beszámoló [koncert]  2007. július 31. kedd   11:40

nincsen hozzászólás

  Na tessék! Az egyszeri zenefaló hogy tud vigyorogni örömében, amikor megtudja, hogy két nagyra becsült kedvence is fellép egy azon este; aztán ugyanolyan könnyedén csusszan ki a cifra anyázás, midőn kiderül, az egyik banda gyengélkedésre hivatkozva inkább otthon marad, és vizesborogatnak
  
  Még jó, hogy nemrég nálunk járt a W.A.S.P., és volt szerencsém megtekinteni őket. Nem láttam magam körül a focivébék elvesztett döntőjéhez hasonlatos sírás-rívást, ami csak arra enged következtetni, hogy bizony nem Blackie mókus két szép (?) szeméért gyűlt össze a félháznyi sereg. Hanem Peter Steele mackóbrummogásért, a My Girlfriends-ért és a többi. No, ez utóbbi nem is volt, és az egy-agyonjátszott-klipért-zenekart-istenítő 16 éves kiscsajok biztosan vénájukat reszelték valamelyik sarokban. Aki pedig hithű Gót Ica, az úgyis legyint, nehogymá egy rózsaszíncicás MTV-sláger legyen a Várva Várt Szám! És valószínűleg nem is ők azok, akik azt gondolják magukról, ők lennének Lestat vámpír szegecses-öves, martensbakancsos leszármazottai; mert igenis jól tudják, hogy Armani öltönyben is lehet Type O-t hallgatni. Legfeljebb belerohad az ember az ötvenfokos PeCsa-teremben
  
  Én azért szívesen elnéztem volna újfent az amerikai rockoperaház fantomját (gy. k.: Blackie Lawless W.A.S.P.-főnökúr), mert azért senki ne mondja nekem, hogy egy Animal (Fuck Like A Beast) vagy egy I Wanna Be Somebody nem késztet heveny fej- és tappancs-mozgásra! No, de sebaj, W.A.S.P.-ék megígérték, hogy ősszel visszatérnek hozzánk, az ígéret meg szép szó, mint tudjuk. Semmi cicoma nem jellemezte a színpadképet, a mélyzöld szín uralkodott, ahogy a lemezek borítóin; hozzá teszem, azt szerintem mindenki sejtette, hogy nem trabantkék fénnyel megvilágított háttérvásznat húznak fel a budapesti állatkertben nemrég világra jött kis orrszarvú fotójával Volt némi mozgalmi-jellegű intro, aztán arcunkba hajították a We Hate Everyone című hardcore-os, speed metálos himnuszt, ami pedig köztudottan nem a brooklyni csecsemők kedvenc altatódala. Itt hadd jegyezzem meg, hogy jóllehet az albumokon sokkal inkább az ólomlassú doom eposzok dominálnak, ezen koncert a punkos düh jegyében fogant sajnálatomra, mert számomra ezekben vajmi kevés az tipikus, sötét érzelmi töltet tájpó-módra.
  
  Peter Steele. Mikor az énekes valamikor a kilencvenes évek közepén belelógatta farkát az egyik vezető erotikus magazin kamerájába, hamar egyfajta szex-ikonná vált, s noha nem csupán ennyit tett le az asztalra, de ne is kerteljünk: a közönség szebbik nem-részlege őmiatta (is) fizette ki a nem éppen kisfröccsnyi jegyárat. Ám az egykoron Hammond-orgona méretű felsőtesttel rendelkező, baltával faragott állkapcsú frontember most akképp festett, mint egy durcás, kákabélű szobafestő, aki épp leesett a létráról. Arra azért nem számítottam, hogy vigyorogva fogja énekeltetni a publikumot, mint Pataky Attis, de amikor jó néhány számnál enerváltan huppant le egy székre, az eset kérdőjeleket rajzolt képregény-buborékba. Hangja egyébként rendben találtatott, de mindvégig az apátia szürke fátyla ült vonásain. Oké, Mick Jagger is megmondta, hogy 40 évesen esze ágában sem fogja százezredjére elnyomni a Satisfactiont a többit már tudjuk.
  
  Így aztán a látványelemet mindenképpen a Neander-völgyi-kinézetű billentyűs (Josh Silver) jelentette, aki az ultra-primitív és ultra-dühös Kill You Tonight-ot hörögte végig, ahogy kell. Egyébként Kenny Hickey gitáros pedig szinte ugyanannyit énekelt, mint Steele; már a Bloody Kisses korongon feltűnt remek orgánuma. Eleinte bizony harmatos volt a hangzás, a dob túlságosan kiemelkedett, a gitárok halkan sündörögtek valahol, és a billentyű sem tépte le a fejeket, ám szép lassan csak helyre állt a rend. És a trend. Ugyanis voltak slágerek is. De erről később.
  
  A zavaró tényezők sorát gyarapította, amikor több ízben is hosszú percekre levonultak a színpadról; csak nem egy-két hisztiző gótlánykát kellett megnyugtatniuk? Ha nettó három órát kaptunk volna tőlük, akkor azt mondom, volt értelme beszúrni egy-két tökfelesleges feldolgozást (Nirvana Come As You Are például, atyaég!), de így 75 percben? Sekélyes polgárpukkasztás? Hm
  
  Hanem hogy valami jót is írjak: a dalok kellően mocskosan és súlyosan dörrentek meg, minekután egy fél orgazmussal ért fel, ahogyan a cammogó doom-terhelte költemények hátán sodródtunk. Sajnos nem játszották a három talán legnyomasztóbb szösszenetük egyikét sem, a fejenként 10 perc feletti Bloody Kisses-Haunted-World Coming Down trióra gondolok; megnéztem volna a szende kis vámpírkölköket, ahogy fejüket vakargatva ácsorognak az istentelenül lassú és éjsötét számok hallatán, majd fintorogva baktatnak ki sörért.
  De ezek nem hangzottak el.
  
  Volt viszont egyéb kombájn-méretű téma: pl. a negyedórás These Three Things a Dead Again-ről. A zseniális October Rust lemezt csupán a szintén zseniális Love You To Death képviselte, amely a zseniális Comfortably Numb (Pink Floyd) nyúlása gótikus modorban. Ám itt valahogy nem jött át az a rozsdabarna őszi hangulat, mint a stúdióverzióban.
  
  Ahelyett, hogy ránk zúdították volna például a Wolf Moont, a The Praise Of Bacchust vagy az Everyone I Love is Dead-et, tökfölösleges stand up comedy-vel húzták az idő(nke)t; például Johnny Kelly dobos a színpad szélére ugrott, és egy kézikamerával rögzített minket, kis lelkes publikumot, akik 5 perc után lassan meguntuk ezt is, meg azt, amikor Peter egy oroszosan ízes Jó esstét Magyarrrország!-felkiáltással ketté osztott minket, Pestre és Budára. De jó! Már Andi Derisnél (Helloween) is ásításra késztet a Most a jobb oldal üvöltse, hogy: yeah! Most pedig a bal!-jellegű marhaság, de egy önmagát (viccből?) mizantrópnak és vércinikusnak valló csapat minek áll le hosszú percekig kokettálni a közönségével, ahelyett, hogy inkább a dalokat tolná elénk? Igen, én nem tartom cikinek a My Girlfriends Girlfriend-et hallgattam volna azt (is) e sok blődség helyett!
  De nem volt.
  
  Azért a végére a Christian Woman és a Black #1 helyre tette a dolgokat. Szerintem ez a két legjobb nótájuk mindközül, és hál istennek nem a négyperces klipverzióban gondolkodtak, hiszen végigzúzták őket a maguk 9 illetve 12 perces formájában. Mi pedig egy emberként üvöltöttük Peterrel a Jesus Christ looks like me-t és a többi szózatot!
  
  Igen, igen, ezen recenzió a Type O-muzsikához hasonlóan kellőképpen komorra kerekedett, pedig összességében élvezetes koncert volt; csak én és vélhetően még pár százan kevesebb üresjáratot és több zenét szerettünk volna kapni. Ez így egy színtelen-szagtalan hármas osztályzat. Én kérek elnézést

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: