beszámoló [koncert]  2007. május 15. kedd   14:11

nincsen hozzászólás

  Az A38 Hajó valahogy mindig garancia a sikerre. Legalábbis hangosítás szempontjából, ami ugye fél siker! Jorn Lande neve pedig önmagában garancia, tehát egy olyan koncert volt kilátásban, amely elnyerheti Az Életem Egyik Legdögösebb Bulija címet. Nem sok kellett ehhez, de mégsem így történt.
  
  A norvég Triosphere nem is volt meghirdetve, ezért aztán úgy álltam ott, mint Kelemen Annácska egy beugratós kérdésnél: értetlenkedve. Ugyanis fogalmam sem volt, honnan szalajtották ezt a bandát, de egy perc sem telt belé, máris elmosták a fejem fölött formálódott képregény-buborékot ama kérdőjellel, és ahogy kiömlött a hang az apró énekesnő torkából, a sör rögvest megfagyott a számban. Képzeljünk el egy szőke, törékeny törppillát, aki egy kedves, bocshogyélek mosoly után olyan hangorkánt zúdít magából, amely a legtöbb férfi vokalistának is becsületére válna. Igaz, valószínűleg Nightwish-szintű áriák nincsenek tarsolyában, de úgy dalolt, mint Warrell Dane (Nevermore) és Phil Anselmo (ex-Pantera) női reinkarnációja. Majd fél méterről süvített rekedtes bődülésekkel a mikrofonba, és ráadásul mindezt tisztán, hamis frazíroktól mentesen. A negatívum pedig abban rejlik, hogy a Megadeth-, Metallica-, Metal Church-féle power/thrash zenei köntös nem elég izgató, és Ida Haukland dallamai sem túlságosan megjegyezhetőek, fülbemászóak a harmadik nóta után kezdett összefolyni a kép. Bár túrtak, mint a kisangyal, de ezt még (szerintem) érlelniük kell
  
  A hazai Everwood következett. A bíztató instrumentális kezdés (és Mikó István színművész hangfoszlányai) után rohamosan megcsappant az érdeklődésem fellépésük iránt. Jóllehet szívügyem a kimunkált progresszív rock/metal, de ezekben a dalokban valahogy nem rejlenek olyan finomságok, olyan zenei ötleteket, amelyek révén egy The Flower Kings, egy Pain Of Salvation vagy egy Rush a csúcsot jelenti. Az immár második albumuknál (The Ravens Nest) járó banda tagjain néminemű feszengést, merevséget éreztem, és ez a muzsikájukra is elmondható volt. A méltatlanul mellőzött Enchant világa keveredik a Fates Warninggal és az ilyenkor kötelező-módon megemlítendő Dream Theaterrel, noha közel sem feledkeztek bele oly sűrű technikai maszturbálásba, mint mestereik teszik. Ugyan némely szépen kidolgozott refrénre vagy témára fel-felkaptam a fejem, mégis hasonlóak a benyomásaim, mint a Triospehere-nél: valahogy a meggyőző énektémák és a szellemes zenei lelemények hiányoznak. Még. Ám drukkolok nekik, mert ez a műfaj valamiért még mindig tetszhalott-pózban leledzik kis hazánkban. Áttörés kellene
  
  Aztán jött A Torok! Az előzetesben eleget dicsértem Jorn Landét, most megpróbálok visszafogottabb modorban kompilálni. Az óriási lelkendezést azon oknál fogva is mellőzöm, mivel egy cseppet haloványabbra sikerült a koncert, mint amilyenre számítottam a Mestert és munkáit ismerve. Albumon egész egyszerűen tökéletes, amit ez a norvég fiatalember művel. Élőben is hozza azt a szintet, de valami nekem hiányzott. Nem egyszerű megfogalmazni a miértjét, ugyanis egy kiváló, dögös bulit penderítettek azon az estén, ahogy a Nagy Hard Rock Könyvben írva vagyon!
  
  Némi fejcsóválással kísért irigységgel konstatáltuk a jelenetet, amikor a zenészek elé jókora mennyiségű ital-hegyeket helyeztek, s hogy bizony nem répaízű Kubut hörpöltek hőseink, annak konstatálásához elég volt Jorn bácsira pillantani igencsak a pohár fenekére kacsintott. Ám ez nem befolyásolta teljesítményét, én legalábbis nem észleltem a küszködés, a félreintonáltság legkisebb jelét sem; noha kissé darabosan, mereven énekelt, de a torkából oly lazán szabadultak ki az oroszlánüvöltések, hogy a hátam borsódzott minden egyes hangnál. Nem kertelek: az egyik legnagyobb hanggal megáldott énekes! (Sőt, megkockáztatom, sok esetben változatosabban, színesebben dalol, mint a nagy tanítómester, Dávid, a Coverdale!)
  
  Az legutolsó lemez első két dala indította a bulit: a We Brought The Angels Down és a Black Song. Mit lehet rájuk mondani? Tökéletes hard rock nóták, noha a Jorn-szerzemények talán kevésbé rádióbarát slágerek, mint a pár sorral fentebb említett úr csapatának, a Whitesnake-nek örökzöldjei. Ez semmit sem von le a minőségből, főképp ha azt nézzük, hogy ezen koncert egy fél-rockemlékesthez hasonlóan zajlott; csak úgy záporoztak a megidézett klasszikusok: rögtön két Thin Lizzy-remekmű következett, az Are You Ready és a Cold Sweat. Nem lehetett belekötni. Ahogy igazán semmibe sem lehetett. Legfeljebb Jornunk kissé statikus színpadi mozgása volt szembetűnő, ő a hangjával volt inkább jelen, mintsem rockhős-pózokkal.
  
  Bár jól estek a gitár- illetve dobszólók, de egy ilyen koncerten amely valljuk be, egy emberről szólt nem erre fáj a foga a tisztelt egybegyűlteknek. Hanem vérbő, klasszis rocknrollra! És nekem itt volt egy apró hiányérzetem: ugyan a buli Jorn szólószámait hivatott piedesztára emelni, de a regiment átirat mellett/helyett szívesebben hallgattam volna Lande úr más zenekarokkal közösen készített megmozdulásait. Csupán az Ark (ahol tudom, reklámozom őket, olyan zseniálisan eredeti banda!) Where The Winds Blow című darabja kapott helyet. Nem hiszem, hogy csak én lennék telhetetlen, de több áll esett volna le, ha megszólalnak olyan himnuszok is, mint például a Where Have The Angels Gone (az első Allen/Lande koprodukció gyümölcse), a Kind Heatred Light, a Soulburn a Masterplantől, netán valamelyik Beyond Twilight-őrület! Meg aztán a Worldchanger lemezt (véleményem szerint a legerősebb album!) is hanyagolta kissé, és a műsort is rövidnek éreztem, főként a közbeékelt szólók folytán És hogy ne legyen vége nyavalygásomnak: aki oly hihetetlen átéléssel és üvegtiszta hanggal tud lírát énekelni, mint Jorn, az miért mellőzi a programból a balladákat?
  
  De félre a fanyalgással, ezektől függetlenül egy óriási show-t kaptunk! Tungur Knivur, Duke Of Love, Abyss Of Evil, Out To Every Nation micsoda trekkliszt! A Ronnie James Dio-féle Straight Through The Heart pedig az egyik legütősebb heavy metal zsoltár a rocktörténelemben! A gyúkos Viharvarjú tétel után jött az orgazmus: a Whitesnake-blokk! Nyilván egyértelmű, hogy miért a Fehérkígyóra esett a választás, és nem egy Carpathian Forest-medley-re; a finálé egy olyan lelkes, bődületes össznépi Hard Rock Karnevállá domborodott, mintha a nyolcvanas években lennénk statisztái egy csajozós MTV-klipnek! Megnyesve követték egymást a Klasszikus Alapvetések: Come On, Sweet Talker, Crying In The Rain, Here I Go Again és a Give Me All Your Love giga-mega Slágerrel tették a koronát az estére! Mert ünnep volt ez a javából!
  
  Ha az űrbe kellene egy hangmintát küldeni az idegeneknek, hogy megismerjék a földi rockzenét, én Jorn Landére voksolnék: bizony alkalmas volna a bolygón kívüli baráti kapcsolatok elindítására!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: