szerző: imetaCasino Royale Hazai bemutató: 2006. december 007.
Akárki akármit mond, nincs semmi baj ezzel a Craig gyerekkel. Igaz, hogy kicsit sokat csücsörít, és enyhén szólva is markáns vonásai vannak, de azt senki se tagadhatja, hogy teljesen új színt hozott James Bond figurájába.
Ian Fleming öltönyös ügynöke több nemzedéknyi színészváltást megélt már, fegyverarzenálját részenként frissítik, érthetetlen, miért tiltakoznak egy új arc ellen? Persze sok érvet sorolnak a Bond rajongók, köztük van az utánozhatatlan angol sárm és humor, a klasszikus értékek, és még mindig vannak olyanok, akik leragadtak Roger Moore-nál (minden tisztelettel az Angyal előtt). Az ilyen típusú emberek akkor se ismerkednének meg egy mp3 lejátszóval, ha az életük múlna rajta, pedig itt az ideje, hogy ők is belássák: a XXI. század James Bondja magasabb fordulatszámon pörög, mint elődjei. Fogjuk az ingerküszöbünk emelkedésére? A digitális kütyük robbanásszerű elterjedésére? A popcorn mozikon cseperedő ifjúságnak többre van szüksége vaktöltényeknél és Kim Basinger lenge öltözékénél.
A Casino Royale megpróbálja ötvözni az új elvárásokat a régi értékekkel, és nem kisebbet vállal, mint hogy bemutatja a világ leghíresebb titkosügynökének „tojáshéj” éveit, azaz legelső 007-es státuszú küldetését. Amolyan ilyen volt, ilyen lett típusú hadjárattal állunk szemben, ahol sok minden belefér Bond újrafelfedezésébe. Például az, hogy egy kicsit verőlegényesre vegyék a figuráját, a film első órájában bőven van alkalmunk gyönyörködni a közel- és tűzharcok látványos sorozatában. Végérvényesen lezárult a mítikus hős korszaka, a ma titkosügynökének igenis fáj, ha állon vágják, és nem (mindig) ugrik fel tettre készen, ha keresztülborul az úton az Aston Martinjával. A mítosz lecsupaszítása itt szó szerint értendő: Bond nemcsak meztelen, kínozható és vérző lény, de rehabilitációra is szüksége van a film során. A sós izzadtságban legördülő tesztoszteron után érkezhet az érzelmi szál, és egy üdítően törékeny Bond lány, Eva Green, aki nemcsak szép, de színészi alakítást is képes csempészni Vesper karakterébe. (Arról nem ő tehet, hogy mondanivalójának 80%-a olyan sziszegően béna, mint egy Júlia regény.)
Sőt, tovább megyek, mert a Bond filmekre annyira jellemző főgonosz figuráján is csavartak egyet, mondhatni alig deformált gazembert kapunk a megszokott megalomániás őrültek helyett. A meseszerű, önparódikus történetvezetésről is lemondtak az alkotók, sehol egy piros gomb, ami atomtölteteket indít, sehol egy földet fenyegető lézersugár, a motívációk és a szereplők bizony sokkal hétköznapibbak, mint bármelyik Bond filmben. (A realisztikus megközelítés sajnos sokszor komikussá tesz olyan jeleneteket, amik éppen a meseszerűség miatt voltak eddig működőképesek.)
Az újjászületés alapgondolatát erősíti a zene is, ami David Arnold jóvoltából a film végéig keresi a saját útját, hogy végül egy igazán hatásos zárójelenetben emelkedjen ki belőle a jól ismert főtéma.
Ennyi változtatás után jogosan merül fel a kérdés, mi az, ami megmaradt a „Bond-feelingből”? A válasz egyértelmű: a nők, a humor, az autók és a nagyívű helyszínek. A film hibáit tehát nem a Flemingi hűségben kell keresnünk, hanem egyértelműen a forgatókönyvben, ami nem rossz, de nem is jó. A történet túlságosan szétdarabolt, olyan óvatosan közelít saját újításaihoz, mintha egyiket sem merné igazán felvállalni (leszámítva persze az egekig felpumpált akciókat). Egy kicsit sekélyes, egy kicsit suta, de ezt én inkább iránykeresésnek tudom be, mint a Bond mítosz megbicsaklásának. Mert Craig alakítására egy szavunk se lehet. Kellően karizmatikus személyiség hozzá, hogy egy ilyen figurát elbírjon, jelenléte kitölti a vásznat és képes a Bond féle illúziókeltésre.
A Casino Royale tagadhatatlanul Bond film, akkor is, ha sokan nem így fogják látni. Még ha nem is tartozik a maradandó filmélmények közé, és kicsit botladozva áll meg a lábán, mindenképpen mérföldköve a titkosügynök pályafutásának. Meglátjuk, mi lesz belőle.
14:57
