beszámoló [koncert]  2007. március 28. szerda   14:26

nincsen hozzászólás

  Március legelején lépett fel a brazilok és amerikaiak közkedvelt zeneszerző-zongoristája Eumir Deodato, aki főként latin jazzben és funky muzsikában jártas. Igaz, itthon sokaknak csak a 2001 Space Odissey főcím zenéjét megíró figura marad s nem több. Ha valaki jobban elmélyed Deodato művészetében, zenei világában, akkor rá fog ébredni arra, hogy nem csak azt az egy közismert gyöngyöt írta meg melyet hallhattunk -, hanem több kiváló művet is írt. Pl. a latin-zenei kultúrkörben az O amor em Paz (Once I Love), Samba do Aviao (Song of the Jet), Corteguay, Instrumental. Vagy ott van a másik aktív énje, mely maga a funky muzsika, ez sem rosszabb és nem értéktelenebb a latin muzsikánál, ezt mindössze más szemszögből kell meghallgatni „Skyscrapers, Do it Again, S.O.S Fire in the Sky, Tears of Clowns ”. Ahogy mondani szokás, a kissé populáris és pénzorientált szagúvá avanzsált dalok ettől még tetszhetnek, ha jobban megfüleljük őket.
  
  Egyénként tetszik Deodatonak a dolgokhoz való hozzáállása, hogy nem hagyta leülepedni a benne lévő alkotó és kísérletező vágyat, hanem inkább kiírja magából, ezt bizonyítja a sok külsős munkája, megrendelése a filmiparnak valamint az előadóknak. Hangsúlyozom, tetszik e világfinak a dolgokhoz való hozzáállása, hogy nem egysíkúan közelíti meg a zenét, hanem folyton kísérletezik. Így ezen a Millenáris Teátrumi fellépésen sok szempontból egy letisztult Eumir Deodato Triot láthattuk.
  
  Az előadása előtt és alatt fel sem merülhetett bennünk, hogy hiányolhatjuk a jól megszokott, általa védjegyezett Fender Rhodes zongora hangját. A hangját ugyan nem, magát a hangszert igen, mert a hangszerek evolúciója hozzá is elért, a színen már Yamaha Motif Es 8-cal pótolta a ma már ritkaságszámba menő billentyűs hangszert. A kiváló funky basszus-alapokat basszeros társának, a riói Marcelo Mariano személyének köszönhettük. A trió harmadik tagja, a ritmusfelelős a Bolognai egyetem dob tanszékvezető tanára volt, Stefano Paolini. A nyitó tételnek mi mást, mint a Rhapsody in Blue-t játszották el. Itt értettük meg igazán, hogy mennyire találóan választotta ki zenészeit, de véleményem szerint a muzsikálást csak így lehet művelni, szerényen és profin. De ez még csak a kezdet volt. Ebbe épült bele a koncert egyetlen hívatlan vendége, az állandóan jelen lévő recsegés/gerjedés is, mely sajnos végig kisérte az egész koncertet.
  
  A műsorösszeállításban főképpen a virtuozitás és azon belül a latin jazz vagy csak simán a latin kapott helyet. Itt tudtam szembesülni azzal, hogy Carlos Jobin szelleme még mindig időszerű, ebben az időszerűségben a központi figura Deodato volt, és az általa interpretált Wave, illetve valamennyi csodálatos, édes dallam, melyet hallhattunk ezen az estén a mester és kiváló virtuóz társai tolmácsolásában. No igen, ahogy ezeket a latin ihletésű dalokat vegyítette, az nem volt kispályás. Hangsúlyozni kell, hogy Deodato egyáltalán nem öncélú művész, aki csak a maga személyes énjét ismerné,
  mivel ő hagyta kibontakozni társait. Volt szerencsénk szinte az egész koncert hallani mind a dobosának, mind basszeresének egyéni szólóit és technikai felkészültségét. Ezt nevezik jobb helyen profizmusnak, és profánul sem győztünk levegő után kapkodni. A következőkben sem adta alább, mert lejátszotta a szintén örökbecsű samba klasszikust, a Samba de Uma Nota so-t is, mely a latin klasszikusok klasszikusa, de tényleg. Deodato ujjairól nektárként csöpögtek alá ezek az elhangzott klasszikusok. Véleményem szerint az előadása alatt szinte senki sem számított arra, hogy ilyen dózisban kapjuk a klasszikusokat és az örökzöldeket. A gondosan összeválogatott programjában fel-fel tünedeztek a Super Strut üdítő vérpezsdítő melódiái is. De ezzel nem volt vége a bravúros produkciónak, mert a mester pianóban néhány csendesebb romantikus és szentimentális etűdöt bocsátott útjára, olyan modern Chopin, Schubert, Schumann trium-stílusban igaz, nekem ezek a dalok kissé émelyítőnek tűntek , de ezt ellensúlyozta a főműsor végén Deodato, amikor a klasszikusok klasszikusát, a mai napig befutónak számító 2001 Space Oddessy-t tette fel a szerencsekerékre. A siker ezen a fellépésen is garantált volt. Talán ő sem gondolta volna, hogy ennyi év után is ekkorát tud még dörreni e nagy klasszikusa. Ezt a tényt mi sem jelzi jobban, mint a kapott tapsorkán, mely fogadta e nemes művét. Végül is a 2001 elhangzását mintegy zárszónak szánta a mester, ám e dal egyben az előadás egyik csúcspontja valamint a rendes koncert vége volt, ezután ráadás gyanánt még néhány dalt passzírozott ki a hazai publikum a trióból, melyek között ott figyelt a Whistle Bump, a szintén közismert Deodato-alkotás.
  
  Ezek után mit is írhatnék zárszónak? Hogy Deodato mester első hazai fellépésén nagyon jól éreztem magam, és meg tudtam bizonyosodni róla, hogy e nagyszerű muzsikus mögött egy nagy gyermek rejtőzik, aki ily sikeres pálya után sem tudja visszafojtani meghatódását a közönség rajongásától.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: