szerző: maIgnite, Death By Stereo, Burn The 8 Track 2007. május 7., Budapest, A38 hajó
Ezúttal jóval félezer fő feletti regimenttel mentünk az Ignite koncertre. Aki aznap este akart jegyet venni a hajótestben, az valószínűleg hoppon maradt, ugyanis teltházas buli kerekedett, és ezen nincs mit csodálkozni: Téglás Zoli és zenekara már évek óta közkedvelt, itthon és külföldön egyaránt; a Death By Stereo pedig a tavalyi Szigeten bizonyított, így az estét nyitó Burn The 8 Track inkább a hab szerepét hívatott betölteni a masszív tortán.
Mire leértem az acélhal gyomrába, a kanadaiak már maguk mögött tudták a műsoruk javát. Félórányi aprítást produkált a Burn The 8 Track, a punk és a hardcore közös halmazából merítve, kellő energiával és lendülettel. Érdekesség, hogy az Ignite-hoz hasonlóan náluk is van magyar vonatkozás: az énekes Derek és testvére, a gitáros Jason a Kun családnevet viselik. Azt pedig szinte felesleges megemlíteni, hogy mint minden rendezvény esetében az A38-on, most is korrekt hangosítást kaptunk a technikusoktól, kárpótlásul a kevésbé fogyasztóbarát italárakért.
Következett a kaliforniai Death By Stereo, az a zenekar, amelynek minden lemezcímében előfordul a halál szó. Szemlátomást nagy volt az érdeklődés irántuk, és ők honorálták a támogatást. Én a metal címszó alá helyezném a zenéjüket, ha skatulyázni kellene, de szerencsére nem kell, épp ezért jól megférnek a hardcore-os elemek is a fémszerkezetben. Efrem Schulz énekes igyekezett visszaadni a lemezeken jól megírt agresszív éneket egyaránt, és bár utóbbi kevésbé sikerült neki, a jó refrének így is arattak. Ha sztereó általi halálról nem is, húzós koncertről mindenképp beszélhetünk esetükben.
A Kalifornia című körömrágós film hazai alcíméből megtanultuk, hogy Brad Pitt, azaz a halál nem utazik egyedül, így a Death By Stereo is jól járt földijével, az Ignite-tal közös túrával. Természetesen mi jártunk a legjobban, mert egy Ignite koncertnek mindig sajátságosan barátságos a hangulata, ahogyan, vagy amiért Téglás Zoli hihetetlenül jó énekes, remek frontember, aki zenekarával évről évre elhozza nekünk a dalaikat. A lányok pedig vitték nekik a saját készítésű csirkepaprikást, Zoli kedvenc hazai fogását, így a fehér atlétatrikó veszélybe került, de ezúttal valóban jó ebédhez szólt a nóta. A Hazám, hazám bevezető az Our Darkest Days intróba váltott át, majd további dalok dörögtek az aktuális lemezről. Izzott a levegő, rezgett a színpad, amit a két szélen megszállt a baráti kör (hiába, hardcore kellék, mint a circle pit pogó). Eljátszották a Sick Of It All feldolgozásukat (Cease Fire) is, de nem maradhattak el az olyan slágerek sem, mint a Run, vagy a Veteran. A U2 feldolgozás, a Sunday Bloody Sunday szintén kötelező része a műsornak, és ez a dal legalább annyira jól áll Zolinak, mint magának Bonónak. Zoli helyet adott a közvetlen, barátságos konferálásoknak is: ami a szívén, az a száján, és teljesen igaza van. Persze Ferenc és George most is megkapta a magáét, de az igazán szívhez szóló mégis az volt, amikor Zoli megköszönte a haveroknak, hogy segítik a nagymamáját, Nagyi darlingot, ahogy a lemezen említi őt. Ha Ignite koncert, akkor természetesen A Place Called Home is, a mi változatunkban, így az egész bárka együtt énekelte A Csitári Hegyek Alatt sorait. Hibátlan buli volt, mint mindig. Nyilvánvaló, hogy a legtöbbünknek Zoli miatt Ignite az Ignite, és a dal ugyanaz marad. Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni.
10:51
