beszámoló [koncert] 2007. augusztus 16. csütörtök 15:47
nincsen hozzászólás
szerző: kdAl Jarreau és Goerge Benson - Givin’ It Up 2007 július 17. Papp László Budapest Sportaréna
Két fantasztikus zenész egy színpadon, akár reklámozhatták volna úgy is, hogy egyet fizet kettőt kap, de ezt szerencsére nem nekem kellett kiötleni. Csináltak közösen egy piszok jó lemezt, amiről a turné is a nevét kapta, kaptak érte két Grammy-t, és turnéra indultak. Ez még önmagában nem egy nagy truváj, de számomra elég megdöbbentő, hogy ketten együtt 131 évesek, és tini sztárokat alázva több, mint két órás koncertet nyomtak bődületes lendülettel. Ebből a szakmából nehéz kiöregedni szerencsére, nyugdíjba menni pedig szinte lehetetlen. 60 fölött turnéra indulni, ami már tart egy ideje és valamikor ősszel lesz vége az Államokban csodálatra méltó, igazi példa a felnövekvő kissé elpuhult generációnak. Nem csak a korukhoz képesti teljesítményük említésre méltó,(és ezzel nem a 60 fölöttieket degradálom, csak pontosan tudom mit vesz ki az emberből egy két órás buli, ráadásul egy turné), hanem amit a könnyűzenében és a zenéért tettek. Ebben a tekintetben Bensont emelném ki kettejük közül, 1943-ban született, tizenévesen már igen komoly jazzgitárosnak számított, majd éllovasa lett annak a mozgalomnak, amely a popzenét ötvözte a jazzel, így új utat nyitott a tömegeknek a jazz irányába. Ennek a kis csapatnak a tagja volt Jarreau is, ők ketten ezeréves cimborák, de közös lemezt még nem hoztak össze. Benson 8 Grammy díjjal büszkélkedhet, Jarreau csak 5-öt kapott.
A lemezen egyébként egymás számait hangszerelték újra és helyet kapott rajta néhány feldolgozás is. Olyan sztárok működtek közre a lemezen, mint Marcus Miller, Jill Scott, Paul McCartney. Két éve Szegeden lépett fel Benson nagy sikerrel, ő akkor volt először Magyarországon, Jarreau még soha. Generációk nőttek, nőnek és fognak felnőni a zenéjükön, minden ma fekete muzsikának becézett műfajra hatással voltak, Benson miatt elképesztő sokan kezdtek gitározni. A ma hallható smooth jazz gitárosok 99%-nál fölfedezhető a bensoni hatás, nem igazán van olyan ember, aki ebben a műfajban jobb lenne nála. Jarreau az énekesekre volt hasonló hatással, követői szép számmal akadnak, ráadásul korának legjobban fizetett énekese volt, talán a mai napig sem panaszkodhat.
Ahogy lenni szokott sűrűn fel is rótták ezt a kollegák, és nem is tekintették igazi művésznek, vajon róluk miért nem tudunk semmit? Az évek egyik legnagyobb zenei szeánsza lesz ez az este, gondoltam én, és nem tévedtem nagyot. A kezdés iszonyú jópofa volt, egy szám ideje alatt végigment a zenekar a bensoni diszkógráfián, amolyan most már üljön le mindenki, kezdődik a koncert felhanggal. Az már két éve kiderült, hogy Benson kiváló muzsikusokkal turnézik, ez most sem volt másképp. Jó barátai muzsikusait hozta magával, voltak Stevie Wondertől, Kirk Whalumtól, George Duke-tól, egyszóval igazi kutyaütők. A dobos Mark Simmons volt, Stanley Banks basszusozott, Michael ONeill gitározott és énekelt, Tom Hall billentyűzött, Joe Turano szaxofonozott és billentyűzött.
A leültető zene után fölhangzott az új lemezről egy duett, a Breezin, majd következett egy Al Jarreau blokk, Agua de beber, Take five, csupa olyan sláger amit ismer a közönség. A legnagyobb meglepetést a basszusgitáros okozta, aki olyat énekelt, hogy futkosott a hideg a hátamon. Az egész koncert piszok jól szólt, így dobot hangosítani még nem hallottam, azért a terem adottságai bőven mérsékelték az örömömet, de mielőtt rosszmájúnak nem a hangosítás miatt jár az ember koncertre.
Aztán felcsendült a Tutu, mondjuk ez Miller nélkül elég lagymatagra sikerült, de ez vezetett át a Benson blokkra, amely nagyon pörgősen indult. Volt Love X love, Turn your love, itt egy csöppet elgondolkodtam miért ülős a buli, aztán a kocert is leült, jöttek a lassú nóták, Beyond the Sea, na ez annyira nem tetszett, nekem kicsit csöpögős volt ez a része a koncertnek, de már két éve megfigyeltem, hogy ez a taktika része, a koncert halkabb része előkészíti a dübörgős befejezést. Amikor újra felpörgött a buli már nem sokan tudtak ülve maradni, egy darabig a biztonsági szolgálat korlátozta az átjárást az ülős szektorok és a dühöngő között, ahol egyébként szintén csak ülőhelyek voltak. Az utolsó két számnál már mindenki táncolt a színpad előtt. Na ez már nagyon tetszett, ráadás, bika dobszóló, Give me the night, Givin it up Jarreauval. Nekem a vége jött be a legjobban a koncertnek, iszonyatosan lendületes volt, eszembe jutott, hogy egy-két sztárocska már az oxigénsátrában kapkodna levegő után, ezek az öregek meg olyan energiával muzsikáltak, hogy leesett az álam. Maradt azért némi hiányérzetem, Benson keveset gitározott, de ez csak az én bajom.
Ami tényleg a legfontosabb és a mai világban ritkaság, hogy ők nem azért muzsikálnak, hogy a pletykalapok címlapján tetszelegjenek, hogy aranyszegélyes úszómedencét építsenek a birtokra. Ők kérem szépen hiteles emberek, a zenéért, a zenélésért, a közönségért élnek és dolgoznak. Ezt a két embert csak tisztelni lehet.