szerző: GeorgeHatebreed, As I Lay Dying, Embers 2007. június 26., Budapest, A38 hajó
Napjaink legjobb, legnépszerűbb hardcore zenekara harmadszorra is hazánkba látogatott. A 2003-as koncertjüket nem sikerült elcsípnem, viszont a Sportszigetes bulit, ahol a Slipknot előtt játszottak, már jómagam is megtekintettem. A nem túl jó körülmények (hőség, tűző nap, pocsék hangzás) ellenére egész jó koncertet adtak és valószínűleg sok olyan fiatalt állítottak maguk mellé, akik akkor voltak életükben először hardcore koncerten. A mostani fellépést izgatottan vártam, ugyanis Jamey Jasta és brigádja az utóbbi években csapágyasra turnézta magát, így feltételeztem, hogy élő teljesítményük még tökéletesebb lett és az előadás helyszínéül szolgáló A38 hajó eddig még semmilyen tekintetben nem okozott csalódást.
A szombathelyi Embers szinte az utolsó pillanatban került a programba, így nekik jutott a feladat, hogy bemelegítsék a gyülekező nézősereget. Rájuk még nem volt bemozdulás, inkább szolidan bólogató arcokat lehetett látni az első sorokban. Metalcore- t játszanak a srácok svédes elemekkel, egyelőre még egyediség nélkül. Zeneileg leginkább a korai Shadows Fall-t juttatták eszembe, az ének viszont tipikusan a stílusra jellemző acsarkodás. A friss The Gods Are Traitors lemezükről játszottak a rájuk kiosztott bő harminc percben. A hangzás már náluk is szakított, így bemelegítésnek teljesen rendben volt az előadás.
Rövid átszerelés után következett az As I Lay Dying, kezdésükkor már teljesen megtelt a hajó bendője. A San Diego-i brigád lemezen eddig még nem nyújtott kiemelkedőt, inkább ügyes iparosokról van szó, akik koncerten viszont hengerelnek. Tim Lambesis énekes hangja élőben sokkal jobban bejött, ugyanis nem volt olyan furán megeffektezve, mint lemezen. Dallamos éneket leginkább a basszeros Josh Gilbert szolgáltatott, bár témáit a legtöbb esetben nem lehetett tökéletesen kihallani. A gitárosok hozták a tipikusnak mondható göteborgi témákat, amelyek nagyon sütöttek élőben, ebben sokat segített JordanMancino dobos, aki pontos és erőteljes alapokat pakolt a többiek alá. Az arc ráadásul játék közben folyamatosan pörgette a haját, így látványnak sem volt utolsó. Nem gondoltam, hogy a banda nagyon ismert lenne itthon, de rámcáfoltak, a terem legalább fele láthatóan ismerte a dalokat, dörögte a szövegeket, nagyon hamar kialakult a pogo, circle pit, stagediving. A legnagyobb beindulás egyértelműen a két legnagyobb slágerre (Forever, 94 Hours) alakult ki.
Ezután a Hatebreed egyértelműen mindent vitt. A hangzás náluk szinte jobb volt, mint lemezen, így a lebutított Slayer riffek megettek reggelire mindenkit. Szerencsére kétgitáros felállást láthattunk, ennek előnye náluk leginkább élőben mutatkozik meg. A kölyökképű JameyJasta kiváló frontembernek bizonyult és szinte az őrületbe kergette az amúgy sem visszafogott közönséget. Hangja is kiváló formában volt, hibátlanul hozta a rá jellemző ordításokat, hörgéseket. Zenéjük nem túl változatos, eléggé dallammentes, de a rövid, ultrabrutal szerzemények rendesen odavágtak. Ennyire agresszív közönséghez még nem volt szerencsém, a moshpit-be itt már csak a legbátrabb arcok merészkedtek be, itt az összes hardcore táncelem bemutatásra került, egy arcnak még a cipője is elrepült a dühöngőben. Természetesen az utolsó három albumra koncentráltak, hiszen ezek hozták meg nekik a legnagyobb sikereket és a megjelentek is ezeket ismerték a legjobban. Az új lemezről (Supremacy) is kaptunk egy szép kis szettet, indításnak mindjárt ott volt a To The Threshold, de erről a korongról talán a A Defeatist ütötte a legnagyobbat. Perseverance albumos I Will Be Heard után a banda levonult és a közönség egy része elindult a kijárat felé, rosszul tették, ugyanis a fiúk még visszatértek egy LiveFor This erejéig, itt már mindenki extázisban tombolt. A legvégén még volt pengető, dobverőosztás és pacsizás a rajongókkal.
Korai lenne még ilyet kijelenteni, de nálam ez az év koncertje, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt a teljesítményt idén bármi is überelheti.
13:26
