szerző: Utazó és maSziget 2007 - 5. nap 2007. augusztus 12. vasárnap, Óbudai-sziget
A franciák és az avatottak tudják, hogy jót bulizni csak jó zenére lehet, erre a legjobb példa a Babylon Circus vasárnap délutáni fellépése volt, melyre szép számmal verődtünk össze. Az ő fellépésük épp annyira ütött, mint az előző napokban kiválóságai: a Manu Chao, a Gogol Bordello és a Madness a Nagyszínpadon. Ebbe a tág műfaji halmazba tudom besorolni a Babylon Circus produkcióját is. Nem is tudott volna kilógni a csapat, és olyan elődökkel kell egy lapon említeni, mint a Mano Negra, Negresses Vertes, vagy a Skatalites, így nem meglepő, hogy viszonylag sokan verődtek össze a tíztagú zenekar előadására. A Babiloni Cirkusz vadító, felszabadult, seggberúgó, perzselő, pattogó muzsikát játszik, egy csipetnyi ska itt, egy kanál reggae ott, mindez egy jókora adag franciás virtussal, valamint az utca- és kocsmazene minden bájával.
Nem csoda, ha a Babylon Circus után semmi egyebet nem akartam már megnézni, csak az Alpha Blondyt, de addig még volt egy kis idő, így útba ejtettem a Nefogazz! felejthetetlen fellépését. Mit is írhatnék róluk? Zenéjük kész agyhalál, ő maguk (Dr. Fallosz, DJ Kati, MC Baszó és Dánke Meklód) meg tabut nem ismerve, tenyérbemászó módon megmondják a frankót. A Nefogazz! az a díszes társaság, akiket szöges póráz és szájkosár nélkül nem lehet az utcára engedni. Többek között olyan becses nótákat hallhattunk tőlük, mint a Sajnálom, az Annyi mindent kaptam tetőled..., a Mi a faszt nézel? és a Köszönni meg én fogok e slágerekkel írták fel magukat a kiátkozottak listájára. Fogazni tilos, de a Nefogazz! kötelező.
Nem szeretek csalódni, épp ezért nagy ívben elkerültem Sinéad O´Connor lelassult fellépését. Noha tisztelem a művésznőt, és korábban sokat hallgattam a dalait, a Sziget alatt nem akartam főbe lőni magam, így inkább a felemelőbb Alpha Blondyt választottam a Világzenein. Szeretném kerülni a nagy szavakat, de képtelen vagyok rá, mert ha olyan fellépő lép fel, mint az elefántcsontparti Blondy, akkor muszáj hallanom hamisíthatatlanul lüktető reggae-jét. A legnagyobb öngólt valószínűleg akkor követtem volna el, ha Sinéad önmarcangoló dalait helyezem előtérbe Bob Marley méltó utódja helyett. Alpha Blondy serényen gyártja a maxikat és a lemezeket a rajongóinak, a legjobb tudomásom szerint már tizennyolcra rúg hanghordózóinak száma. Röviden és tömören: hibátlan előadás volt.
De haladjunk tovább, mert a Sziget viharos (fjordos) oldalán a norvég black metal szintér egyik legpatinásabb csapata, a Satyricon következett. Jó félórás késéssel és pokoli intróval küldtek minket a vérpadra, miután Satyr és Frost alapító tagok kimondták a közönségre a halálos ítéletet, többek közt The Pentagram Burns, Now, Diabolical, Mother North, Black Lava koromfekete dalaikkal. Maximálisan kompromisszummentesen, a hollók és a varjak örömére.
A Satyricon letaglózó produkcióját Eric Truffaz varázslatos, virtuóz trombita előadása csillapította le, egy egészen más közegben, egészen más gondolatokkal fűszerezve. Truffaz muzsikája nem csak példaértékű, hanem épp oly meghatározó, mint a szintén a jazz színpadon fellépő Gary Willis, Mike Stern és Etienne Mbappé urak művészete. Gondolom, nem csak én voltam elégedett az idei jazz felhozatallal a Szigeten a nemzetközi szintér felé való komolyabb nyitásukkal még nagyobb elismerést tehetnek zsebre a szervezők. Ennek csupán egyetlen hátrányát érezhette meg az a jazzrajongó, aki megpróbált bejutni Eric fellépésére a koncert kezdete után. Még kimenni is nagy művészet volt, nemhogy bepréselődni és levegőt venni. A kelleténél nagyobb (legalább hatvan százalékos) termelt test hő és kilehelt pára szinte élvezhetetlenné tette az egész koncertet, és úgy félóra után távoztam, bármennyire is szerettem volna elmerülni a hallottakban. Eric Truffaz mindamellett, hogy szeret kísérletezni képes megtalálni az arany középutat a tradicionális és a modern jazztrombitálás között. (Utazó)
Karszalag a csuklón, palack a farzsebben. Az ötödik nap a Szigeten. Vasárnapot írunk, ami ugyebár pihenőnap, de a fesztiválon nincs megállás így pihenés sem , miután átvánszorogtunk a fáradt lépteinket tompán nyögő hídon. Valahol mélyen akarva de a becsület kedvéért inkább akaratlanul , felhagytam a korai érkezéssel, ami annyit tesz, hogy az előző napokhoz képest is később olvadok bele a szigetlakók tengerébe.
A szombat elvileg rekordot döntött, már ami a nézőszámot illeti az idei Szigeten, de ez lényegesen azaz több ezer látogatóval csekélyebb, mint a fesztivál korábbi, esőmentes éveiben. A szervezők veszteségről beszélnek, és a több irányból is elázott mulatókkal karöltve szidják az égieket. Engem nem hat meg különösebben a bevétel visszaesése, inkább örülök, hogy ha pocsolyák árán is, de némileg kevesebb embert kell kerülgetni az úton haladva.
Lecseng a Sunday Fury, a Wall Of Sleep és a Stereochrist fűszaggal kísért, lassú, de biztos rockja, és már javában a Tesstimony mutatja a pokolba vezető utat, amikor beteszem a lábam a metal sátorba. Akárcsak jómagam, Tóth Balázs is inkább nyolc, mint hét napig élvezi az életet a Szigeten, de versenyt inni nem merek vele, mert ami nálam egy pohár, az nála csak egy fél, illetve ami nálam egy korsó, az ő választásakor egy feles. Ennek tükrében érthető, hogy miért olyan egy Tesstimony koncert, mint egy házibuli, csakhogy itt Richard SandersonReality-je helyett a Gospel Of Judas korong black és death metalba mártott lassúzós slágerei szólnak, Sophie Marceau helyett pedig Balázsé a főszerep. Így hát minden rendben van, hiszen a Sátán sosem volt angyal a mennyben.
Ahogy a Christinan Epidemic nem kifejezetten kereszténybarát muzsikáját, úgy a megbízhatóan rövidhajú Sinéad OConnor műsorát is elengedem magam mellett. A negyedik alkalommal a Szigeten vendégeskedő Faithless sem csábít túl közel a Nagyszínpadhoz, de meg vagyok győződve arról, hogy nem utoljára vannak itt. A Zúzda deszkáján már a The Idoru szórakoztat, és sikerül teljes mértékben megérdemelt. A szépszámú hallgatóság esetükben mindig garantált, ahogy a nagy ívű, már-már popos énektémák is. Néha el is vesztem a fonalat a hosszú dallamfüzérben, mire a refrénhez érünk.
Visszaesve a Hammer csarnokba, Norvégia sötétszívű fiai, maga a Satyricon tombol. Nem ma kezdték a black metalt, a második generáció urai ők, a kilencvenes évek elejének nagy túlélői. Az akkori, epikus metaljuk némileg átformálódott, fogjuk rá, hogy extravagáns lázadás, amit ma képviselnek, ha a 99-es, Rebel Extravaganza lemezükből indulunk ki. A két alapító és egyben állandó tag, Satyr és Frost lenyűgöző lendülettel viszi a bulit, jófajta black metal ez, túlmutatva a műfaji kliséken. Satyr (énekes, dalszerző, főnök) volt már kiszőkített sörénnyel, majd kopaszon, most meg ismét hosszú, éjfekete hajjal vezényel, mintha csak a Deathstars kisminkelt halálmadarai közül lógott volna meg. Frost bika egy dobos, dobcucca két zenekarnak is elég volna, legalábbis a tamok számát tekintve. Persze használja is őket, mennydörög az alap, a többiek meg fejet rázva reszelnek. Ha norvég black metal, akkor mellettük nem lehet elmenni. Idei művük sem hazudik: Now, Diabolical, azaz most és mindörökké ördögiek.
Ha pedig hazai black metal, akkor Sear Bliss, immár több mint egy évtizede. Bemutatkozó EP-jük, a 95-ös Pagan Winter valódi unikumnak számított itthon, és a mai napig szívesen hallgatom. Az először csak kazetta formájában kiadott négy dal nem szólt hibátlanul, de egyéni atmoszférával bírt később le is maradtam a lemezeik követésében, mert a Phantoms, és az azt követő albumok sebesebb, hagyományosabb blackje már kevésbé kötött le. A Sear Bliss védjegyeként szolgáló harsona (eleinte trombita) különleges hangulatot kölcsönöz a nyers zenének, lemezen és élőben egyaránt. A Pagan Winter pedig dalnak mindig örülök: lassú, vánszorgós sodrásával rendre felidézi bennem a kilencvenes évek közepén, az egykori Fekete Yuk helyszínén, a VMH-ban adott Sear Bliss koncerteket, amikor még Winter állt a billentyű mögött, fekete bőrkabátban, háttal a közönségnek. Winter már rég nincs Nagy András mellett, de a pogány tél még mindig tart. Mire elnémul a harsonaszó, az égbolt is eggyé lesz hollók sötétjével. (ma)