hosting: Hunet
r37
  cikkekfotók        
előzetes [koncert]  2007. június 2. szombat   15:15
nincsen hozzászólás

szerző: ArmaGedeon
Type O Negative, W.A.S.P.
2007. július 2. Budapest - Petőfi Csarnok

  Aaarrrgggh! A dekadencia két amerikai fenevada egy színpadon!
  
  A W.A.S.P.-ról nem túlzás azt állítani, hogy az egyik legigazabb rocknroll banda széles e vidéken! Nevük jelentését illetően több variáns kering zenei körökben, de a legérdekesebb megfejtés a We Are Sexual Perverse, amely hűen tükrözi mind a banda beleszarós jellegét, mind az olyan provokatív kincseket, mint az Animal (Fuck Like A Beast) vagy a Kill Fuck Die. A Twisted Sister-féle laza, nyers hard rock/heavy metalt mívelik immáron bő húsz esztendeje, és konkrét zenekarról nem is beszélhetünk, hiszen a mániákus Blackie körül állandóan cserélődik a tagság; nem lényeges, hogy például éppen ki üti a bőröket, itt nem a virtuozitáson van a hangsúly, hanem a csuklóból elnyomott, vérbeli, görcsmentes, polírozatlan motoros rockról. Éppen akkor lettek kissé görcsösek, amikor a Főnökurat megszállta az érző művész, és hátrahagyva a pőre zúzást, egy idézőjeles rockoperát (The Crimson Idol, 1992) hozott össze, amelynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja; persze, szép-szép balladák özönét árasztotta ránk (a Hold On To My Heart még a listákat is megjárta), de a túlstilizált progresszió nem állt jól a megszelídült fenegyereknek.
  
  Nem volt kétséges, hogy az érző szív hamar kipukkan, és Blackie aztán vérző szívvel próbált visszakanyarodni a gyökerekhez, és felturbózva adta ki a zajosabbnál zajosabb korongokat. A Kill Fuck Die volt a csúcs, ahol kiteljesedett a zabolátlan düh, és egyfajta keresztmetszetét adta a Marylin Manson-féle, gépiesebb sokk-rocknak és a hagyományos W.A.S.P.-dallamoknak. (A mai napig nem felejtem, ahogyan annak idején megkövülten hallgattam a Fuck me, kill me, drink my blood all pigs die: Kill, Fuck, Die! sorokat. Jópofa lemez.)
  
  Azonban szinte egyöntetű vélemény, hogy a debütáló névadó lemezzel csak a zseniális The Headless Children ért fel, és ebben van némi igazság, még ha mindez ízlés kérdése is Ergo: az olyan klasszikusokért mindenképpen megéri megvizslatni a horrorshow-t, mint az I Wanna Be Somebody, a L.O.V.E. Machine, a Blind In Texas, a Hellion (Sleeping in The Fire), a The Headless Children vagy a Chainsaw Charlie mindenesetre ezek felbukkanására igen nagy az esély. És hát Blackie bá eszelős ráspoly-hangját pedig mindenkinek hallania kell! Legalább egyszer e nyomorult életben.
  
  Diszkográfia:
  
  Face The Attack (demo 1982)
  WASP (1984)
  The Last Command (1985)
  Inside The Electric Circus (1986)
  Live Animal (EP 1987)
  Live In The Raw (koncert 1987)
  The Headless Children (1989)
  The Crimson Idol (1992)
  First Blood Last Cuts (válogatás 1993)
  Still Not Black Enough (1995)
  Kill Fuck Die (1997)
  Double Live Assassins (koncert 1998)
  Helldorado (1999)
  The Best Of The Best: 1984-2000 Vol. 1. (válogatás 2000)
  The Sting (koncert 2000)
  Unholy Terror (2001)
  Dying For The World (2002)
  The Neon God, Part 1. The Rise (2004)
  The Neon God, Part 2. The Demise (2004)
  Dominator (2007)
  
  A Brooklynban székelő Type O Negative esetében ember legyen a talpán, aki el szeretné őket helyezni egy stílusfiókban, ugyanis a rockzenei színtér egyik legsajátosabb, legbizarabb hordájáról beszélünk. Ha egy kis zöld marslakó ugrana elénk, és feltenné azt a teljességgel szokványos kérdést, vajon milyen is ez a Type O, dióhéjban azt mondhatjuk, olyan, mint David Lynch filmben. Ám az a bizonyos űrlény valószínűleg az amerikai hibbant rendezőről sem hallott, így aztán egy kissé árnyaltabb fogalmazással kell operálnunk: egy fekete humortól dagadó, vércinikus, mizantróp szövegvilággal megáldott bandáról van szó, amelynek zenéjében a hömpölygő, epikus dark/gót rocktól és a kínzóan lassan vonuló doom-gyászmenetektől a lázadó hardcore csépeléseken át a romantikus-lírai reflexiókig ezerféle mozzanat megtalálható, s ezek olykor meglepetésszerűen követik egymást a szélsőséges dalszerkezetek sorát gyarapítva. A lemezborítók jellege albumról albumra megegyező; a logó-lemezcím mindig a szélekre helyezve, ahogy a komorzöld szín is állandónak tekinthető.
  
  És állandó a tagság is: Josh Silver szintetizátor, Kenny Hickey gitár, Johnny Kelly dob és Peter Steele ének, basszusgitár. És Steele tulajdonképpen a zenekar Arca, origója, egy óriás termetű, két lábon járó Polgárpukkasztás. Nem a világ legnagyobb énekhangja az övé, de pincemély dörmögése, bugyinedvesítő hümmögései nem egy dalos pacsirtára hatottak pl. a luzitán Moonspell frontemberét említhetjük.
  
  A Type O tulajdonképpen a hardcore/punk Carnivore romjain alakult a 80-as évek végén, első kinyilatkoztatásuk a Slow, Deep And Hard címet viseli (1991), és már e három melléknév hűen tükrözi a banda lényegét: beteg egy lemez, szó se róla, talán a legszélsőségesebb munkájuk mindközül. Elég kiemelni az utolsó szám címét: Gravitational Constant: G = 6.67 x 10-8 cm-3 gm-1 sec-2 nem a konvenciók szerint alkottak, az biztos! A korongon egymást követik a gyakran tíz perc feletti mamut-darabok, és persze senki ne várjon hagyományos verze-refrén-szóló-refrén-féle dalstruktúrákat; egy szinte gicces-rózsaszín melódia minden átmenet nélkül acsarkodó punk-zúzdába fordul, hogy aztán egy ultralassú doom-témában teljesedjen ki. És ez csupán egy kisebb szegmense a lemez (és a kompánia) világának! Éljen az ésszerű kaotikusság!
  
  A jól megpakolt The Origin Of The Feces EP-t (amelynek a borítójáról semmi egyéb, csupán egy ánusz pislog vissza ránk!) a zenekar eddigi legsikeresebb albuma, az 1993-as Bloody Kisses követte. A két klipjét akkoriban rogyásig sugározták a zenei tévécsatornák; a lemezen egyébiránt 9 perces Christian Womanről és a még terjedelmesebb Black No. 1-ról van szó, amelyek a gothic-doom stílus alapkövei. Azóta nem írtak ezekhez fogható egyben fogós, fülbemászó és szélsőséges (avantgárd) megközelítésű dalt. A bő hetven perces CD-n van minden, mint egy zsúfolt bazárban! Azonban az utolsó taktusoknál sem érzi azt a hallgató, h. valami befogadhatatlan eklektikával szembesült (ill. fülbesült) volna; minden hangnak, dallamnak megvan a maga helye, szerepe. Ha kell, ordítozós hardcore-vágtába csapnak, ám egy pillanat alatt erotikus-felhangú lírává lanyhulnak, mindezt úgy, hogy megmarad a sajátságos Type O-íz. A címadó giga-eposz pedig talán a legsúlyosabb számuk mind közül: az északi funeral doom (Thergothon, Unholy) bandák ravatal-szagú opuszait megszégyenítő éjfekete apokalipszisként árad szét kitartó ember legyen a talpán, aki csuklónyiszálás nélkül élvezi végig a darabot.
  
  Az 1996-ban napvilágot látott October Rust már egy másik irányt vett: elhagyták a gyors, vagdalkozó őrléseket, és a lágyabb, érzékibb melódiák felé kanyarodtak. A hömpölygő vízfolyamszerű, 7-8 perces dalok váltják egymást, némiképp átláthatóbb struktúrában, konkrét refrénekkel. A Love You To Death felhasználja a Pink Floyd Comfortably Numb némely témáját, de nem hat zavaróan, hisz egy nagyszerű romantikus-borongós nótát kanyarítottak belőle. A kommerszebb, táncos-pörgő My Girlfriends Girlfriend pedig a mennyekbe (és a toplisták élbolyába Billboad Top 200: 42. hely!) repítette Steele-éket; a mai napig népszerű sláger, refrénje kitörölhetetlen a hallójáratokból. A hetven perces Októberi Rozsda a gótikus dark rock egyik gyöngyszeme!
  
  A World Coming Down (1999) nem egy pihekönnyű sanzondiéta a címéhez méltóan nehéz alkotás, méghozzá a csapat legnehezebben befogadható korongja. Semmi leszbikus cicoma, semmi popsláger, kizárólag lecsupaszított, koszos hangzású doom metal a korai Black Sabbath modorában. A tempó igen ritkán kúszik a középsebesség fölé, főként a tohonya lassúság uralkodik, és az ehhez illő depresszív nyomor-hangulat. A szövegek sem kisbabák pelenkázásáról regélnek; az öngyilkosság, a halál, a drogok, a szex került középpontba. Elég csak a számcímekre vetni egy pillantást: Everyone I Love is Dead, Everything Dies vagy a címadó, amely egy a már korábbiakra hajazó, 10 perc feletti koromsötét doom-káosz. A Day Tripper pedig egy jól sikerült The Beatles-átirat; bár a Sabbath Black Sabbath című dalának Type O-sított átültetése anno ezerszer nyomasztóbbra sikeredett, ez is egy érdekes kísérlet.
  
  A 2000-es The Least Worst Of Type O Negative című Best Of anyag különféle B-oldalas, illetve kiadatlan remixeket rejt, három évre rá pedig a hatodik stúdiólemez, az ironikus Life Is Killing Me követte. Ez egy cseppet könnyedebb, átláthatóbb, azaz slágeresebb album, ráadásul több humorral fűszerezve, és a korai idők speed csépelései is vissza-visszaköszönnek. A klipes I Dont Wanna Be Me pedig magukhoz mérten súlytalan, idétlen(kedő) popdalocskának tetszik. Nem is ízlik igazán
  
  Ez év márciusában jelent meg az eddigi utolsó munkájuk, a Dead Again. 10 szám 75 perc felett; ez esetben sem fordultak az emészthetőség felé, és a Life Is Killing Me-nél jóval durvább, kellemetlenebb e hanganyag; bár imitt-amott felüti fejét a bősz hardcore és a fesztelenebb slágeresség (pl. a punkos-lazulós Halloween In Heaven, amely a Panterás Dimebag halálának állít emléket), de zömében a sűrű hangszerelésű, és tempó- illetve témaváltásban tobzódó eposzok alkotják az album gerincét.
  
  Nos: aki ki van éhezve egy szilaj RocknRoll-partyra (W.A.S.P.) és utána még egy dekadens sokkterápiára vágyik (Type O Negative), annak csak egy dolga van: beállni a PeCsánál kígyózó sorba!
  
  Diszkográfia:
  
  Slow, Deep And Hard (1991)
  Origin Of The Feces (EP 1992; újrakiadás: 1994)
  Bloody Kisses (1993; újrakiadás: 1994)
  October Rust (1996)
  World Coming Down (1999)
  The Least Worst Of (válogatás 2000)
  After Dark (DVD 2000)
  Life Is Killing Me (2003)
  Symphony For The Devil (DVD 2006)
  Dead Again (2007)
  
  Belépő: 5900 Ft



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Concerto

 programajánló: 
2024. május 19.
Vonósnégyesre átdolgozott heavy metal himnuszokkal érkezik Anneke van Giersbergen
MARCO MENDOZA (USA)
2024. május 25.
Dinamit 45 – Az utolsó jubileum
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Winger: búcsúkoncerten játsszák el az életmű minden slágerét
Magyar thrash nagyágyút választott a Megadeth: az Archaic játszik Mustaine-ék előtt júniusban
Júliusban kétnapos koncept eseménnyel érkezik az INOTA Focus az erőmű Turbinacsarnokába
Bring Me the Horizon koncert a Budapest Parkban
Közel harminc év után újra színpadon az eredeti FLM!
MARCO MENDOZA (USA)
Ahogyan biztosan nem hallottad még a Mátrát
Az Akvárium Klubba érkezik Loreen, az első nő, aki kétszer is megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált
3 nap · 29 zenekar · zéró szemét – jön az idei Alpárfeszt!
 kiemelt 
Winger: búcsúkoncerten játsszák el az életmű minden slágerét
  
Alapító tagjaival tér vissza június 11-én Budapestre a Winger

Magyar thrash nagyágyút választott a Megadeth: az Archaic játszik Mustaine-ék előtt júniusban
Júliusban kétnapos koncept eseménnyel érkezik az INOTA Focus az erőmű Turbinacsarnokába
Bring Me the Horizon koncert a Budapest Parkban
MARCO MENDOZA (USA)
 friss hozzászólások 

Nulladik Változat az Almássy klubban (1)
Wolfheart, Before The Dawn, Hinayana (1)
Új Falcongate LP: Blood Red Roses (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 malmsteen    wamp    kéknyúl hammond band    alestorm    ashton kutcher    gio geraca    leprous    trial    the cult    lujuria    twister    mighty boosh    kellékfeleség    alexandra    amber schmidt    győri andrea éva    rimszkij-korszakov    koncert    favreau    jeff briges    swallow the sun    war is the answer    szex és new york 2    midriff    testcsere  

r43
Copyright 2000-2024 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!