beszámoló [koncert]  2007. szeptember 3. hétfő   11:33

nincsen hozzászólás

  Már megint ellenünk dolgozik a Természet, gondoltam magamban, ahogy megérkeztünk a PeCsához, hiszen az eső lába a nyakunkba lógott, én pedig mástól szeretek elázni, ha már Ám az égiek biztosan szeretik a jóféle jazz/funky-t, mert megkönyörültek rajtunk, a komor fellegek csak mutatóban maradtak az eső elmaradt.
  
  Nem volt pöcsölős előzenekar, azonnal jött Dulfer kisasszony; a szőke démon egy percet sem késett, így aki a meghirdetett időpont után csusszant be, az le is maradt az intrót követő L. A. City Lights-ról. Noha az imént szőke démont írtam, míg Candy a plakátokon díjnyertes mosollyal idéz(hetett) elő közúti baleseteket (kis túlzással), addig a színpadra egy másnapos Heather Locklear klón ugrott (kis túlzással!), aki ráadásul az előző esti tunikájában lépett fel, s igencsak rosszul állt rajta.
  
  Ám ez csupán a külcsín, kit érdekel, Woody Allent sem az SZTK-keretesért szeretjük, ráadásul mindössze ennyi negatív felhangot engedek meg magamnak, ugyanis innentől fogva dicséretözönt zúdítok kedves olvasóimra, ha kell, ha nem! Én úgy vagyok a funky-val, mint Uhrin Benedek az énekléssel: nem az én világom. Gondoltam is, végigásítozom a másfél órát, aztán majd írok egy valamirevaló szösszenetet keblekről és szaxofonozásról. Aztán ahogy belecsaptak a vérbő lecsóba az említett L. A. City Lights-ba és főként az azt követő Sax-A-Go-Go-ba! , úgy álltam ott, mint egy hülyegyerek; elkezdett bizseregni a vérem, és pillanatokon belül átváltoztam hiperlaza funky-kölyökké, mintha mindig is efféle csacskaságokkal bombáztam volna hallójárataimat.
  
  Csacskaságok? Ugyan! Ezeknek a zenészeknek a kisujjában van ez a muzsika; Rhonda Smith ő egyébként a világ egyik legkeresettebb bérbőgőse nem elég, hogy ujjaival varázsolt, de gondolta, ha már itt van, énekel is egyet; persze tökéletesen, mondanom sem kell! Majd szép lassan megtelt a színpad, mindenki ott volt, aki számított; fekete zenészek és énekesek, akik a szúnyogtestű Prince együttesében érdekeltek (ugye, már ez no comment!), így aztán egy bődületes, hiteles és teljességgel görcsmentes bulit csaptak!
  
  A Summertime-ban Candy énekelt és a bálnaalkatú, derűs tekintetű Chance Howard vokálozott és billentyűzött úgy, hogy a szőrszálak táncra perdültek karomon. Voltak feldolgozás-csemegék, mint például a Cant Buy Me Love (a) The Beatlestől vagy a Nothing Compares 2 U, amelyet anno Prince játszott és Sinead OConnor énekelt.
  
  Ezen estén viszont egy olyan torok keltette életre, amelynek gazdája előtt csakugyan fejet kell(ett) hajtanom: ő Rosie Gaines, egy multitálentum, dalszerző, zenész, producer, négy oktávos szentanya stb. El is árulta nekünk, hogy szinte minden hangszeren, csupán hegedűn nem tud játszani micsoda slendriánság ez, kérem!
  
  No, a szaxonfon-fújáshoz végképp nem konyítok, és nekem valamiért nem is Candy volt akkor az est főszereplője, hanem a zenészek, akik körülvették, és akik a legvégén egy olyan ötszólamú énekparádét (we love you kórussal) varázsoltak, hogy én kértem elnézést. A mosolygós Kirk A. Johnson dobos (és koreográfus, táncos, személyi edző) pedig halálos nyugalommal és metronóm-pontossággal ütötte a bőröket. Persze Dulfer is kitett magáért, fújt, énekelt, sőt még rappelt is, ha az adott szám megkívánta. Megkívántuk.
  
  Szóval őrületes nagy élmény volt, nem hittem volna, hogy engem, aki azért Cseh Tamástól kezdve a Cannibal Corpse-on át sokféle muzsikát benyakal, ennyire hatása alá tud vonni egy hibátlan funky/jazz koncert. És de! Orgazmus volt! Pont.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: