beszámoló [fesztivál]  2000. július 16. vasárnap   12:16

nincsen hozzászólás

   A pénteki esős éjjel után reményteljes, napsütéses reggelre ébredve köszöntöttük a várva várt napot, amikor is a négy finn srác - Antero Manninen, Max Lilja, Eicca Toppinen és Paavo Lotjonen - ismét bemutathatták azt amivel a tavalyi szigeten is elkápráztatttak minket. A szombati nagyszínpadi koncertprogram nagyobb része amúgy sem egy hagyományos rockfesztivál hangulatát sugározta. A délután háromkor kezdő Besh o droM egyéni felfogásban játszott délszláv hangulatú ethno zenéje egyből jó alaphangot ütött meg a tűző napsütéstől elbágyadt lelkekben. Míg mi „az igazi” üdítőital élménykamionjának kijáratánál osztogatott ingyen ital maroknyi jegével hűtöttük magunkat kívülről, eközben egy zöld-fehér farkasember kereste reménytelenül a krézi srácot, ki még előző nap lemondta koncertjét (Deák Bill Gyula, Üllői Úti Fuck, HS7, Subb Bass Monster). A kis létszámú Neo formáció hangversenyét követően a Halottkémekkel Vágtázhattunk bele az éjszakába.
  
   Csend.
   A színpad mögött díszletként aláhulló hatalmas fekete függöny redői elött félkörívben négy szék, elöttük egy mikrofon néz szembe a lassan tömeggé formálódott sokasággal. Aztán megjelent egy szőke hosszúhajú, hosszú ingujjú, elegáns ruhába öltözött fiatalember. Le sem tagadhatta volna, hogy a távoli Északról származik.Hangpróba. A pick-up rendetlenkedik. Kis igazítás és máris megszünt a kontakthiba. Egymás után, külön jöttek be a színpadra a zenészek. A három szőke, hosszúhajú csellós mellett kakukktojásnak tűnt a sötét, rövidhajú negyedik tag. Sorban végigpróbálgatták hangszerük csendüléseit. Az ezt követő feszült néma csend végén lassú és visszhangos vonásokkal elkezdődött a hátborzongatóan kellemes heavy metal csellókoncert. Amikor a több ezer watton egyszerre megszólaló hangszerek elkezdték torzított gitárokat meghazudtoló módon és hangon riffelni a „Harmageddon”-t, a közönség előrébb álló pár sora elkezdtett rögtön headbangelni. Az először elhangzó számok alatt még aránylag „nyugodtan” ülve, fejrázva játszva lendültek bele egyre jobban a koncertbe. A felcsendülő Pantera és Sepultura eposzokat játszva néha fel-fel ugrott egyikük hangszerét magával ragadva, tombolva.
  
   A „Refuse/Resist” dobját és énekét is lejátszották a csellóikon, ütögetve húrjaikat vonójukkal, és a húrlábnál reszelve azokat. Minden szám kezdete elött kijött egyikük a mikrofonhoz és bemondta az elkövetkezendő szám címét és előadóját, szerzőjét.
  
   Egy saját szerzeményű szám (Toreador) megszólalását a füstgép néha beinduló sistergése és a szivárvány sok színében páztázó reflektorok fénysugarai tették varázslatosan hangulatossá. A „One” gitárfutamait tökéletesen játszó művészek és a közönség hangulatát csak tovább fokozta a „Master of Puppets” szaggatós refrénjét ordító tömeg hangorkánja: „master, master”. És mily találó volt e énekeltetés. Ezek a fiúk tényleg mesterei a négyszer négy húrnak. Hirtelen a második refrént követően csend. Hatásszünet. A sokaság elkezd tapsolni, mintha vége szakadt volna a számnak. A dal lassú része finoman kezdődik. A szólók mintha valóban gitárok lennének. A Metallica számok lassabb részei mintha valamely klasszikus zeneszerző fejéből pattantak volna ki eredetileg. A „Creeping Death” döngölős „die”-ozásaiba besegített egyikük a közönségnek. A nem könnyű csellókat oly könnyedén forgatták, lendítgették mintha csak hegedűk lennének. A ráadásként adott „Enter Sandman”-nel köszönték meg az emberek részvételét e nem mindennapi koncerten. Ez a négy ember utat nyitott sok rockrajongó és klasszikus zenét kedvelő szívében a nem szokványos hangzások felé. Véleményem szerint, ha lesz is valamifajta próbálkozás a zenei világ eme új zugában az Apocalyptica trónjának elbitorlására, azoknak a merész embereknek nagyon fel kell kötniük a felkötnivalójukat.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: