szerző: UtazóRhoda Scott 2007. április 3. Millenáris
A nagy érdeklődésre való tekintettel a Rhoda Scott fellépése némi túlzással mintegy varázsütésre ülőhelyesről állóhelyessé változott, noha sokan szerettek volna ülve elmélyedni Rhoda Scott muzsikájában. Nagyon dicséretes, hogy a korosodó közönség a 20 órai nyitástól végigállta a kiadósnak nevezhető majd kétórás produkciót a hátsó sorok kivételével, mert hátul bizony ülőhelyes volt. A levegőben is benne volt, hogy várhatóan senki se fog csalódni ezen a fellépésén és újra hallhatjuk kedvenc Rhoda-standardjainkat. Ez volt a közönség óhaja - de tudjuk, hogy az előadóművészek a nagy többségben nem azokat a számokat játsszák el, melyeket a publikum szeretne hallgatni, így volt ez a mostani estén is. Néhány dallal szeretném érzékeltetni, hogy mire is gondoltam. Itt van pl.: Misty, Moonlight Serenade, Take Five vagy éppen a Summertime tudom, hogy unalmas ezerszer újra hallgatni e dalokat, de nekem mégis ezek jelentik Rhodat. Bár Rhoda és kis zenekara hanyagolta ezeket a dalokat, mégis hozta a formáját, és szerényen fogalmazva újra lenyűgözte a mindenkori 30-40-es korosztályt.
Rhodának volt ideje megismerni, elmélyedni és kiaknázni hangszeréből a legjobbakat, melyről ezen a fellépésén is meggyőződhettünk. De nem szeretném túlfokozni gondolataimat, de tény, hogy Rhoda kiváló populáris/jazz- orgonista, aki lelke mélyén még talán kántor is, aki a híveinek néhány könnyed mozdulattal nem csak zsoltárokat, hanem Bach és kortársainak bármely tételét lazán kirázza kisujjából. - De ezen a koncerten csak a ráadásban hallottam valamilyen rövidebb felturbózott fúgát. Hogy miért csak egy rövidet? - erre csak ő tudja a választ.
Egyébként a játéka nem csak 10 ujjból, hanem igen kiváló lábbasszus játékával is kiegészült, melyet csak néhány szerencsés láthatott az első sorból. Aki nem látta az tényleg sajnálhatja, hogy zsonglőrködik és nyomja azokat a pedálokat. Természetesen az est másik ünnepelt sztárja a pozanos szólista Sarah Morrow, aki inkább aranyos volt, mint szerény. Hallhatóan tényleg jó játékos, de véleményem szerint az egész előadást egy kicsit túljátszotta. A trió leggyengébb láncszeme viszont Julie Saury dobos volt, aki nem esztétikailag, hanem játékával nem tudott meggyőzni. Igaz, játéka pontos és precíz, de az esetleges szólói fantáziátlanok, unalmasak és erőtlenek voltak. A trió egyedüli meggyőző játékosa maga Rhoda volt, aki vállán vitte az egész produkciót.
Végül is mi másért mentünk el erre a koncertre, mint magáért Rhoda Scottért és az egész produkciót fémjelező a kiváló és fantázia dús Hammond orgona hangjáért, Rhoda kedvenc hangszeréért a Hammond B-3-ért és a dupla hangfalas Leslie-iért. No igen, lapozzunk csak vissza egy kicsit a Hammond történetes füzetben és eljutunk egészen az 50-es, 60-as évekig, ahol a jazz máig koronázatlan orgonakirálya, Jimmy Smith (1925. december 8. 2005. február 8.) nevébe is belebotlunk. De jöjjön inkább még néhány gondolat, és hallgassuk tovább otthon csendben Rhoda Scott vagy Jimmy Smith játékát bakelitről, CD-ről vagy amink éppen van, mert ez alkalommal újra meghódította a pesti közönséget, a kis rasztásított hajfonataival, mosolyával bravúros játékával/feldolgozásaival Duke Elingtonjával, Galt MacDermot-jával, Ray Charles-éval és még ki tudja, mi minden elhangzott dalaival.
12:10
