beszámoló [koncert]  2007. február 8. csütörtök   11:39

nincsen hozzászólás

  Akik akut progmetál-kórban szenvednek, azok bizonyára elismerően bólogattak a három banda meglehetősen szikár zúzdájára a Kultiban, amely apró koncertterme alaposan megtelt lelkes hívekkel. Nyilván egy underground-szintű buliba csak azok mennek, akik valóban elkötelezték magukat eme anti-trend műfaj mellett, így aztán ásítozó 16 éves Slipknot-rajongókat nem is láttunk azon a péntek estén.
  
  És nyilván egy Mindfields sosem fog helyet cserélni a Tankcsapdával a Sziget Nagyszínpadon, ez nem az a világ, de minek fanyalogni, műsoruk alatt senki sem bocsátkozott efféle szociológiai vitákba. Semmit nem tudtam a tavaly alapított bandáról, de ahogyan ez a fajta míves és technikás muzsika előmászott a hangszereikből, igen hamar meggyőztek engem, és úgy vélem, a tisztelt publikumot is. Persze, ezen cikkből sem maradhat ki az unásig emlegetett Dream Theater szópár, de tény, hogy a Stílusatyák lemezeit rongyosra koptatták otthon a fiatal srácok. Nagyon rendben volt az egész produkció, mind a zenei tudás, mind az ötletesség, mind pedig a karizmatikus előadás terén. Én szorítok nekik!
  
  A Wendigo már nem számít újoncbrigádnak, hiszen az egykori Stonehenge és Da Capo tagokból álló társaság már 2003 óta ezen a néven próbálja magasabb nívóra emelni a honi progmetal színteret. Míg a Mindfields esetében szembetűnő a már említett Dream Theater-rokonság, addig a Wendigo némiképp jellegzetesebb arculattal bír; ha mindenképp hasonszőrű csapatok nevét kell felkarcolni egy táblára, akkor szóba jöhetnek olyanok, mint a Fates Warning, a Pain Of Salvation vagy a koncert főbandája, az Evergrey is. Emellett némi hardcore-os ízek is fel-felütötték a fejüket, de lehet, hogy csak a büfében kapható cseh remek nedűnek köszönhettem ezt a benyomást. Bátky-Valentin Zolit (ének) nemrégiben láttam az After Crying szimfonikus koncertjén, és szerencsére a Kultiplexben nem az ott tapasztalt színpadias-patetikus pózzal állt a koncerthez, sőt, a Wendigo dalaiban tud csak igazán kibontakozni sokszínű hangjának minden árnyalatát bemutatta nekünk. Nagy énekes, szó se róla! (És az a feladat is rá hárul, hogy a három kopasz zenésztársa mellett neki kell a ha rockzenész vagy legyen hosszú hajad!-féle klasszikus mondást alátámasztania hatalmas rőzséjével! Ha-ha!) A Let It Out debütalbum dalai adták a program gerincét, ám a hallgatóság arcán egy plasztikai sebész munkáját meghazudtoló módon simult ki a bőr, amidőn a srácok belecsaptak a Madonna által elkövetett Frozen-nek az alapos átgyúrásába; a számomra egyetlen értékelhető popmami-balladából egy nem kevésbé melankolikus metal tételt varázsoltak, amelyet a honlapjukon is meg lehet fülelni! A Slayer Bloodline átirata már csak hab volt a fémtortán! Le a kalappal!
  
  Noha merő lustaságból az Evergrey-re a progresszív metal címke feltűzése a legkézenfekvőbb és legkényelmesebb, ám ha mégis pontosabbak akarunk lenni, akkor szerintem a dark/prog-power árnyaltabb; a svéd ifjak dalait ugyanis legtöbbször áthatja egy fajta komor, gótikus hangulat, és ez részben a mélyebb tónusú énekdallamoknak, részben pedig a misztikus színezetű billentyűtémáknak köszönhető. A hagyományos prog bandák témahalmozása és (sokszor céltalan) technikai virtuozitása sem jellemzi őket. Egyébként az Evergrey nálam sosem tartozott a (progresszív) metal csapatok élbolyába, ám ez nem őket minősíti, csupán ízlés kérdése. Egy-két számukat izgalmasnak tartom, azonban némelyik számomra kissé jellegtelen, lapos. És meg lehet kövezni, hülyén is hangzik, de Tom Englund bátyó hangja nekem olyan, mintha nem volna elég erő benne, és sok esetben csak meleg levegőt fújna ki. Egyébiránt a koncertbe nem tudnék belekötni, bizony nagy élmény volt! A Blinded-del nyitottak, de elhangzott az End Of Your Days, a Rulers Of The Mind, az új opuszról pedig a címadó és például az In Rememberance. Összesen tizenhat számot játszottak, és nem kellett ahhoz minimum Evergrey-roadnak lenni, hogy az ember tudja, a legnagyobb slágerükkel, a The Masterplan-nel zárják a sort és lőn, valóban így történt! Volt természetesen nagy ováció és közönségénekeltetés, az a dal meg is kívánja ezt! Aki ezek után is a száját húzta, mert szerinte ez nem progresszivitás, és mondjuk már csak egy eredeti felállású Pink Floyd-koncertnek tudna örülni, az reménytelen eset! Ebben hiba nem volt!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: