szerző: ArmaGedeonSpock’s Beard, Paul Gilbert 2007. május 20., A38 Hajó
Rég dédelgetett álmok immár valóságossá váltak: a Spocks Beard nálunk járt jött, látott és csodát művelt!
Akár ennyivel is elintézhetném a beszámolót, de nem szeretnék lincshangulatot kreálni az olvasók körében. Sőt: nem fogtam vissza magam a csapat dicsőítését és a recenzió terjedelmét tekintve sem! Nem hívnak Nostradamusnak, mégis azt éreztem miközben a hajó lejáróján ácsorogtam , hogy ez egy örökérvényű este lesz. Valahogy az ember megsejti az ilyesmit. Egy ekkora kedvenc esetében, mint a Beard, legszívesebben átugrottam volna a bemelegítő szerepkörben tetszelgő Paul Gilbert-et míg nem tudtam, micsoda produkciót csavar elénk a Mr. Big egykori húrnyűvője!
A szúnyogtestű fickó úgy festett őrülttudós hajával és tarka ingjében, mint akitől három napja megvonták a Xanaxot, de amint belecsapott az első nótába, a döbbenettől lefeküdtem, akár Materazzi ama bizonyos Zidane-féle tüdőfejes után. Egyáltalán nem ismertem az úr szólólemezeit, sem a Racer X-et (csupán egy-két Mr. Big szerzeményt), és emiatt némi szkepszissel vártam a megmozdulást; azt gondoltam, egyfajta koktélízű, csajozós hard rock lesz terítéken ehelyett eszement komplex és technikás hangszer-bűvészmutatványok tódultak a színpadról.
Minden a helyén volt: a hangzás (ezen már nem csodálkoztam, ismervén a helyszínt!), a játéktudás, a lelkesedés. Szólóorgiákat öntöttek nyakunkba, mi pedig hűségesen habzsoltuk. Füstöltek az ujjak a virtuóz témák alatt; Mike Szuter nemcsak kimagasló bőgős, hanem bizony nagyszerű énekes; Gilbert felesége pedig a billentyűzeten babrált, ám nem darabolta rommá hangszerét Keith Emerson-módra, inkább muzsikába mosolyogva merülő gésának tűnt.
Ha nem dobtak volna nekünk egy Mr. Big-slágert, talán akkor sem lett volna élve koncolás, de dobtak, mégpedig a Nothing But Love-ot volt is ováció rendesen! Ezen kívül pedig eljátszották a RainbowDeath Alley Driver és HendrixFoxy Lady klasszikusát is, hogy teljes legyen a mámor! Szóval: hatalmas élményt nyújtottak, a mosdóba is úgy rohantam a koncert közben, mint Pampalini az oroszlán elől menekülve: hogy minél hamarabb visszaérjek, és bűvöljenek tovább!
Míg más nemzetek már évek óta füröd(het)nek a Spocks Beard-koncertélményben, addig hazánk fiainak egészen 2007-ig kellett várniuk, hogy átélhessék azt, amit Csodának hívnak. Mintha 1974-öt írnánk, amikor is a Yes placcra dobta Relayer című klasszisát: időutazás volt, nem vitás, legfeljebb a sörárak és a zsebekben megbúvó mobiltelefonok jelezték finoman, hogy azóta eltelt bő harminc év. Mégis: nem sok ilyen archaizáló, míves muzsikával operáló zenekar futkos a világon (azt pedig felejtsük el, hogy az MTV-n el-elkaphatunk egy-egy klipet tőlük!); ezek a brigádok igencsak földalatti-státuszban próbálják megváltani a világot, a nevesebbje pedig csupán maroknyi létszámot mondhat magáénak: The Flower Kings, Kaipa, The Tangent vagy Spocks Beard
A franc nyavalygott az igényes progresszív zene mai helyzetén, amikor a srácok belevágtak: ahogy a nyitó On A Perfect Day megszólalt, és beúszott a koszos Hammond-hangszín én már valahol máshol jártam!
Noha számomra a Neal Morse-korszak produktumai jelentették Az Igazi Spocks Beard-et, a Nick Virgilio énekével felvett utolsó három album is rejt kellemes epizódokat. Annak ellenére, hogy mint sejtettem inkább ezen új periódus termései adták a program gerincét, eszem ágában sem volt unatkozni, netán visszasírni az előző nótafát. Bár a mostanság szólópályán hatalmasat alkotó Neal sem volt egy pléhpofával ácsorgó madárijesztő (erről a DVD-k tesznek tanúbizonyságot), de Nick dobos létére maga volt A Frontember; szerény Kiss-pólójában vezényelt minket, közben bohóckodott, kópésan vigyorgott, s még azt is merőben természetes gesztussal akceptálta, amikor egy taktussal a kelleténél korábban lépett be az énekkel. És emellett persze óriásit énekelt, gitározott és dobolt is, amikor lehetősége nyílt rá. (A Jimmy Keagennel közös dobszóló pedig egyszóval zseniális volt!)
Ám a többiek is roppant rokonszenves hétköznapinak tűnő figurák: nyoma sem volt a rátarti sztárallűrnek vagy a heavy metal bandák egynéhány képviselője között divatos prosztó-paraszt mentalitásnak. Ez nem az a világ. De a legnagyobb mókamester egyértelműen Ryo Okumoto: fejkendővel és napszemüveggel egyszemélyes stand up comedy-t kanyarított a billentyű-barikád ölelésében; cukkolta a közönséget, szamárfület mutatott, négykézláb állt, s egy ízben majdnem felborította hangszerét. A közel 3 perces zongoraszóló-improvizációja is elismerő mosolyra késztetett: belefogott egy klasszikus műbe, majd hirtelen abbahagyta, heves fejcsóválások közepette megfordult, kezébe vett egy A4-es papírlapot, mintha kottába pillantana, aztán vigyorogva folytatta a játékot. Persze tökéletesen. Üde kis színjáték volt
Egy másik jelenetben pedig Nick és Alan Morse egyszeriben Dave Meros elé termett, majd mindketten letérdeltek, és megjátszott messiás-tisztelgéssel hódoltak annak nagysága előtt. Röhögött is a publikum. Padlóra köpködések és sűrű fucking-olások helyett ekképp is lehet zenészkedni! És emellett ugye mondanom sem kell? mindegyik fickó mestere hangszerének!
Mint említettem, az utolsó nagylemez talán legjobb dalával, az On A Perfect Day-el kezdtek, amelynek emlékezetes refrénje (Lost in the light of our golden ages) kitörölhetetlen, ahogy a korai Genesist idéző elmélkedős, szépséges középrész is! Egyébiránt főként a dicső 70-es évek progresszív héroszainak hatása érződik a zenén, jóllehet Beard-ék már a debütáló albummal (The Light) letették saját névjegyüket! Aztán (a) The Kindness Of Strangers-ről kicsippentették a rövid, ámde velős In The Mouth Of Madnesst, amely a zenekar talán legpuritánabb tétele, igazi közönségzendülést okozó himnusz!
A 9 perc feletti Crack The Big Sky már epikus magasságokban szárnyalt: tapsszerű ritmusok, retro-témák halmozása (70-es évek, mi más?), az emelkedett kórus pedig a Walking On The Wind refrénjére emlékeztet, némi kaliforniai verőfény-érzéssel lelocsolva. A szintén 2006-os The Slow Crash Landing Man is refrénjével lopta be magát szívembe, holott megvallom férfiasan a névadó új lemezt nem hallgattam rongyosra ez idáig.
Ekkor pedig Alan Morse nagy pillanatai jöttek: friss szólóalbumáról (Four OClock And Hysteria) emelték ki a Return To Whatever című instrumentális darabot, amely lényegében hasonló vizeken evickél, mint az anyabanda, talán kissé korszerűbb felhanggal fűszerezve. Ezt követte a Spocks Beard saját heavy metal zúzdája, a Surfing Down The Avalanche az Octane-ről, amelynek előadása alatt vihánc énekesünk mintegy jóízű fricskaként mókás fejrázással parodizálta a tomboló rockerhadat.
Az V című mesterműről nem személyes kedvencemet, a bő negyedórás At The End Of The Day-t, hanem a bohókás Thoughts Part 2.-t halászták elő; a játékos dalban Gentle Giant-szintű zenei megoldások kacérkodnak a humorral (pl. a Maybe not! felkiáltás), mindez igényes, többszólamú kórusokban teljesedik ki. A Yesnek voltak ehhez hasonló vokális őrületei! Szintén egy friss szerzemény következett, a Skeletons At The Feast c. instrumentális tétel, kemény riffjeivel, ELP-s pillanataival, majd a zenekar egyik legnagyszerűbb eposzával, a Walking On The Wind-del folytatódott az álomszínház. (Nem, ez nem az a kritika, ha-ha!) Az 1996-os remekmű hallatán tátva maradt a szám; a vadabb és a meseszép témák váltják egymást ebben az óriási dallamvezetésű, dús kórusrefrénnel (Shadows on the wind they touch the sky) feldagasztott gyöngyszemben, a vége pedig Pink Floyd-i hömpölygő katarzis! (Ha itt elköszönnek, és hazahúznak Ámérikába, én akkor is fölöttébb elégedett lettem volna!)
Ám nem ez történt, hanem belecsaptak a lecsóba egy röpke bölcsődallal: a negyedóra feletti As Far As The Mind Can See áradt a hangfalakból, s volt ott minden, mi szem szájnak ingere: jazz-orientált témák, funky basszus-elemek, popos középtempók, rocknroll epizódok, komplex zenei arzenál... A pszichedeliából szilaj hard rockká duzzadó Rearranged-et két olyan dalmonstrum váltotta, amely a progresszív rock műfajmegjelölés színtiszta szinonimája: az elsőlemezes, megalomán The Waterből csak az első felvonás kapott szerepet, majd észrevétlenül átúsztatták a szintén debütáló anyagon szereplő Go The Way You Go második felét: galaktikus mennybemenetel volt!
És amikor már mindenki azt gondolta, tényleg vége szakad a gyönyörnek, bedobták a bónusz-orgazmust: Paul Gilbert fel a színpadra, Nick Virgilio be a dobok mögé, a dobos Jimmy Keagen mikrofont ragadott, mi pedig a Duna vizébe potyogtattuk állunkat! Belefogtak a Led Zeppelin überklasszikusába, a Whole Lotta Love-ba! De még hogy! A huncut Gollumra hajazó kis Jimmy olyan hihetetlen vehemenciával és hangi adottsággal süvöltötte végig a dalt, hogy amikor kinéztem a hajó ablakán, láttam, meghajol a Szabadságszobor. Gilbert is akkorát gitározott, mintha az élete lett volna a tét!
Nekünk pedig életünk egyik legnagyobb élményét nyújtották! Mondom ezt mindenki nevében!