beszámoló [fesztivál]  2006. október 4. szerda   14:21

nincsen hozzászólás

  0. nap
  
  Voltaképpen akár nagyszerű dolognak is nevezhető, ha a nyár utolsó, mintegy levezető fesztiválját az ember becses lakóhelyén rendezik meg, hiszen csupán némi buszos zötykölődés, s lőn, az ember máris átadhatja magát a sör, és a zene élvezetének. Legalábbis elvileg. Gyakorlatilag azonban az első impresszió az volt az újjáéledése után idén immáron negyedjére megrendezett idei SZIN-ről a gyaloglás volt, amely mérsékelten magasztos tevékenység abból adódott, hogy a VIP jegykiadót ismételten csak két megálló közé építették. Mindez nem probléma annak, aki kocsival van, azok csupán egyszerűen eltévedtek, viszont a mezítlábas halandó csak ment, ment és ment, míg végül is bemehetett.
  Az idei Sziget nulladik napjával ellentétben a SZIN ugyanezen napján semmiféle építésre utaló nyomot nem lehetett találni, legalábbis abban a némileg kési órában, mikor megérkeztem a SZIN-re. Nagy különbség azonban, hogy akárcsak az előző években, idén is volt pár koncert ezen a napon, illetve hellyel-közzel a Civil Standon lévő szervezetek fabódéi is nyitva álltak. Volt itt minden, kezdő fizikusoktól kedvenc jógimon át egészen a most debütáló krisnásokig, akik szerencsére kellően kicsiny bódéból hirdethették az igét, az ingyenkaját már viszont nem. Szétnézvén a terepen elsőre szembetűnt a változás az eddigi évek fesztiváljaihoz képest: roppant mód meglódult a SZIN. A szponzorok nagyobb mértékű fellépésének következtében volt immáron Malátabár egy sörfajtának, cigerettastandok, egy bizonyos márkának szentelve, giros, a pitának szentelve, illetve számos egyéb helyszín, amelyek egyes szponzorok égisze alatt valósultak meg. Személy szerint nincs ezzel különösebb problémám, ilyen az élet, avagy legalábbis a fesztiválok többségénél ilyen. Ne akarjuk megváltani a világot, igyunk inkább még több, még jobb, még kékebb, még cukormentesebb Pepsit!
  
  Az oknál fogva is, hogy igen kevés koncert volt ezen, szerdai napon. Először is fellépett a Czutor Zoli vezette Belmondo, amely legalábbis a csapat menedzsere szerint sokkal könnyebben fogyasztható, mint a Nyers volt. Szerintem ez így ebben a formában nem feltétlenül igaz, némi funky-s behatástól nem lesz valami rögtön trendi kockatermék, még akkor sem, ha az egyik számban erőteljesen a Jackson Five egyik örökbecsű számának magyarra fordított verzióját véltem felfedezni.
  
  A Belmondo után a Korai Öröm következett, akiknek koncertjébe egyéb roppant bokros teendőim miatt értsd: lámpaolajjal leöntött nadrágomat sikáltam a Jeanne DArc szerű esti jelzőfénnyé avanzsálásom elkerülése érdekében- viszont az utánunk következő Mr. Lab koncertjét már mondhatnók, megnéztem. Ezen francia zenekarral először a Szigeten futottam össze, ahol is a koncertjükre nem sikerült eljutni, viszont egy, a sajtónak szánt maxijukra lecsaptam. A koncertjük nem okozott csalódást, igaz, orbitális meglepetést sem, mindvégig az volt az érzésem, hogy jó-jó ez a néhol kissé érces, alapvetően gitárra építető, de szintetizátorral is megtoldott, néhol garázsrockos hangzású zene, de ebben a kategóriában hallottam már jobbat is.
  
  A fenti zenebonákkal szinkronban dübörgött fel a SZIN-en most bemutatkozó Party Aréna is, ahol olyan nevek szórakoztatták a nagyérdemű, elektronikus zene orientált publikumot, mint például Tom Novy, avagy éppen Jerry Ropero. Mivel azonban jómagam az esetek potom 98%-ban egyátalán nem hallgatok semmiféle elektronikus zenét, így úgy véltem, a jó cikkíró lát, hall, majd pedig vadul keresztet hányva megfutamodik.

  I nap.
  
  Az első nap verőfényes nyári napsütése már jó lehetőségeket adott a helyszín tüzetesebb feltérképezésére, pontosabban az előző évi fesztiválokhoz képest történt változások megállapítására. A fentiekben megemlítetteken túl a földből néhol gombaként kinőtt kólásstandok, illetve a hozzájuk tartozó kis népi szórakozási eszközök, mint például vizesfoci szúrtak szemet. Ezeken kívül lényegesen több lett a különféle sátor, amelyekben kényelmes ülőalkalmatosságoktól kezdve az esélyegyenlőségen keresztül a netezésig sokféle lehetőséggel találkozhatott az ember. Továbbra is megmaradtak az olyan közkedvelt programok, mint például éjszakai mozi, ami önmagában nem egy világrengető momentum, viszont termálfürdőben dagonyázva, és onnan nézve a filmeket mindjárt más. A termálfürdőn kívül még egy medence volt feltöltve vízzel, amelyben főként napközben úszkáltak az egészséges életmód hívei, annál az igen egyszerű oknál fogva, hogy estére meglehetősen lehűlt a víz. Ezen két medence sajátos hangulatot ad a SZIN-nek, hiszen nem túl sok olyan fesztivál van ma Magyarországon, ahol a zenehallgatás és az alkoholizálás mellett még úszni is lehet- nonplusszultra a köbön.
  
  A nap első koncertje, amire benéztem, a Supernemé volt, a Viva MegaWatt Színpadon. Erről a színpadról tömören és röviden annyit kell tudni, hogy pontosan a Borsodi (Nagy)színpaddal ellentétes oldalon fekszik, a fürdő területének végén, ahol idén kisebb koncentrációban, de csak lehetett látni egyadta feketébe öltözött, nagyhajú emberkéket. A Sziget távolságaihoz szokott lábam azonban könnyűszerrel vette az akadályt, főként akkor, mikor is a Supernem csúszása miatt alig negyed órát maradhattam a koncerten, lévén kezdődött a Toy Dolls koncertje a már említett Borsodi Színpadon. Előtte még, afféle Jövet menet, Takarékszövetkezet módján beugrottam a Neo koncertjére, amelyen az egyedüli meglepetést a fotózás teljes tiltása okozta. Szinte kéjes érzés volt látni, amint a biztonságiak szorgos kis hangyaként fel s alá rohangálva próbálták rábírni a némileg megilletődött personokat, hogy itten bizony nem kellene fotózni. De a megilletődés után persze csak fotóztak vadul tovább.
  
   Bár finoman szólva sem vagyok nagy rajongója az együttesnek, sőt, csúnyán szólva se, ideig-óráig le tudott kötni a frontember Olga, és a gitáros Tommy Goober színpadi showja. Sőt, néha még vicces is volt az egész, bár a fárasztó angol humor után erősen vágytam egy rekreációs kezelés, avagy legalábbis egy thaimasszázs után. Rossz nyelvek szerint szinte ugyan azt adták le, mint egy éve a Szigeten, azonban mivel sem ott, sem itt nem néztem végig a koncertet, ez különösebben nem zavart. A Toy Dolls után következett a Kispál és a Borz originál felállása, melynek értelmében a régenvolt dobossal, Bräutigam Gáborral, és Ózdi Rezső basszerossal lépett fel. A zenekar háza táján az originál fellépéseket leszámítva is zajlik az élet, hiszen éppen pár hete lépett ki Michael Zweller dobos, kinek utódját még keresik. Nem voltam biztos benne, hogy a jelentékeny részben tinikből álló nézősereg jól viseli majd egyes kedvenc slágereinek elmaradását, illetve a nem megszokott felállás okozta hangzásbeli változást, de balsejtelmem alaptalannak bizonyult. Sokaknak minden bizonnyal új volt a hangzás, amely korántsem emlékeztetett minden ízében a jelen vérprofi Kispál fellépéseire, de pontosan ezért is volt jó a koncert, mert más volt. A közönség lelkesen csápolt, legyen szó a gimivel éppen hogy csak kacérkodó kisleányokról, avagy a szülőnek is beillő negyvenesekről. Az igazi unikumnak számító koncverten alighanem még többen is voltak, mint megelőzőleg a Toy Dollson, a rendezők számításai szerint mintegy háromezren énekeltek lelkesen uniszólót Lovasiva.

  II. nap
  
  Mérsékelten tudatos koncertválasztással kezdődött a nap: kíváncsi lettem volna az Eleven Holdara, de a bejárathoz lényegesen közelebb esett Mester Tamás, így testem mérhetetlen tiltakozásának engedve mely szerint étkezés után, sörrel a kézben mérhetetlen bűn három méternél hosszabb távot egyhuzamban lenyomni- maradtam. Az idei Szigeten már belenéztem egy Mester Tamás koncertbe, így második nekifutásra nem lepett meg, hogy jelentékeny mennyiségű U2 feldolgozást is eljátszanak a koncerten, főként, mert ha valamivel, akkor U2-vel abszolút le lehet venni a lábamról. Más kérdés, hogy egy hírtelenjében előkerülő Nickleback sláger felhangzása már kiütötte a konszolidált kis házi feldolgozásmérőmet, így sebtében tovább is álltam.
  
  Magam sem tudom hogyan, de elvetődtem a Cadaveres koncertjére, ahol a relatíve korai órához képest egészen sokan headbangeltek lelkesen. Különösebb problémám nem volt a hallottakkal, igaz, hangosítás apró technikai malőrjei miatt a szövegből a megszokottnál is kevesebbet hallottam, értettem-azonban pillanatnyi lelkiállapotom mérsékelten vágyott metálra, így továbbálltam. Asszonypajtás elrángatott Belgára, amelyre ugyan vajmi kevésbé vágytam, azonban valamilyen szinten kíváncsi is voltam, mit fejlődött a csapat azóta, hogy 2004-ben láttam őket. A válasz egyfelől lesújtó volt: színpadi előadásában és ének tudásában semmit. Azonban főként ez utóbbi momentum az, amely a Belga esetében nem tényező, hiszen Bauxit, Mégötlövés, és Tokyo sohasem virtuóz előadásmódjáról volt híres. A jelen esetben szóban forgó koncertről hiányzott a zenei felelős Titusz, helyette a gyorsan Zsolti a béka névre elkeresztelt egyén kezelte a lemezjátszót. Már amikor, lévén holmi kétéltűvé degradálásától az illető olyannyira elkedvetlenedett, hogy csupán az adott számok végén lépett ki röpke időre a színpadra, hogy beállítsa a következő szám zenei alapját. Energiatakarékosság felsőfokon. A koncerten elhangzott számokat részben a Miskolci Belga márkanéven bemutatott formációval adták elő, így a lelkesen csápoló közönség kapott gitárokat, és még dobot is három nyeljél gecit, négy-öt decit sor közé. A koncert vége echte baromkodásba fulladt, avagy legalábbis számomra mérsékelten emészthető zenei produktumnak bizonyult az egyik Belga zenekar rockos riffjeire adott másik Belga zenekarbéli eszeveszett sivítozás. A közönség azonban még ezt is remekül viselte, ami vagy a jelentékeny mennyiségű elfogyasztott alkohol mellékhatása volt, vagy pedig az önkritika teljes hiányáé.
  
  A Belga koncertjéről való heves elmenekülés után az este további részében igen nagy meglepetésemre sikerült elcsípni a Depresszió koncertjének az elejét is, köszönhetően a jelentékeny késésnek. A fiúkat elhallgatván tudatosult bennem a felismerés, hogy pontosan milyen elemeket is kellene kiszedni a Depresszió számokból ahhoz, hogy igazán kelendő legyen a csapat a piacon, de mivel az efféle zseniális felismerések a kutyát nem érdeklik, így tovább is álltam, hogy belepillantsak a Ladánybene 27 produkciójába. Sajnos azonban vagy én voltam rossz, gyenge poénnal élve, a raszta szívre kevésbé fogékony hangulatban, vagy pedig az elől állók rejtélyes oknál fogva abszolvált lökdösődése kedvetlenített el, de innen gyorsan továbbálltam. Következett a méltatlanul egy kisebb sátorba száműzött Heaven Street Seven, amely főként táncolható számaival jelentkezett, ropta is a nagyérdemű táncos lábú része rendesen.
  
  Végezetül következett a nap fő fellépője, a Transglobal Underground, melynek koncertjén a multikulti jegyében némi honi vonulat is feltűnt, azaz cigányzene tokkal-vonóval, táncosleányokkal. Jómagam mérsékelten lelkesedem a Transglobal Underground által képviselt zenei világért, a koncert azon része, amelyre én lóhalálában vágtatva odaértem, korrekt volt, de hatalmas közönségbeli tombolást nem figyeltem meg. Viszont az a tény, hogy hagytak halas szendvicset, mindenféleképpen pozitívumként értékelendő-ezt minden, napok óta giroson és hamburgeren élő honpolgár megértheti.

  III. nap
  
  Meglepően kevesen voltak az utolsó napi Kowalsky meg a Vega koncerten, meglehet azért, mert Kowa újabban sűrűn viselt fejkendője eltántorította azokat, akik tavaly megélték a rendkívüli mértékben sokkoló Csipás lefejelési akciót, amely után szem nem maradt szárazon.
  A Gőzerő koncertjére való elbandukolással régi kulturális hiányosságomat pótoltam, hiszen dacára szegedi mivoltomnak, még soha nem voltam ezen szintén szegedi illetőségű zenekar koncertjén, illetve még csak egyetlen számukat sem hallgattam meg. Ez részemről a továbbiakban sem nagyon fog változni, bár a hétfős zenekar igen gyér közönség előtt előadott produkciója nem volt rossz, azonban nem az én világom. A zenekar a rockot ötvözi a népzenével, avagy legalábbis annak egyfajta sajátosan értelmezett verziójával, és ebből a folk-rockból kaptam ízelítőt a kisebbik szabadtéri színpadnál. A zenekar vezetője, Szurdi Zsolt, egy néző bekiabálására tett válasza szerint csak magyar némileg sántított ugyan, hiszen a dallamok között számos kifejezetten nem ősmagyar dallamot is fel véltem fedezni, de ennek ellenére korrekt iparosmunka a zene, csak nem nekem.
  
  A netes kamion remek tájolása miatt akár emilküldés közben is lehett zenét hallgatni, amely esetemben az Easy DC által játszott remek rocknrollban materializálódott. A vérpezsdítő taktusok után a Sugarloaf következett; új énekesnővel, de nem csak új számokkal, és néhol számomra kissé sántító hangzással. Dér Henit sok szempontból némileg Era pótléknak is nevezhetném, nemcsak a hang, hanem a megjelenés miatt is, azonban ez nem feltétlenül negatívum.
  
  A nyáron már több helyen bemutatkozott Roy és Ádám Trió meggyőző koncertet adott Szegeden is. A trió név a valahavolt dobost, Mozsik Imit jelöli, akivel kiegészülve számos koncertet nyomtak le a fiúk ezen a nyáron. Azonban Ádám remek gitárjátéka sem tudott marasztalni, hiszen nem sokkal a koncertjük kezdete után következett szívemnek nagy szerelme, a kihagyhatatlan Emil.RuleZ! . Az első, maximum második sorból való koncert végig csápolás/éneklés ezúttal is megvolt, bár Hajós András frontember erősen kedvetlen mivolta meglátszott a koncert egészén. Nem lett tőle rosszabb a hangzás, nem ütött tőle félre Kisvári Ferenc dobos, azonban sokan, köztük én is hiányolták a hajósi átvezető szövegeket, az energiát, amelyek némileg elillantak. A frontember szerint egyszerűen csak rossz napja volt, ami szép, megható, mélyen emberi, de a kutyát nem érdekli. Ettől a nüansztól eltekintve a koncert pusztán zenei része nem volt rossz, sőt, igaz, agy szívfájdalmamra a Winkler és Eldée a hajóra mennek nem hangzott el, de majd máskor. Közvetlenül ezek után következett az est fénypontja gázsi szempontjából mindenképpen-, a The Tarantinos. A tíz éve alakult brit zenekar Quentin Tarantino filmzenéit adja elő, amivel efféle fesztiválokon nagyot hibázni nem lehet, hiszen például Kill Bill előtt a közönség valószínűleg egyatta nyálfolyamnak és ósdinak ítélte volna meg az olyan számokat, mint amilyen például a Kiss Kiss Bang Bang, most azonban lelkesen énekelte. A hét zenész némileg szerényebb show-t adott elő, mint azt vártam, így a filmekből vett lövéseknek, hangoknak nyoma sem volt, azonban mindenért kárpótolt a walesi szaxofonos The Dragon konferansziéja, amely a vártnál sokkalta lököttebb volt. A frontember Mr. TNT mintha csak a Blues Brothersből lépett volna ki, nemcsak megjelenését, hanem orgánumát tekintve is, s a parókás, és a koncert idején erősen terhes Lady Sarah is egészen korrektül énekelt. Az egyedüli furcsaságot a trombitás előtt meredező kottatartó állvány jelentette, a koncert alatt nem tudtam mire vélni meglétét, mígnem a koncert után a trombitás felvilágosított, hogy az eredeti trombitás Knuckles éppen Ausztráliában sütteti a hasát, s imigyen neki három napja volt, hogy mint beugró megtanulja a számokat. Szép munka. A közönség lelkesen táncolt, énekelt, és láthatóan igen jól érezte magát, bár a The Dragon által elénekelt, saját szerzeményű Cover song-ot sokan nem tudták mire vélni. Számomra viszont ez volt a koncert egyik fénypontja:a számban elmesélik, hogy azért játszanak Tarantino filmzenéket, mert minden máshoz bénák, lusták, és tehetségtelenek, ebből viszont legalább van némi pénzük. A koncert után az addig csöndesen a háttérben meghúzódó basszeros, aki Mr.TNT szerint egy igazi rocknroll ember, külön belopta magát a szívembe azzal, hogy teljes menetfelszerelésben, azaz öltöny-nyakkendőben beugrott az egyik medencébe, csak úgy, a csajozás kedvéért.
  
  Tömören, és főként röviden ennyi a 2006-os SZIN általam megtekintett koncertjeinek leírása, az egyenlőség, a testvériség, és főként a sör jegyében. Jövőre ugyanitt, nagyjából ugyanekkor.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: