beszámoló [koncert]  2006. október 6. péntek   16:25

nincsen hozzászólás

  Nagy fába vágta a fejszéjét a Shai Hulud ezzel a visszatérésféleséggel, ezt szögezzük le rögtön az elején. Meg kell ugyanis győznie a kétkedőket, hogy joggal vetette el a névváltoztatás ötletét, (az új név egyébként The Warmth Of Red Blood-ex-Shai Hulud lett volna) ehhez pedig a legalább a közelébe kellett somfordálni a két évvel ezelőtti, nemcsak hardcore-mércével mérve tökéletes, ún. búcsúturné koncertjeinek hangulatához. Magyarországon adódtak még további nehézségek is, hiszen kedd lévén a Süss Fel Napban kellett hozni azt, amit legutóbbi alkalommal a Kultiplexben sikerült összehozni tökéletes hangzással, valóban drámai előadásmóddal, vérrel (vagy legalábbis a blood szó sűrű emlegetésével), falakról csorgó verítékkel, és sokaknál talán még könnyekkel is, és persze egy olyan turnépartnerrel, mint a The Hope Conspiracy.
  
  Apropó turnépartnerek, témánál is vagyunk, soroljuk is őket nyugodt szívvel a Shai Huludot hátráltató körülmények közé. Még a holland The Architectet is, bár ők nem zavartak sok vizet, még úgy sem, hogy náluk az est főbandáját megjárt Geert Van Der Velde
   járt és kelt fel és alá a színpadon, bele-bele ordibálva és kiabálva a mikrofonba. Mögötte pedig négy derék németalföldi iparos-legény mutatta be két gitárral, bőgővel és dobbal, hogy milyen is volna az, ha ők tulajdonképpen svédek lennének. A kérdésre a magam részéről én úgy válaszolok, hogy átlagos, hiszen nagyon is jól ismertek ezek a sodró (értsd: tika-tika) ütemek, és a rá érkező, gitárból és At The Gates lemezekről előcsalt dallamok. Akadt néhány egyénibb csavarású riff is, de azok épp csak arra voltak jók, hogy némiképp kárpótoljanak a következő két zenekar miatt.
  
  Az első ilyen képződményt, (vagy koholmányt?) abszolút mellékesen Parkway Drive-nak hívták, állítólag Ausztráliából került ide, és azon metalcore bandák közé tartozik, amelyekről még hallani is ciki, nemhogy érdemben foglalkozni velük. Ugyanis pontosan azokból a panelekből épült fel a csapat zenéje és tagjainak lénye, (üvöltés, páros lábbal való ugrálás, chek out our t-shirts at the back, göteborgi háttérzene, this one is dedicated to George W. Bush, és a többi) amelyekből sok másik öt ember már eddig is túl sok hasonló turnébusz-tölteléket szabadított a világra. Egyik számuknak egyébként az volt a címe, hogy Guns for show, knives for pro. Ez ugye egy idézet Guy Ritchie egyik filmjéből, de hadd foglaljam össze a Parkway Drive lényegét a rendező másik művének címével: Blöff.
  
  A Remembering Never esetében ilyen importált mottókra nincs is szükség, hiszen a nomen est omen náluk nagyon is helyén van: remélhetőleg soha, senki nem akar majd emlékezni rájuk. Ugyanis nem elég, hogy (többek között) a Norma Jean akarnak lenni, de szerintem még azt is beképzelik maguknak, hogy ők bizony a Marilyn Monroe. Zeneileg ez így néz ki: az egyes és a kettes bund környékén jól meggyurmázták az E-húrt, aztán az egyikük nekiállt kicsit zajongani. Ezen is tudtak rontani, amikor az énekes (ó, fájdalom) énekelni kezdett. Ne is szaporítsuk tovább a szót, hiszen soha nem kell emlékezni rájuk, vagy hallani róluk.
  
  A Shai Huludot viszont nem ártana még egyszer élőben látni és hallani, mert Matt Foxék ezen fellépése bizony nem volt méltó a banda régi nagy híréhez, és akkor még finoman fogalmaztam. Az eredmény persze nem volt annyira gyászos, mint a fenti három esetben, magától értetődően az okok is egészen máshol keresendők. A hozott anyag (vagyis a Shai Hulud diszkográfia) ugye hibátlan. De a csapat láthatóan másképp adott bele mindent, mint két éve, az ún. búcsúturné hazai állomásán, ez persze érthető, mégis ez volt a buli Achilles-sarka. Emellett emlegethetjük a késői időpontot, a szedett-vedett, és láthatóan kimerült társaságot, az ormótlan hangzást, a tömegnyomort, a lényeg úgyis csak az marad, hogy ez nem az a koncert volt, ami lehetett volna. Ugyanis elég mínuszosra és sercegősre sikerült az intarziás riffekből felépülő This Song For The True and Passionate Lovers of Music, a néhány másodperc erejéig lényegre-törő Wheter to Cry or Destroy, a szabdalt ütemezésű Given Flight By Demons Wings. Igaz ez a ritmuslabirintus Profound Hatred Of Manre, számológép nélkül is megszámolható témából álló, ám a slágerességéből kifolyólag elmaradhatatlan This Wake I Myself Have Stirredre, és a saját címénél is komplexebb Scornful of the Motives and Virtue of Othersre is. Nem könnyítetett a helyzeten túlzottan az sem, hogy hármas-négyes fürtökben zúdította közönségére ezeket a nem éppen egyszerű dalokat a Shai Hulud, pedig a pihenő jó jött volna a Zombie Apoclypse-ből hozott pót-frontembernek, Eric Dellonnak is, mert Van Der Velde abszolút spontán kisegítése nélkül még nagyobb gondjai akadtak volna a hangjával. Így viszont kedélyesen elordibáltak együtt, (jelzem: ebben tevékenyen részt vett Matt Fox is) bevonva sokszor a közönséget is. Áradt is a színpadról a szofisztikált, és furcsamód pozitív hangulatú mizantrópia, de közel sem olyan meggyőző formában, mint a sokat citált kultiplexes koncerten.
  
  Úgyhogy emlékezni továbbra is arra az estére fogok, a Shai Hulud jövőjét illetően pedig inkább a friss dal alapján reménykedem, mert e fellépésre való emlékezés helyett inkább hallgatom a lemezeiket. Most is azt teszem.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: