kultúra [kiállítás] 2006. október 12. csütörtök 17:52
nincsen hozzászólás
szerző: morzsaSzabó Péter: A képíró 2006. október 17 – december 1. Budapest - Synergon Aula (IV. Baross u. 91-95.)
„Egy félreeső tájon ködben lovagolok” Sz.P.
Kicsit talán szokatlanul távolról kezdem. Az ősiségben, amikor még nem vált el bölcselet, mitológia, művészet, vagy csak kevésbé markánsan, a megjelenítés nyelve szimbolikus volt, hiszen nagyon bonyolult gondolati egységeket kellett kifejeznie. Az ábrázolás mindössze annyiban tarthatott számot érdeklődésre, hogy bizonyos jelzésszerű azonosságok által megkönnyítette a fogalmi kötődést. Tehát az ábrázolás önmagában nem volt cél, csupán a későbbiekben vált azzá, amikor már a művészet anekdotikusabbá vált, el akart mesélni valamit akkor is, ha általa veszített a látvány erejéből, sőt, sablonokat, megoldási patentokat kristályosított ki az anekdota eszközeiként. Annyiban föltétlenül romlásnak kell ítélnünk a hasonlatosság hajszolását, amennyiben elfordítja a figyelmet a kifejezéstől, a gondolatközlés legősibb gesztusától, a művészet legtermészetesebb mozgatójától. Természetesen az ábrázolás, mint normatíva igen hamar támogatókra talált, méghozzá a hatalom (lett légyen bármiféle uralom) fedezte föl benne az ideológiai támasz lehetőségét. Nem kell föltétlenül túlságosan bonyolult dolgokra gondolni, elegendő, ha megértjük, miféle hozadéka lehet például történelmi személyek, jeles események ábrázolásának, ha éppen az analógiák keresése van napirenden. Vonatkozásai, fogalmazzunk így az egyszerűség kedvéért, a mindenkori hatalom pillanatnyi érdekeihez kötik.
Az ősi (a szimbolikus-mágikus művészet) a létre vonatkozik; általános (közmológiai vagy egyéb) viszonyokat jelenít meg, élet és halál alapvető egységből származó ellentétét villantja föl, az eredet, a struktúrák kérdését firtatja. Ennek megfelelően a szimbolikus művészet többértelmű, mást és mást jelent mindenkinek a maga beavatási szintje szerint, sőt, élete során újabb tartalmakkal gazdagodhat. Tegyük rögvets hozzá, hogy az anekdotikus művészet passzív (mi több: regresszív), ezért kínálja föl magát napi ideológiai célokra, míg az ősi aktív, tág jövőképpel rendezett, a világkép megerősítését, ám nem a hatalmi struktúrákét szolgálja.
Mindezeket éppen Szabó Péter kapcsán kellett előre bocsátanunk, mivel az ő művészete meghökkentően rendhagyó, sokkal szorosabb kapcsolatot látszik tartani az emlegetett ősművészettel, mágiával, mint azzal a fajta ábrázolással, amit az imént anekdotikusnak minősítettünk. Mindenek előtt az a legszembeötlőbb, hogy a képek túlnyomó többségét nevezzük így mellérendelés jellemzi, ami azok kompozícióját illeti, mi több, amikor kijelöl határozottabb kompozíciós pontot, a hierarchikus elrendezést akkor is oldja azzal az elem-sűrítménnyel, amely olyannyira jellemzi munkáit. Miről van itt szó? Mindenek előtt arról, hogy mániákusan ragaszkodik a képfölület teljes kitöltéséhez bizonyos formaelemekkel (sematikus állatábrázolások, népművészetből átemelt ornamensek, geometrikus mozzanatok stb.), általuk pedig valami különös nyüzsgést indít el a képfölületen „a mindenség üzeneteit” képezi le, ahogy egy képcíme elárulja, amely alkalmasint egy pillanatra sem hagy nyugtot a szemnek, vonzza, folytonos silabizálásra készteti; már-már azt mondtam olvasásra. Csak éppen nem történetet olvas, hanem jelhalmazokat, amelyek akár mitológiai áthallásokat is ébreszthetnek benne, egy bizonyosságot pedig mindenképpen: világunk formai gazdagságát.
Visszakapcsolva az ősművészethez, úgy fogalmazhatnék: Szabó Péter az írás keletkezésének pillanatánál, az írás eredete környékén kalandozik, hiszen jól tudjuk, írásunk fokozatosan sematizálódó, absztrahálódó képekből alakult ki; jóllehet, nem látjuk már bele az alefba (alfa, a) a bikát, a béthbe (béta, b) a házat, de az előzmények az írástörténetből ismeretesek. Az eredet valahol az egyiptomi hieroglifák világában ragadható meg, a teljes absztrakció pedig a mai latin betűs ábécében. Valamikor a festőt képírónak nevezték; a szót Zrínyi is használja, de még a 19. században Arany csakúgy. Nos, Szabó Péterre ez a régies, kikopóban lévő kifejezés talán jobban illik, mint a festő, plasztikusabban fejezi ki viszonyát a látványvilághoz. Ő azt a mindenkori nyüzsgést írja folyamatosan, amely a létezést jellemzi, noha semmiképpen nem krónikás, inkább olyasvalaki, aki leltárkönyvet vezet a „lombos életről” mondanám az ő szavaival. Más kérdés, hogy a leltározandó világhoz ő maga sajátos humorral, finom iróniával viszonyul, amelynek jellegzetességeit főként címadásaiból ismerhetjük meg (Babáit sirató sámán, Kotlik a tojás), illetőleg „szobraiból”, amelyek akár egy szürrealista szótár szócikkeit jelenthetnék esetenként akár az onnét megjelenő fekete humort sem mellőzve (Anyós szeksztáns). Mégis, most egy kicsit forduljunk vissza az írás ősiségéhez.
Egy afrikai nép, a dogonok nagyjából a 20. század eleje óta rengeteg fejtörést okoznak a tudománynak, legyen az néprajz vagy éppen csillagászat. Noha hatalmas szakirodalom foglalkozik velük, nem állíthatjuk, hogy minden tisztázódott körülöttük. Azt azonban viszonylag pontos leírások tanúsítják, hogy nagyjából négy féle „írás” szolgálja világképük rögzítését, átörökítését, jóllehet, ezek nem valóságos írások, szerencsésebb úgy fogalmazni, hogy náluk minden fogalom négy formában képesül. A bummo voltaképpen elvont szimbólumokból áll, a yala a dolog legfontosabb alkotóelemét ragadja meg jellegzetességként, a tonu sematizmusa a legsajátosabb pontok helyzetét jelöli, míg a toy a lehető legnagyobb hasonlóságra törekszik. Talán a fölsorolásból is kitetszik, a legmeggyőzőbb ismeretet a fogalomról akkor kapjuk meg, ha mind a négy formát megismerhetjük. Szabó Péter alkotói szemléletéhez úgy tetszik valami ilyesmi állhat a legközelebb. Csak éppen egyetlen fölületen jelenik meg a négy különböző karakterű jobbára mágikus jel, és kezd vibrálni a kíváncsiskodó szemek előtt, amelyek csakhamar ráállnak, hogy ezeket a jeleket egyesével, külön-külön megvizsgálják miközben egyúttal az egészet egyben is látni óhajtják. Ez ismét csak sajátos fogása festőnknek, nem nélkülöz minden malíciát sem.
A Bibliában, János evangéliumában olvashatjuk: „Kezdetben volt az Ige”, azaz: eszerint fölfogás szerint a szónak van teremtő ereje, a szó teszi létezővé a dolgokat. Mint láthattuk a dogonok, de festőnk esetében is, a kép előbbre való: a megjelenítés teszi valóságossá a fogalmakat. Nem azt akarjuk mondani, mintha ez a fölfogás csökkenteni kívánná a beszéd jelentőségét, pusztán az eredet kérdésének sajátos megválaszolását hangsúlyozzuk. Éppen a címadás fontosságát emeltük ki Szabó Péternél, de hivatkozhatnánk akár olyan szövegeire, amelyek szerves részei főként grafikáinak, és a kézírás biztosítja képi egybetartozásukat is.
Természetesen akadnak ennek a festészetnek távoli rokonai, amelyek ugyan semmiképpen nem ideáljai, előképei még annyira sem, de a gondolkodásmódjuk fölbátorít efféle tájékozódásra. Dubuffet, Capogrossi munkáira hagyatkoznék elsődlegesen, de a magyar Banga Ferenc némely grafikáit is citálhatom. Semmi nem minősíti jobban Szabó Pétert, mint hogy ilyesféle társaságba kívánkozik.
Fábián László
Szabó Péter írja: nem oldja már szorongásukat csomózott kötél a földben ébrednek már, övék a vetetlen fedél sötétedés után elmerül az árnyékuk a feledésbe várnak onnét leskelődnek az ég szerelmére hallgatással válaszolnak magukkal nem törődnek nem kell könny az édenkertre néző tekintetnek szétnyitott tenyerükben nincs már horoszkóp odaadtak valamit valamiért pont. (?)
Szabó Péter 1958-ban született. Első egyéni kiállítása 1989-ben volt, azóta számos bemutatkozási alkalma nyílott.
Megnyitó és kiállítás: 2006. október 17., kedd 16 óra
Kiállítást megnyitja: Fábián László író Dr. Tóth Zsolt vezérigazgató