hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2006. szeptember 22. péntek   10:17
nincsen hozzászólás

szerző: Mjásznik Pálács
Hegyalja fesztivál
2006. július 12-16., Tokaj-Rakamaz

  Minduntalan csak egy dolgon járt az eszem, ahogy sétáltam a nulladik napon az idei Hegyalja fesztiválra, jelesül az, hogy akkor most korpa közé a disznó vagy disznók közé a korpa? A költői kérdés természetesen a fesztiválon fellépő Motörhead és az ugyancsak szereplő nagy csomó elektronikus banda viszonyát volt hivatott firtatni.
  
  Kezdetben azonban tekintsünk el mind a korpától, mind a disznóktól, mert az e két kategóriába nem illő Napra műsorát néztem meg először. A talán pszichedelik-folknak nevezhető unikum az unikum-voltát egyórás, idegtépő beállás után kezdte el bebizonyítani. Az amúgy is túlképzett zenészek azaz Both Miklós énekes-gitáros (Barbaro), az eredetileg jazz-dobos Árik Péter, Bobby,a táncházakba járóknak ismerős multiinstrumentalista, és a Szalonnát, azaz az Állami Népi Együttes prímását helyettesítő, de nem kisebb kaliberű hegedűs, no meg Winter Csaba basszusgitáros (Bluestrain) mellé becsatlakozott Balogh Kálmán is. A népzenei körökben igencsak tisztelettel emlegetett cimbalmos kérem szépen azért jött, mert valahol hallotta a Napráékat, és annyira megtetszettek neki, hogy játszani akart velük. A koncert pontosan olyan jól sikerült, ahogy azt ez alapján elvárta az ember: a kis, ámde egyre növekvő hallgatóság idővel aktívan bekapcsolódott a zenélésbe, és őrült táncolással kísérte a Napra dallamos, technikás, pezsdítő, sokszor azonban komorságba váltó, lidérces muzsikáját. Nem is volt más választása: szerintem a Napra olyan, mint a népmesei hős furulyás disznópásztor, aki ha megfújja talán magától az ördögtől szerzett furulyáját, akkor körülötte mindenkinek akaratlanul is megindul a lába, és kifulladásig, vagy azon túl kénytelen ropni. A négyhúros, hegedűhangolású gitár, a hegedű és a cimbalom felelgetése, ikerszólói, a külön szólamként üzemelő dob, és a teljesen váratlan, hirtelen váltások, rögtönzések nem hagyták, hogy a különös, keleti elemekkel dúsított, furcsa mozdulatokat bárki abbahagyja a színpad előtt. Sőt, rengeteg arra járó is percekig bámulta, hogy hogyan lehet így játszani ezeken a hangszereken, aztán nincs más választás alapon ők is beálltak táncolni. Magyarul mindenkinek nagyon tetszett a koncert. Balogh Kálmánnak például annyira, hogy azóta be is szállt állandó tagnak a Naprába, nekem meg annyira, hogy a koncert után nem láttam értelmét másnak, mint éjszakára kiszállni a fesztiválból.
  
  Másnap délután épp akkor szálltam vissza, amikor az Alvin és a mókusok kezdett, úgyhogy pont volt alkalmam (és időm is) elmorfondírozni rajta, hogy a honi dallamos (értsd: folyamatosan óóóóóóózó) punk felső tagozatába tartozó bandába vajon ki szeretne beszállni azután, hogy látta azt élőben? Balogh Kálmán biztos nem, a jelen lévő alsó- és felső-tagozatosok viszont valószínűleg mindenképpen, főleg azután, hogy a zenekar az ő kedvükért játszotta a Kurva életet. Kemény. Volt. (Közben, bevallom, bele-bele hallgattam a Belgába, ami sosem olyan pocsék, mint amire számítok, sőt. Cinizmus-hívőknek kötelező.)
  
  A Born from Pain előtt még eltekertem a Nervekillerre, amelynek értelmetlen tekerései igazán jól estek (bárcsak sokan tudnának így értelmetlenkedni és tekerni), aztán egy negyedórányi tányérváltó a Pannonia Allstars Ska Orchestrával, és már farkasszemet is néztem a holland bunkóhácé-bajnokokkal, akik mindenki mást leléptethettek volna a DeWalt színpadról. Kijöttek, és gőzhenger, gőzmozdony, buszkerék, kinek mi tetszik, szóval hengereltek. Elcsépelt szakszavakkal kifejezve: moshoslós középtempóból vagy doomos lassulásba, vagy thrashes kalapálásba váltottak, attól függően, hogy épp miként kívánták a világ értésére hozni gyűlöletüket, frusztrációjukat, meg úgy egyáltalán a zenéjüket, amire nagyszerűen lehetett mosholni, lassulni, kalapálni. Hardcore banda lévén persze akadt temérdek energia is, és szerencsére a hangzás is pozitív viszonyt ápolt az Hour of the Wolfra, a The New Hate-re meg a The Rising Tide-ra épülő programmal. A frontember meg közben természetesen időről-időre cirkulálásra kérte föl a közönséget, s az teljesen természetellenes módon teljesítve a kívánságot, nagy ugrálásba-rohanásba kezdett. Igazán jó móka volt, de érzem, hogy kezdek belassulni meg szót szaporítani, és ez bizony (többnyire) sem hozzám, sem a Born From Painhez nem méltó, úgyhogy inkább itt és most rákapcsolok, és továbbmosholok a beszámolómmal.
  
  A fájdalomból születettek után fel lettünk szólítva, hogy nézzük meg pár figura halálát. Hálistennek a halálukat nem láttuk, de a Watch My Dying némi panaszkodás mellett hozta a formáját: lánctalp alatt formált, idomtalan, amorf akkordozással kísért metalzenét a Nevermore-Meshuggah törésvonalról, amelynek mentén magam is mindig szívesen sétálgatok. Na de ki gondolta volna, hogy kacskaringós utam végén a Ladánybene 27 koncertjén kötök ki, valahol a levezető taktusok táján? Én ugyan nem, de így jártam, és tudjátok, mit láttam? Közönség és zenekar számára zöld volt az élet, és a sátrazók valódi tapasztalatokkal felvértezve, átérezve a nóta lényegét, teljes hitelességgel énekelték, hogy Kell egy ház. Én is éreztem már, hogy kell, és mivel abban a kivételezett helyzetben voltam, hogy volt is épp kéznél egy, hát eltűntem benne.

  Másnap meg épp az Isten Háta Mögött bukkantam elő, és máris találkoztam egy Huszonegyedik századi skizoiddal, de találkozásunk pusztán egy beállásra korlátozódott. Kár, de nem olyan nagy, mert a skizoid után jött még egy csomó másik, álnéven utazó skizoid, úgyhogy lehetett (mű)érteni a sűrűn váltakozó, sűrű és zajos riffeket, amelyekre érkeztek is a ködös szövegek zűrös dallamok keretében, furcsamód mégis nagy tetszést aratva. Méltán. Egyébiránt a konferansziénak meglehetősen csapnivaló konferanszié meglátása szerint a jelen lévők halmaza három részre oszlott, a zenakarra, a közönségre, és az Iron Maiden-pólós gyerekre, akinek időbe telt eldönteni, hogy a banda, amit hallgat, rock vagy stoner-e.
  
  Azon is lehet gondolkodni, hogy az Idoru rock vagy hardcore akit az image érdekel, annak nyilván hardcore, akit a zene, annak meg nyilván rock. A banda tagjai velem együtt ez utóbbi kategóriába tartoznak, úgyhogy jól éreztük magunkat együtt. Ha magyarázkodnom kell, azt mondom: rockdallamokban elénekelt hardcore-közeli érzésekről szóló, hardcore hevülettel előadott rock ez, sok technikázással a húrosok felől, számottevő hamis hanggal az énekes irányából, de hadd ne kelljen már magyarázkodnom, mert abból csak baj lesz, meg önellentmondás. Maradjunk annyiban, hogy vihar előtt, vihar után, és közben is csak ajánlani tudom az Idorut.
  
  A Subscribe-bal és az Insane-nel kapcsolatban meg maradjunk annyiban, hogy egyáltalán nem tudom ajánlani egyiket sem. Sajnáljam?
  
  Ezután meg jött az a kérdés, hogy „melyiket szeressem”, ugyanis szimultán zajlott a Superbutt és a Hooligans koncertje. Nagy volt a dilemma, úgyhogy már majdnem úgy döntöttem, hogy felváltva ölelem őket. Ha végül tényleg így döntök, akkor biztosan egy bizarr órácskát töltöttem volna az én kis rockhárememmel, de aztán még időben eszembe jutott, hogy a Hooligans biztos nem tetszene, mert nem szokott. Így hát maradt a Superbutt, ami pont olyan volt mindig: az ötös hozta a szokásos basszusvázra szerelt rifftraktort, a szokásos dalokat, és a szokásosan intenzív színpadi és társadalmi jelenlétet is. Köszöntük szépen.
  
  A Motörhead is olyan volt, mint mindig, na de azért mégis. Tudja is mindenki mi fog itt állni: hangerő, Dr. Rock, élő legenda (lassan már legendák), ráspolyhang, napi üveg whiskey, napi 3 doboz cigi, hatvanegy év és még mindig és a többi. Na de mégis. Igen, Hegyalján is erről szólt a Motörhead, (vagy a Motörheadről szólt a Hegyalja) és mivel a decibelt nem mértem, a cigit és a piát nem tudtam számolni, így kénytelen vagyok a továbbiakban csak a dalok segítségével beszámolni (minimum) Borsod Abaúj Zemplén megye idei legnagyobb rock and roll eseményéről. Volt a No Class, állítólag utoljára hangzott el az R. A. M. O N. E. S., és egészen biztosan nem először csendült fel a Stay Clean azóta, hogy azt mondták, utoljára játsszák. Citálódott szerencsére megint szépszerével az Ace of Spades album (Love Me Like a Reptile-lal, Fast and Loose-zal), nem kevésbé helyén való módon előkerült pár dal az Infernóról is (pl. az In the Name of Tragedy), és persze megjártuk a Metropolis-t, meg azt a helyet is, ami a csúcson túl van. Aztán teljes meglepetésre jött a Just Cause You Got the Power, a Dancing on Your Grave és az I Got Mine - más kérdés, hogy hányan lepődtek meg ezeken ténylegesen. Az Akela pólóban Lemmmmmmyyyyy-t és Aaaaace of Spaaaaades-et ordibálók számából arra lehetett következtetni, hogy nem sokan. (Ó fesztiválok, ó erkölcsök!). Ezzel persze nyilván Lemmy is tisztában volt, hiszen biztosan rájuk gondolt, amikor azt mondta, hogy a legtöbben először és utoljára látják a Motörheadet - viszont biztosan nem rájuk gondolt, amikor elnyomta (nekik is) azt a bizonyos Ace of Spades-et egy Killed by Death után, meg egy Overkill előtt, szokás szerint. Az Overkill pedig szokás szerint gyorsult,fokozódott, de hát ezt is tetszik tudni, mert ezt ugyanúgy ehg kell említeni, mint a cigit, meg a whiskey-t. Az Overkill pedig szokás szerint gyorsult, fokozódott, de hát ezt is tetszik tudni, mert ezt ugyanúgy meg kell említeni, mint a cigit, meg a whiskey-t. Nem véletlen: ez az a banda ahol ezen dogok nem mennek egymás rovására, sokkal inkább gerjesztik egymást. És hogy meddig? Az idők végezetéig, fiam, az idők végezetéig. Meglásd, Lemmy még a mi sírunkon is fog táncolni. És mi rettenetesen büszkék leszünk erre. Ámen.
  
  Mint azt két kiváló kollégám megjegyezte már az idei Wacken Open Air beszámolóban: rockzenét hadd ne a Motörhead után kelljen hallgatni bárkitől is. Más zenét meg aztán pláne ne teszem én hozzá -, és pláne ne másnap. És különben is: ráhúztam én már erre a fesztiválra a nulladik napon. Nem maradtam harmadnapra, mert a csúcson kell abbahagyni, na. Pláne fölötte. Alás szolgája.



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Hegyalja fesztivál

Motörhead

 programajánló: 
2022. július 7.
Five Finger Death Punch + Hollywood Undead
2022. július 9.
Két hét múlva jön az Alpárfeszt – az ország legzöldebb underground kisfesztiválja
2022. július 11.
Judas Priest - 50 Heavy Metal Years Budapesten is
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Steel Panther
Rise Against a Budapest Parkban
My Chemical Romance a Budapest Parkban
Deftones
Korn, Deadly Apples
Iron Maiden, Shinedown, Lord Of The Lost
Red Hot Chili Peppers
Black Veil Brides a Budapest Parkban
Scorpions
Tool, Brass Against
 kiemelt 
Simply Red
  
2022

Első Emelet 40, Berkes 60 - 2 az egyben – Születésnapi nagykoncert
KISS - End Of The Road Tour
Pearl Jam Budapesten
Sting (My Songs), Joe Sumner a Papp László Budapest Sportarénában
 friss hozzászólások 

Nemzetközi játszótér az MTV-vel - Kiállítás világszerte az MTV Swatch Playground alkotásaiból (1)
OneRepublic: Never Ending Summer Tour (1)
Premier: meghallgatható a Symbiosis 5 jazz zenekar bemutatkozó kislemeze (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 james lomenzo    tom stormy trio    lucifer    monstrosity    guy ritchie    linkin park    helloween    begotten silence    szükségállapot    andy serkis    nicolas cage    blink 182    joe bonamassa    oceanhoarse    igazából apa    galla miklós    tosca    török ferenc    doro pesch    jón thor birgisson    limp bizkit    delfines kaland    irigy hónaljmirigy    karácsony artúr    kmfdm  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2022 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!