lemezajánló [nagylemez]  2006. augusztus 28. hétfő   13:34

nincsen hozzászólás

  Mindig tudtuk, hogy a Celtic Frost tagjai nem ebben a világban laknak - nekik külön dimenziójuk van, ahol zsarnokokkal vacsorálnak egy asztalnál, morbid meséket mondanak egymásnak és haláltáncot járnak. Régen hosszú ideig rendszeresen engedték meg a bátrabbaknak, hogy bepillantsanak a fülükkel ebbe az emberi léptékkel aligha mérhető groteszk világba, mi pedig elképedve leskelődtünk is, amikor csak lehetett. Közel másfél évtizede azonban - legnagyobb sajnálatunkra - magukra csukták birodalmuk kapuját, és három évvel ezelőttig jelét sem adták, hogy hajlandóak lennének újra beengedni oda bárkit is. 2003-ban viszont újra elkezdték kitárni a bejáratot, mostanra pedig teljesen ki is nyílt a kapu. És a nyílásból még mindig dől a sötétség.
  
  Méghozzá pontosan úgy, ahogy eddig: kiszámíthatatlan formában és halmazállapotban, ami ezúttal is garantálja, hogy a közreműködő művészek (vagyis Tom Gabriel Fischer énekes-gitáros, Martin Eric Ain bőgős, Erol Unala gitáros és Franco Sesa dobos) megváltozott tudatállapota akár még arra is képes lehet, hogy megváltoztathassa - vagyis a sajátjára formálja - a hallgató tudatállapotát. A kissé kénkövesre sikeredett tömjénezés közepette ugyanakkor meg kell jegyeznünk: egy Celtic Frost lemeztől ezt is vártuk el, még ha visszatérő anyag is. Hogy nem puszta hagyományőrzésről lesz szó, azt már abból az egyáltalán nem elhanyagolható adatból is lehetett sejteni, hogy a cikk tárgyául szolgáló monolitban három év munkája fekszik, de maga a lemez még azokat is meg fogja győzni, akiknek mindezek ellenére is voltak kétségei: a Monotheistben úgy hallhatjuk viszont a svájciak teljes életművét, hogy a nosztalgia szó eszünkbe sem jut.
  
  Igaz, az első percekben sok minden más se, hiszen a kezdő Progeny kombájnsebességűre fékezett bárdolatlansága, majd a Ground göröngyös riffjei nem épp az intellektust veszik célba. Kemény fizikai próbatétel mindkét darab, az egyszeri zenehallgató méltán hiszi ezek hallatán azt, hogy itt most aztán elszabadul a pokol. És el is szabadul, csak épp nem a szokványos, hanem az igazi. Istenek haldokolnak körülöttünk, hamvakban fulladozunk, homály borul ránk, és egyáltalán nem fantázia kérdése, hogy mindezt észre is vegyük. Vagy kikapcsoljuk a lemezjátszót, vagy ott van mindez körülöttünk - de ha kikapcsoljuk, azt is csak azért tesszük, mert mindez tényleg ott van körülöttünk, amíg szól a Monotheist.
  Illetve nem is szól, hanem fortyog, árad, zakatol, lebeg, számonként, sőt percenként változva. Hol otromba riffek alakját ölti, hol elkenődő női énekhangon szólal meg, hol kántálásban, hol recitálásban, hol szöges korbácsként csattanó rigmusokban sújt le. Lehet persze magyarázni, hogy az A Dying God (Coming into Human Flesh) egyes részei szinte triphop lemezekre valók, hogy az Ob Abysmi Vel Daat vegytiszta doom metal, hogy az Obscured minden idők legsúlyosabb metalba oltott darkpop slágere és körülbelül olyan, mitha Cure szólna egy betonkeverőből. El lehet mondani, hogy a My Domain of Decayben és az Ain Elohimben (is) új életre kel a Hellhammer primitív szörnyetege, csak az előbbi egy spirálban csavarodó, agytekervényeket újraformáló riffbe torkollik, míg utóbbi inkább hullámzik, aztán önmagába süllyed és azt is, hogy az Incantation Against olyan, mintha Loreena McKennitt énekelne egy magaslatról, valahol a Sziklás-hegységben (és még véletlenül sem a svájci Alpokban). Sőt azt is, hogy az a bizonyos pokolba tartó vonat a negyedórás zárótételben, a Synagoga Satanae-ban ezúttal tényleg a pokolba tart, méghozzá nagyon is ráérősen és kimérten, tulajdonképpen saját maga előtt fektetve a síneket - de száz szónak is egy a vége: ezeknek a daloknak saját terük és idejük van, a különböző hatásokat pedig nem magukra öltik, hanem felszippantják és elnyelik. A legszebb az egészben, hogy a csúfság itt úgy keveredik a szépséggel, hogy még különválasztva sem lennének művészkedőn fennköltek, illetve nyálcsorgatóan közönségesek.
  
  Aki pedig mégiscsak a Monotheist evilági vonatkozásaira kíváncsi, annak azt kell mondanunk, hogy ez nem az év, meg az évtized legelsöprőbb visszatérése, hanem minden időké. A Celtic Frost nem változtatott régi szokásán, sőt: most azt is megmutatta, hogy még a múltból előlovagolva is képes azonnal megelőzni a saját korát.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: