lemezajánló [válogatás]  2007. március 1. csütörtök   11:11

nincsen hozzászólás

  Nem számítanak újdonságnak a kiadók által szabadjára engedett válogatáslemezek, lévén ez is egy módszer a hamarosan megjelenő (vagy már megjelent) albumok promotálására, ráadásul ez jóval jövedelmezőbb, mint az újságokban elhelyezett hirdetések. Meg lehet érteni őket A dalkiválasztás azonban kulcsfontossággal bír, ugyanis egy-egy rosszul kiválasztott nóta mind a zenekar megítélését, mind a lemezeladásokat leamortizálhatja. Lássuk, mi a helyzet a SPV válogatásával:
  
  Nagy név adja meg az alaphangot, a Motörhead Sucker-je egy milliméternyit sem tér el (szokásosan) a már régen kitaposott ösvényről: Phil Cambell nyers rocknroll riffjeit, Mikkey D atombiztos dobolását, Lemmy ráspolyos hangját ellenszélben is meg lehet ismerni. Amennyire ez pozitív, úgy megvan a veszélye is: a megbízhatóság néha gyengébb dalokat is szül. Ezt a felvételt nem tartom nagyon erősnek, hiányzik belőle valami plusz (szerintem egy erős refrén). A fanatikusokat ez persze nem érdekli, így sem a Motörhead reputációján, sem az eladási eredményeken ezúttal sem eshet csorba.
  
  A Saxon esetében szintén biztosra megy a kiadó: semmi kísérletezés, csak klasszikus heavy metal: ezt nyújtja a To Hell And Back Again koncertverziója (egyébként a szám a Breaking The Law cseppet gyorsabb leképezése is lehetne). Biff hajlít néhány emlékezeteset, a verze pedig kis túlzással emlékezetesebb, mint maga a refrén. Nem ez a legerősebb nótájuk, erre a nyakamat teszem, ám vélhetően egyik félnek sem kell majd más munkát keresnie az eredmények ismeretében
  
  Nem különbözik sokban a Metal Church az eddig tárgyaltaktól, csak annyiban, hogy a Mirror Of Lies szerepeltetése igazi telitalálat, ez egy kifejezetten erős csapás, minden a helyén van: jó a számfelépítés, eltalált az énekdallam, ráadásul még egy kimunkált gitárszólót is rejt. Ez a szám nagy reményeket hordoz magában, több mint egyszerű rutinmunka.
  
  A Sepulturáról már nem nyilatkozhatok ilyen lelkesen, ennek meg is van az oka. A banda szekere nemhogy megakadt a Roots óta, de már nagyban csúszik is le a lejtőn. Nu metal korszakban ragadt, primitív gitártémák, -nyűvések, színtelen ének jellemzi a False című számot, akárcsak a Sepultura utóbbi hét évét. Nincs vita, ez egyértelműen a lemez mélypontja.
  
  Egy színvonal-görbe felfelé ívelést követően Tim Ripper Owens és saját bandája, a Beyond Fear robban be egy igazi power metal tirádával: a Scream Machine maga a mennyország lehet az énekes számára, itt aztán rendesen kiélheti magát (ki is éli). Sikolyok, egy csepp (szándékos) Painkiller-utánérzés, a végén pedig elképesztő módon eltalált (iker)gitármelódia: mennyország ez a power metal hívek számára is. Egyéniséget ugyan nagyítóval sem lehet erre találni, de inkább a Scream Machine-t hallgatom, mint mondjuk a Primal Fear Angel In Black-jét (ez is egy Painkiller-hasonmás).
  
  Újból klasszikus brigád jön a sorban: alaposan meglepett a Sodom City Of God-ja, leléptek a gázpedálról, s a lassulás ezúttal egy kimondottan lapos dalt eredményezett, emellett a hangzás is érdekes mód vékony. Nem ezt vártam a német thrash legendától, és valószínűleg nem csak én érzek így. Nem a megszokott csapásirányban haladnak tovább, ennek az eredménye erősen kérdőjeles lehet
  
  Nem átlagos dolog egy instrumentális dalt válogatásra tenni, de a Moonspell ezúttal így járt a Sons Of Earth-tel. Elsőre én is meghökkentem ezen, a rövidke szóló után már vártam, hogy megszólaljon végre Fernando búgó orgánuma, de hát csak nem akart Szerintem ez a tétel az égvilágon semmit sem villant fel a Memorial albumból, annak irányvonaláról. Szóval baklövésnek érzem ezt a döntést, egy fogós (és énekes) nóta kiválasztásával mind a kiadó, mind a Moonspell nyert volna. Így nem tudom Kellemes szösszenet amúgy, de sokat nem nyom a latba.
  
  Egy igazi rock-sémával indít Axel Rudi Pell, ahogy kicsiholja gitárjából a Rock The Nation kezdő témáját, s ugyanez a séma köszön vissza a később is, konkrétan a Status Quo-, Sweet-ízű, együtténeklésre buzdító refrén alatt. Egyszerű, mint a pofon, de nagyot is üt, ahogy kell. A rajongók biztos, hogy nem törik össze a lemezt, miután megvásárolták.
  
  A korong leglágyabb dalát a Cheap Trick szolgáltatja: a Perfect Strangerst a legkönnyebben a Beatles és valamilyen alternatív csapat keverékeként írhatom le. Amúgy ez is kellemes a maga módján, előjönnek a gyerekkori, Beatles-el kapcsolatos emlékeim, akkoriban ugyanis sokat hallgattam a négy gombafejűt. A Cheap Trick-kel nem fogom ugyanezt tenni, de megteszik majd helyettem az igényes, vokálcentrikus rockzene hívei.
  
  Élőben döngeti el nekünk a Kickstart My Heart című klasszikusát a Mötley Crüe, a valószínűleg egy arénában készült felvétel duzzad az energiától, feszesen játszik a négy party animal, nem érheti kritika a ház elejét. A ház belsejét már egy kicsit, de ez a Kickstart My Heart hibája, lévén van a Mötley-nek ennél jobb száma is, ami jobban megérdemelte volna a kiválasztást.
  
  És hogy teljes legyen a kínálat, a Zebrahead (ilyen nevet) pop-punkkal kedveskedik nekünk, de ezt az én gyomrom nehezen fogadja már be. Egy időben tele volt ehhez hasonló bandákkal az MTV, azóta a trend le(jjebb)csillapodott, úgyhogy kétlem, hogy a Zebrahead lesz majd az SPV aranytojást tojó tyúkja.
  
  Hát, nagyjából így néz ki ez a válogatás. A legtöbb esetben jól választott az SPV, de a Moonspell esetében mindenképpen megérdemelnének egy, a borítón látotthoz hasonló dádát a kiadó illetékesei

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: