúztak (itt dalnokunk meglepően jól tálalta a Zachary-féle hajlításokat), s noha szépen kopíroztak, de a publikum semmi jelét nem mutatta annak, hogy ismernék az amerikai őslegendát. No, egy szó, mint száz, a profi kopírozás kipipálva, és ha a csapat levedli az erős neoklasszikus Rhapsody/Symphony X-befolyást, bizony mondom, kétszer is meghajolok előttük. Így ezt csak egyszer tettem meg
  
  Amikor a Machine Men hősei egy zord finn téli estén összedugták a fejüket, hogy nevet adjanak zenekaruknak, valószínűleg már a harmadik korty vodka torokba kúszása előtt megszülethetett a Gépemberek szó, nem kellett miltoni archaizmussal vesződni egy lehetséges névváltozat felkutatását illetően! De ne legyünk cinikusak, a Judas Priestyet sem a neve miatt szeretjük! Ám a srácok olyan szilaj elánnal robbantak be az első dallal, hogy hozzájuk képest a Serenity színpadi kiállása a Veresegyházi Asszonykórus vehemenciájára hajazott. Itt már nem a bölcsész-attitűd érvényesült, ugyanis észak fiai inkább az autószerelő-habitus felől közelítenek. Ha nem söpörne el az élőmuzsika letaglózó orkánereje, az eklektikus külcsín bizony folyamatos röhögcsélés tárgyát képezné; a szőke basszusgitárosra pillantva rögvest az az érzésem támadt, hogy mentőt kellene hívni hozzá, hiszen a hangszere több kilót nyomott, mint ő maga, emellett pedig oly eszelős arckifejezéssel pengetett, hogy mellette Hannibal Lecter szociális gondozóvá szelídült. Csakhogy bőséges disszertációt nem csupán róla kanyaríthatna egy konkrét pszichiáter-team; apró énekesünkbe akkora energia szorult, hogy maga volt a két lábon járó Paksi Atomerőmű, és olyan hiperaktivitással szántotta fel a színpadot, mint az AC Milan-os Gennaro Gattuso a Serie A-ban!
  
  Azonban a lényeg nyilván a belbecs, amely történetesen a muzsikát jelenti, s az maga volt a nagybetűs Metál! Kérem, így kell ezt csinálni; lelkesedés, ipari zúzás, dallamorgiák; ha a Serenitynél azt írtam, hogy szárnyak nőttek az áriákon, akkor a Machine Men esetében Boeing-hordfelületről beszélhetünk! A kis Antony énekétől úgy megdöbbentem, hogy nyomban defibrillálni kellett engem! Lazán kiénekelt olyan nehéz témákat, amelyeket csak a legnagyobbak tudnak, és még ha fejemet követelik majd, akkor is azt mondom, kenterbe veri a Nagy Bruce Dickinsont, mind hangszín-gazdagságban, mind intenzitásban, noha ez utóbbi betudható akár zsenge korának is. A dalok is az Iron Maiden-talentum szólólemezeinek (többek között a The Chemical Wedding) varázsát és modorát idézik, a színpadias kórusoktól kezdve, a dohogó ritmusgitárokon át a lendületes tempókig; a cilinderből olyan dögös-tökös szerzeményeket halásztak elő, mint például az epikus Scars And Woundsnagy ívű Shadow Gallery vagy a thrash metálosan őrlő Dying Without A Name. A klasszikus szerint nemcsak a húszéveseké a világ, ám e sihederek előtt én bizony rendesen térdre borultam!
  
  Amikor első ízben találkoztam a dán Communic bemutatkozó lemezével, szám a fülemig szökkent örömömben, annyira az én zeném! Bár a német Rock Hard az egekig magasztalta az eddig megjelent két albumot, a hazai sajtó valahogy csupán egy korrekt Nevermore-kópiának bélyegezte meg őket. Ezzel kis részben egyet is értenék, de aki alaposabban górcső alá veszi a muzsikát, az hallhatja a különbséget; hiszen míg a seattle-i császárok ultra-sűrű dalai egy némileg letisztult azaz hagyományos struktúrában íródtak, addig a Communic legénysége teljességgel atipikus nótaszerkezetekben gondolkodik. Ezért van az, hogy a mezei zenehallgató csak mereszti a szemét, amikor egy refrén után nem a várt versszak (csúnya szóval: verze) ismétlődik, hanem egy egészen más téma, amelyet pedig egy harmadik, addig sosem játszott betét követ, hogy jól összekuszálja a sablonokhoz szokott agyat, és még nagyobb odafigyelésre ösztökélje hallgatóját. És ehhez valljuk be igen kisszámú partnerre találnak.
  
  Tehát nyugodt lelkiismerettel lehet progresszívnek nevezni a zenekart, de azért a power metal jelzőt se felejtsük el, hiszen mégiscsak az a játék neve. Mindössze hárman alkotják a csapatot, mégis olyan az ember érzése, mintha legalább öt hangszeres tolná a szekeret, olyannyira tömény és masszív építmény eme muzsika. Élőben nem is igazán fejti ki hatását, hangversenyük alatt sokan inkább a bárpulthoz menekültek megüli a gyomrot, nem vitás! Warrel Dane (Nevermore-frontember) és a Gamma Ray-főnök Kai Hansen hangjához kísértetiesen hasonló orgánummal megáldott Oddleif Stensland énekes bőszen vezényelte a tucatnyi lelkes hívet (megkockáztatom, ennél többen alig ismerhetik őket kis hazánkban!), és szinte CD-minőségben megdörrenve vezettek elő a két korongról hat tételt. Nevezetesen: Communication Sublime, Frozen Asleep In The Park, They Feed On Your Our Fear, Ocean Bed, Waves Of Visual Decay (egy rajongó konferálta be a színpad elől) és a Fooled By The Serpent. Ezek mindegyike 8-9 perces, komplex bánatszimfónia, a tudatos kompromisszummentesség élő szinonimái. Engem a hideg rázott e fenséges dráma-színháztól, noha tudom, ezzel így nagyon kevesen vagyunk
  
  A Thresholddal valamikor a kilencvenes évek közepén-végén ismerkedtem meg, és azonnal ráéreztem az ízére. Aznapi produkciójukat szemlélve pedig ezen kifejezések jutottak eszembe: elegancia, közvetlenség, lendület, profizmus, lelkesedés (a csekély nézőszám ellenére!). Szinte sorról-sorra idebiggyeszthetném mindazt, amelyet a nemrégiben nálunk járt legendák az amerikai Spocks Beard vagy az ugyancsak angol Marillion koncertjéről kanyarítottam, annak ellenére, hogy mindhárman más-más oldalról közelítenek a progresszív rockhoz; ami viszont megegyezett az a zenei alázat! Pedig a turné előtt lépett olajra addigi dalnokuk, Andrew Mac McDermott, és az a Damian Wilson ugrott be a helyére, aki az első (Wounded Land) és a harmadik (Extinct Instinct) lemezt énekelte fel ennél jobban nem járhatott zenekar és közönség!
  
  A friss lemezes (Dead Reckoning) kezdőtétel, a Slipstream nyitotta a programot: telitalálat! Feszes tempókra szőnyegként ráterülő, lelassult, hömpölygő refrén, a nyúlfarknyi hörgést pedig a billentyűs (Richard West) szolgáltatta, amit albumon egyébként Dan Swanö tett meg. Majd a Pressure következett a 2004-es Subsurface-ről; a zenekar egyik legslágeresebb dala ez, a Slipstreamhez hasonló ritmusképletekkel, szaggatott riffekkel, AOR-os refrénnel. (Itt jegyezném meg, hogy e koncerten a közérthetőbb számokra helyezték a hangsúlyt, a nehezebb, rétegzettebb kompozíciókból némiképp kevesebb akadt.) Majd újfent Szabszörféc korong, méghozzá a Mission Profile: 8 perc feletti nóta, mely komolyabb, komorabb, mint az előzőek; metálos szigor és emelkedett, dús kórusok jellemzik. A Hollow ismét egy puritánabb, szintén új lemezes téma, kiváló dallamokkal fűszerezve. Az egyik kedvencem, az 1997-es Extinct Instinct lemez kezdő gránátja, az Exposed indult útjára, a megfelelő publikum-üdvrivalgással támogatva. Hogy milyen a dal? Persze hogy nagyszerű: Dream Theater-es témák angolosan átsütve!
  
  Aztán vissza a jelenkorba; két új szerzemény követte egymást: az Elusive és a zongorás balladával nyitó Pilot In The Sky Of Dreams (az album talán legszebbje!), mely utóbbi egy 10 perces eposz, hatalmas kórusokkal, és valamelyest a zseniális Ayreon projektre hajaz. Light And Space: tempós szám, a 70-es évek nagy prog. csapatait idézi, a lebegős-elszállós refrén pedig egyenesen Yes-hatásokat mutat. A One Degree Downban ismét a fülbemászó, AOR-refréneké a főszerep, a Fragmentation pedig az egyik legnagyobb közönségbarát dal, szintén óriási melódiákkal nyakon fröcskölve! A ráadás előtt Damian egymaga állt a színpad szélére, és a Get out demons, get out! szózatokkal jelezte, nem más következik, mint az 1993-as debütáló lemez bő 10 perces Sanitys End-je. Végezetül a This Is Your Life-al intettek búcsút, lévén hatalmas sláger, s azonnal a fülbe ragad együtténekeltetősrefrénje. (Ha már a jó értelembe vett slágerekről beszélünk; kicsit csodálkoztam, hogy a Paradox kimaradt, de egye fene, egy ilyen dalcsokor után szavunk sem lehet!)
  
  Ahogy egy ilyen fantasztikus előadás után sem! És milyen emberi jelenet volt az, amikor Johanne James ütős maga szerelte szét dobfelszerelését. Ahogy végtelenül emberi volt az egész este, és a prológban tárgyalt szociodráma kesernyés mivolta ellenére úgy vagyok vele, hogy bár nekem oly rosszul áll a szentimentalizmus, mint Kiszel Tündének a vokalizálás, de az a marék zenebarát bizony igen nagy ajándékkal térhetett haza a négy zenekar jóvoltából!



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 programajánló: 
2020. szeptember 23.
Tony MacAlpine
2020. október 18.
Axel Rudi Pell: jubileumi lemez, 2020-ban koncert
2020. október 19.
Helloween United - 2020-ban a Sportarenaban (Papp László Budapest Sportaréna)
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Myrath, Eleine
Five Finger Death Punch, Megadeth, Bad Wolves
Marko Hietala, Oceanhoarse
Dream Theater
Darkest Hour, Fallujah, Bloodlet, Une Misére, Lowest Creature
Vinnie Moore
Sabaton, Apocalyptica, Amaranthe
Maxxwel, CoreLeoni
 kiemelt 
The Dead Daises Glenn Hughes-zal, 2021. Barba Negra
  
Újabb fejezetéhez érkezett a Dead Daisies története, ami a korábbiaknál is kalandosabb éveket ígér

Fleshgod Apocalypse, Ex Deo 2021
Deep Purple klasszikusokkal, Ian Paice Budapesten
Jethro Tull – The Prog Years 21
Pineapple Thief az A38-on
 friss hozzászólások 

Elkészült a MegaHertz első albuma (1)
Exopop: A szakadék mélyén (1)
Végighallgatható a Lemurian Folk Songs új lemeze (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 valentin nap    dreadful peace    the devil wears prada    david guetta    sorsügynökség    wrong side of the wall    apey & the pea    mission: impossible 4    shining    kárpátia    cliteater    the inspector cluzo    esazlesa    s dance    aetarnam    p.o.d.    godsmack    divine damnation    hammer of gods    headbanger´s ball    the chariot    winters bane    alkonost    sherlock homes    illúzió  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2020 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!