hosting: Hunet
r34
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2007. július 26. csütörtök   16:11
nincsen hozzászólás

szerző: Eugene
Flag(ship) Of Doom – Vol. 4.
2007. június 3., Budapest – A38

  10 órányi és 8 tonnányi (eltérő elosztású) súlyos doom muzsika nehezedett június elején az A38-ra, úgyhogy erősen kérdéses volt, kibírja-e a hajó a rakományt. Nos kijelenthető: kibírta, úgyhogy nem kellett mentőmellényekért kapkodni a fesztivál végeztével
  
  A Shapat Terror rendesen megadta az alaphangot a nap (szándékosan nem estet írtam, lévén délután háromkor kezdődött a doom örömünnep) hátralevő részére: nem bárgyúskodtak, egyből beindították a nyakizmokat és a léggitárokat ólomsúlyú riffjeikkel. Egyből hozzátenném: rendkívül fogós ólomsúlyú riffjeikkel. A teljes munkásságukkal nem vagyok tisztában, de a koncerten játszott dalaik nagyon bejöttek. A legtöbbször a C.O.C. neve ugrott be koncertjük folyamán, el is játszották tőlük az Albatross-t, hatalmas ovációt kiváltva. Színpadi aktivitást nem nagyon mutattak, de a zenéjük rendesen lekötötte az akkor még csekély közönség figyelmét. Több embernek kellett volna látnia őket!
  
  A V-45 fellépésével a súlyok megmaradtak a színpadon, de más csomagolásban: a srácok nagyobb hangsúly fektettek az énekdallamokra, de a mázsás riffek megtartása mellett. Ha becsuktam volna a szemem, egyből ráfogtam volna: Kurt Cobain jammel a Down-nal megfelelő mennyiségű tudatmódosító szer után. Nem volt különösebb gond a muzsikájukkal, de pár agresszívebb éneket el tudnék képzelni a nagyobb kontraszt elérése érdekében, mert így egy kicsit összefolytak a számok, s a végére egy kicsit leült a produkció.
  
  Ha a Shapat Terror-nál azt írtam, hogy nem nagyon mozogtak a zenészek, akkor a Locust On The Saddle-ról elmondható, igyekeztek minél több kilótól megszabadulni fellépésük alkalmával. S ha a Shapat Terror-nál azt jegyeztem meg, a C.O.C. biztos hatott rájuk, akkor a Locust On The Saddle nagy kedvence a Pantera lehet. Szerencsére ez nem lopásokban nyilvánult meg, csak a zene jellege volt hasonló. Náluk leginkább a színpadi intenzitás fogott meg, a zenéjük annyira nem.
  
  A Sunday Fury neve e nap különösen stílszerű volt: vasárnapi dühadagjukat zúdították ránk, de csak zenei szinten, mivel a csapat jó hangulatban játszott. A hangerő náluk szinte fülsértő tartományokba kúszott, úgyhogy a gatyánk mellett a dobhártyánk is rendesen lebegett. Zenéjük heveny rokonszenvről árulkodott a New Orleans-i riffgyárosok irányában: súlyos, fűillatú riffek szóltak a hangszóróból, hol kombájntempóban, hol középtartományban szaggatva, a nyakficam veszélyét mindvégig fenntartva. Még nem mindegyik számuk telitalálat, de a muzsikájuk ereje már önmagában is imponáló, szóval, még pár jó nóta, és semmi sem állíthatja meg őket.
  
  Valahol törvényszerű volt, hogy mindkét Mood-utódzenekar fellép a Trouble előtt, de ennek így is kellett történnie. Régen közösen emelték magasra a stílus zászlaját, most két külön csapatban hirdetik a tagok a doom igéjét, továbbra is magas színvonalon. Nem lehet eldönteni, melyik csapat a jobb, ez olyan, mint a fagylalt esete: valaki a csokit szereti, valaki a vaníliát.
  
  Nos, én a vaníliát, egyúttal a Stereochrist-ot kedvelem jobban. A tavaly remek lemezt kiadó csapat koncertjét már nagyon vártam, és nem is okoztak csalódást. Makó Dávid személyében megtalálták azt az embert, aki maximálisan fülberagadó énektémákat képes az amúgy meglehetősen marcona riffekre rásimítani; mind a tiszta énekrészek, mind az üvöltések terén kiemelkedőt nyújtott. A hangszeres szekció is hozta, amit kellett; itt főleg Kolost kell kiemelnem, akinek élvezet nézni játékát: változatos, érzelmekkel teli, sallangmentes talán ezek a legjellemzőbbek rá. Természetesen főként a Live Like A Man (Die As A God) dalai voltak műsoron, számomra a Destroying Ruins és a Getting Over 7 Years jelentette a csúcspontot, de jó volt a Good Old Way-t is élőben hallani. A számok közé pár poént is beiktattak, ilyen volt például a Im Broken pár taktus után való beszüntetése, melynek egy lelkes színpadmászó itta meg a levét. Aki kedveli a remek dalokba csomagolt mocsaras, kenderillatú doom-ot, annak javallott tevékenység a Stereochrist koncertek látogatása, illetve lemezeik hallgatása.
  
  És akkor a csokoládé: a Wall Of Sleep fő vonzerejét a(z igazán) lassú tempó és a komor hangulat adja, ami lemezen talán jobban átjön, de a koncerten is mázsás súlyokat pakoltak ránk. E tevékenységben a hangszeres kollégák játszották a főszerepet: mind a Szását és Preidl Barnabást tömörítő ritmusszekció, mind a Füleki/Kemencei gitárpáros masszívan játszott, gondolatban egész biztos egy építkezésen voltak, ahol lassan, de biztosan folyik a munka. (A mondat utolsó fele egyébként a csapat felfogását rejti slow but not dead.) Egyúttal nem iparosmunka az, amit művelnek, a riffek és Holdampf Gábor jóvoltából az énektémák minősége mindenképp kiemeli őket a kubikosok, napszámosok, segédmunkások közül. Itt is remekül elkészítettek egy On Pain Of Birth-öt, egy Sun Faced Apostles-t, vagy éppen egy Time Of The Goblins-t, tehát jogosan kijár nekik a mester titulus.
  
  Innen már csak pár kilónyira voltunk a Trouble-tól, mivel az est első külföldi csapataként tetszelgő Rise To Addiction nem igazán akart léket ereszteni a hajón. Inkább csak pihenést nyújtottak a sok-sok súlyos csapat után megfáradt nézőseregnek (itt már egész sokan voltunk) néhány grunge korszakot idéző gitár- és énektémával, valamint némileg sablonos dalokkal. Utóbbiak miatt a csapat pihentetőjellege végig megmaradt, azaz nyugodtan végig lehetett sörözni, beszélgetni a fellépésük felét annak a veszélye nélkül, hogy valami lényegesről lemaradnánk.
  
  Na, de ahogy felhangzott a Trouble introjaként szolgáló, egyébként Beatles-dal I Am The Walrus, mindenki a hajóbelsőben volt (már aki befért), hogy végre megnézze ezt a legendás csapatot. Jöttek is egymás után a zenészek, melyek közül a két legérdekesebb figura kétségkívül az énekes Eric Wagner és a gitáros Bruce Franklin volt: előbbi Presser Gáborként is bemutatkozhatott volna, míg utóbbi hippis ruházatával keltett feltűnést. A többiek tipikus rock arcok voltak külsőre, de hát a külső maradjon meg ennél a csapatnál mellékkörülmény. Főleg, hogy az Scuse Me-ben ezért még elnézést is kérnek. Szóval itt állt előttünk a doom egyik alapcsapata, de ne (csak) mélabús, megkínzott, ultralassú doom metal-ra kell gondolni esetükben, lévén volt minden: pszichedelikus rock, Dio-korabeli Black Sabbath, ikergitáros heavy metal téma (na, azért nem Manowar), s természetesen komor doom eposz is. Nyilván mindenki be tud helyettesíteni egy-egy (vagy több) számot a fent említett momentumokra, én csupán azért nem teszem ezt, mivel lényegében ez az első találkozásom a Trouble-lal, egy érdeklődő szemével/fülével néztem/hallgattam végig a koncertet. A sok hallgatnivaló mellett a látnivalóval jórészt Eric Wagner szolgált, számlálhatatlanul szívta a cigiket, emellett mozgáskoordinációjával is akadt némi gond. A hangjára egyik tényező sem volt hatással, tehát ezek is csupán mellékkörülményekké degradálódtak a muzsika mellett, a Bruce Franklin és Rick Wartell sziámi-ikrekként játszottak, ha az egyiküket elszakítanánk a másiktól, már nem a Trouble-ról beszélnénk. Megkapó volt az az összeszokottság, amit bemutattak. Jeff Olsen-ról és Chuck Robinson-ról is el lehetett mondani ugyanezt, de talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a közönség 80%-a a gitárjátékon ámult, teljes joggal. A hangzás is méltó volt az eseményhez, súlyosan szóltak, úgy, ahogy az elvárható egy doom legendától.
  
  Úgy gondolom, ez a fesztivál minden doom hívő igényeit kiszolgálta - ráadásul a hajó is egyben maradt.



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

A Stereochrist oldala

A Wall Of Sleep oldala

 programajánló: 
2024. május 19.
Vonósnégyesre átdolgozott heavy metal himnuszokkal érkezik Anneke van Giersbergen
MARCO MENDOZA (USA)
2024. május 25.
Dinamit 45 – Az utolsó jubileum
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Akik házibulit csaptak az MVM Dome-ban: a Depeche Mode
Suicidal Angels, Fusion Bomb, Crimson Fire
A Normandie lenyűgözte Budapestet a Dopamine turné keretében
Cattle Decapitation, Signs Of Swarm
Fesztiválhangulat a Dürer kertben- Halflives és az Inferno Turné
Amaranthe, DragonForce, Infected Rain
Meshuggah, Avatar, The Halo Effect
Két zenekar, egy este a Dead Poet Society és a Ready the Prince lángoló show-ja az Akvárium színpadán
Battle Beast, Saint Deamon, Induction
Black Foxxes szárnyalása, azaz egyedülálló élmény a Dürer Kertben
 kiemelt 
Winger: búcsúkoncerten játsszák el az életmű minden slágerét
  
Alapító tagjaival tér vissza június 11-én Budapestre a Winger

Magyar thrash nagyágyút választott a Megadeth: az Archaic játszik Mustaine-ék előtt júniusban
Júliusban kétnapos koncept eseménnyel érkezik az INOTA Focus az erőmű Turbinacsarnokába
Bring Me the Horizon koncert a Budapest Parkban
MARCO MENDOZA (USA)
 friss hozzászólások 

Nulladik Változat az Almássy klubban (1)
Wolfheart, Before The Dawn, Hinayana (1)
Új Falcongate LP: Blood Red Roses (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 justin timberlake    esti kornél    hatebreed    little fockers    death feast    holmes    hófehér    letz zep    mundruczó kornél    Üvegtigris    strong deformity    gloryhammer    bartos erika    frames    black-out kowa    human error    evolution    pogues    tara reid    helmet    morning star    angelus apatrida    mike portnoy    sacred reich    bérczesi  

r50
Copyright 2000-2024 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!