beszámoló [koncert]  2007. március 12. hétfő   16:40

nincsen hozzászólás

  Az estét és a programot az igen komoly felkészültségű Szappanos György nevével fémjelzett zenekar, a Full Playback (Szappanos György - basszus, Frankie Látó - hegedű, Kovács Gábor - zongora és Banai Szilárd - dob) jazz-rock zenekar vezette fel, mely magában is garancia volt arra, hogy jól kezdődik ez az este. Ám ha jobban belegondolunk, a közönség most inkább ízlelgetni jött e négyes produkcióját, mert a hab maga az est főzenekara, az Europeans (Eberhardt Weber, Reto Weber és Enrico Rava) volt, melynek neve ugyancsak jól cseng jazz-körökben. Ez a tudat valószínű, hogy még jobban doppingolta a Szappanosék produkcióját. A Full Playback igen erős hazai jazz-rock fúziónak mondható csapat, tagjai a jobb évjárat klasszikusainak (Miles Davies, John Coltrane, Charles Mingus, Herbie Hancock, Keith Jarrett, Chick Corea, Joe Zawinul, Billy Cobham, Marcus Miller) nyomdokain haladnak és sorjáznak tova. A csapat főembere, Szappanos György fölöttébb jó tanítványnak bizonyult Eberhardt Weber mellett, igaz, nem bőgővel, hanem csak basszus gitárral játszotta ki a sajtot a varjak csőréből. A játéka számomra sok esetben a lengyel kortársáéhoz, Krzysztof Scieranskiéhoz volt hasonlatos és kiváló technikai érzékkel osztotta meg a néhol a jazz-rockból funkyba hajló játékát a nagyközönséggel. A színpadon kivétel nélkül mindenki partnere volt, és viszont. A Full Playback játékában rengeteg ötlet és még több fantázia volt fellehető, csak így tovább!
  
  Az est második részében a nagy hármas őszülő halántékkal, komótosan, öregurasan sétált be és méregette a helyszínt, mindent, ami a hajóhoz volt köthető. Így történhetett meg az is, hogy a csekély számú 38-as személyzet szépen elnézegette az Europeans tagjait, ahogy kiszedegetik poggyászaikból a fellépés kellékeit. El kell ismernem, tényleg szokatlan látvány, hogy az általam tisztelt zenész nagyságok - köztük Eberhard is - a közönség előtt pakolják ki hangszereiket a minimálisnál is kisebb segítség mellett. Véleményem szerint kínos pillanatok voltak ezek de talán ez az igazi underground. E kis közjátéktól eltekintve egyszeri alkalom volt az este, a Europeans hazai debütálása. Egyszerű közhely azt mondani, hogy a név kötelez, de ezúttal beigazolódott, mert ezen az estén nem más volt főszereplő, mint Eberhard Weber, Jan Garbarek sorstára és kiváló bőgőse, valamint Enrico Rava trombitás, aki nem kisebb nevekkel dolgozott együtt az évek alatt, mint Gato Barbieri, Charlie Haden, Pat Metheny, Michel Petrucciani, John Abercrombie, Gil Evans stb, hogy ne csak egy-két monstre jazz nagyságot említsek. Rava kreativitását nem hagyta lappangani, hanem megragadta a lehetőségeket, újabb és újabb alkotó teamekben alkotott maradandót. Ilyen volt például a 38 éves Paolo Fresuval való projektje. De Rava a korát meghazudtolva, csupa fiatal olasz jazz kiválósággal vette/veszi magát körbe. Pl.: Stefano Bollani zongoristával alkotott duójuk (pl.: The way you look tonight, a Bandoleros, Le tue Mani, Sola,Parks ), vagy Enrico Rava Quintet: Gianluca Petrella - trombita, Andrea Pozza - zongora, Rosario Bonaccorso - bőgő, Roberto Gatto dob (There is no you, Blue in Green), vagy Enrico Rava New Generation Mauro Negri - szaxofon / klarinét), Giovanni Guidi - zongora, Francesco Ponticelli - bőgő, Emanuele Maniscalco - ütős, vagy a fiatalos és szintén lendületes megmozdulása Javier Girotto bariton/szoprán szaxofon, Ares Tavolazzi - bőgő, Fabrizio Sferra ütős felállású jazz-kísérlete olyan dalokkal, mint Recuerdos, Mystere, Moonlight in Vermont A felsorolást nevek garanciát jelentenek arra, hogy minőségi olasz jazzt fogunk hallani. És végülis nem véletlenül hagytam Enrico Rava legutolsó formációját, a Europeanst a felsorolás végére, mert itt csúcsosodik az egész muzsikus gárda művészete. Egyébként nem könnyű szétválasztani Rava formációit és produkcióit egymástól, mert ahogy írtam, nagyon átgondolt és komoly zenei felkészültségű szentimentális trombitaművész.
  A trió harmadik és egyben utolsó tagja Reto Weber (ütős) már több projektben játszott Eberhard Weberrel: The Webers Duo, The Pakistan Project (Shafqat Ali Khan Group, Chico Freeman, Eberhard Weber, Christy Doran), Duo Reto Weber-Thu Thuy (Thu Thuy Vietnam, T´rung, Dan Bau, Klong Put) valamint a Reto Weber´s Squeezeband.
  
  Szép kis társaság, nem? Hüm az ínyencek e nevek hallatán alaposan, sokszor egymás után összedörzsölték a kezeiket, hogy e ritka alkalmak egyikén láthatjuk Budapesten együtt e hármast. Tehát ezen az estén Eberhardték fellépése tényleg hab volt a tortán, jómagam is egy ideje csorgott a nyálam egy független Eberhard produkcióért, ha már kimaradt Jan Garbarek legutóbbi fellépése, akkor legalább itt kárpótoljon az Eberhard-féle produkció.
  Egyébként szerintem más se hagyta volna ki azt a ziccert, amiben részem lehetett: az egész muzsikus társaságot alig 3 m távolságból szemlélhettem végig. Itt minden látható és hallható volt - legfeljebb azt a tényleg zavaró részeg párt kellett volna kitiltani az elő sorból, akik botrányosan kéjelegtek és ezáltal zavarták az Europeans előadását. Amúgy itt tényleg minden zavaró jelenség nélkül élvezhető volt az előadás, és mindegyikőjük védjegyezett játékát tisztán lehetett látni és hallani, amely telis-tele volt rengeteg zenei furmánnyal. A produkció magjában fellelhettük az indiai és indokínai hangulatait, a szentimentalista zenei utalásokat és a kicsit kísérletező vérvonalat is. Ez főleg a bőgő és a trombita-játékban volt tetten érhető. Eberhard újra elemében volt, ahogy azt a garbareki koncerteken már megszokhattuk, most sem fukarkodott megosztani bőgő bravúrjait a nagyérdeművel. Az ő témái nagyon jól átgondoltak és remek táptalajt adtak társainak, akik megfelelő mértékben illesztették be a saját zenei előképzeléseiket. Ezek az Eberhardt-féle kiszámítható alapok inspirálták Enrico Ravat és Reto Webert, ugyanígy működött viszont is.
  
  Az elején már ecseteltem, hogy mekkora zenei géniusz Enrico Rava, a trombitás, aki még Kodály-hasonlósági versenyen is indulhatna, ha lenne. Egyébként ő volt a zenekar kis zsenije, a kiváló rezes. Játékán mindenki meggyőződhetett, kissé lezser színpadi szerelésben hozta ki hangszerének rejtett bugyraiból a finom kis hangokat, néha belefértek a félrefújt hangok is, melyek életszagúvá tették a szólóit. Az ő játékához nem csak tüdő kellett, hanem az a sok éves tapasztalat, amit maga mögött tud. Ha valaki mégis a hétköznapi eleganciáját szúrta ki magának és nem a játékát, azt csak sajnálni tudom, mert aki ebből a kritériumból akarja a trombitás mestert megközelíteni, akkor annak nem egy koncertet, hanem egy divatbemutatót tudnék legközelebb javasolni. De ha mégis köti az ebet a karóhoz, akkor még annyit fűznék hozzá, hogy a mester ez irányú kopott farmer és lezser zakó megjelenése az én véleményem szerint is nagyon megfelelő viselet volt ezen az alkalmon. Hétköznapi és természetes épp annyira, mint maga a játéka. A Europeans tagjai csípőből tüzelték végig a programjukat és a koncertjüket, hihetetlen lendülettel és virtussal, de ez várható volt, és mindemellett nem csak egy koncert volt, hanem látványelemekben bővelkedő, kiváló hangulatban lezajló koncert is.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: