beszámoló [koncert]  2007. június 6. szerda   16:58

nincsen hozzászólás

  Ha egy gyanútlan (amúgy a hatvanas éveiben járó) érdeklődő letévedt volna a helyszínre, azt hitte volna a belőtt sérók, nagybőgők láttán, hogy itt bizony Hungária koncert készülődik. Pedig nem így volt. Az 50-es, 60-as évekbeli jampecok reinkarnációi szállták meg április végén a Kék Yukat, hogy egy ördögi rocka/psychobilly ünnepet csapjanak.
  
  A fesztivált nyitó Voodoo Allen-ről sajnos sikerült teljes egészében lemaradnom. Nem úgy a Yellow Spot-ról. A magukat belezős rocknroll brigádként aposztrofáló csapat műsora nem fukarkodott a látványelemekben, elég, ha csak a véres böllérruhában, napszemüvegben pompázó, festett arcú énekest említem meg, és még nem is beszéltem a Texasi láncfűrészes gyilkos karakterének ábrázatát magukra öltő statisztákról. A horror hangulatot az image mellett a szövegek adták, melyeket hol üvöltve, hol suttogva adta elő frontemberünk, én mindenesetre azon kezdtem morfondírozni, hogy a Blood Spots mennyivel helytállóbb név lenne nekik. A zene csupán kiegészíteni hivatott ezt a koncepciót, a stílus jellegzetes motívumai mind-mind felvonultak. Azért a Lynyrd Skynyrd Sweet Home Alabama belezős feldolgozása telitalálat volt, amely őrült lezárása volt egy őrült kocertnek.
  
  A The Silver Shine már nem adózott ennyit az image oltárán, de a Yellow Spot után már nem is lett volna értelme még egy lapáttal rádobni a külsőségekre. A szokásos pózok, belőtt sérók persze megvoltak, de hát a rocknroll-hoz ezek hozzá is tartoznak. Zenéjüket hallgatva olyan érzésem támadt, mintha egyenesen a Motörhead jammelt volna Tony Sheridan-nel az elsőre talán bizarrnak tűnő párosítás mindenesetre nagyon működött. Az már csak hab volt a tortán, hogy emlékezetes momentumok is felbukkantak a szinte kötelező sémák mellett, tempók tekintetében pedig a hagyományosabb rocknroll ütemektől egészen a punkos gyorsulásokig terjedt a skála. A tagok korábban hardcore/punk csapatokban nyomultak, így hát nem lehetett véletlen a sebesebb témák jelenléte. A leendő, egyébiránt lemezbemutató koncertjük plakátján pózoló, véres láncfűrészt kezében tartó lány alapján gondolom, tőlük sem áll távol az őrültség, de ezt jóval inkább féken tartják, mint a Yellow Spot. Ezzel együtt jó koncertet adtak.
  
  A lengyel Komety vette a legalapabbra a megjelenést: egyszerű ingekben, baseball sapkákban léptek színpadra, megmutatva, így is lehet rocknroll-t nyomni. Nem mozogtak túl sokat (a közönség sem ropta ipari méretekben a táncot), de a zenéjükre oda kellett figyelni. Nem kis különlegességet kölcsönzött nekik, hogy javarészt anyanyelvükön daloltak, főleg, hogy szinte íratlan szabály, hogy a rocknroll csak angolul szólalhat meg. Kellemesen váltak eggyé a lengyel szövegek és a (jobbára) mersey beat-re hajazó témák, melyek fülbe ragadó dalokban öltöttek testet. Nem tudom, vannak-e még hasonlóan nívós képviselői a lengyel rockabilly életnek, de a Komety határozottan meggyőzött.
  
  Egyenesen a Bastille falának árnyékából jött el hozzánk a Washington Dead Cats, akik biográfiájuk szerint valóságos rocknroll forradalmat keltettek életre Franciaországban. Hogy ez valóban így van-e, azzal nem is foglalkoznék, ellenben azzal igen, hogy remek hangulatot varázsoltak a Yuk-ba. Már a frappáns című Im A Dead Cat is megmutatta, hogy ha csakis a zenét nézzük, többek ők egyszeri rockabilly csapatnál. Volt itt kérem minden: táncra csábító ska, woodoo, mambó taktusok, jófajta rocknroll-lal, punk-kal leöntve, úgyhogy egysíkúságra hiába is panaszkodhattunk volna. Szólhatott a punk módra zabolázatlan Burn Baby Burn, vagy éppen az 50-es évekbe visszakanyarodó Treat Me Bad, a közönség mindvégig vette a lapot: a legtöbben végigtáncolták a franciák koncertjét, de a publikum állva maradt része is kifejezte a tetszését, legalábbis a sűrű bólogatások, fejrázások erre engedtek következtetni. A pajesz nélküli Ford Fairlane-re emlékeztető Mat Firehair kiválóan vezényelte le a bulit, tökéletesen lefestve A Rocknroll frontembert. A többiek sem voltak éppen jellegtelen figurák, de a középpontban Mat volt: pózolt, konferált, s természetesen énekelt, úgy, ahogy a példaképei tették a hőskorszakban. A Washington Dead Cats persze sokkal extrémebb csomagolásban kínálja a rocknroll-t, de egyvalami biztos: jól csinálják, amit csinálnak.
  
  Ez egyébként általánosságban is elmondható: legyen az elnevezés psychobilly, rockabilly akármilyen, a zenén, és a hitelességen van a hangsúly. Úgy gondolom, ezen az estén egyikkel sem volt probléma, mi több egy jól sikerült eseményről indulhattak haza a rocka/psychobilly szerelmesei.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: