beszámoló [koncert] 2006. augusztus 24. csütörtök 13:33
nincsen hozzászólás
szerző: TompiBilly Idol 2006. július 13. Petőfi Csarnok
Sokaknak szemmel-láthatóan Billy Idol maga a nagybetűs Rock. Mivel az állítás logikai és esztétikai alapja is nyilvánvalóan sántít, el lehet képzelni, hogy a naplementével ellátott koncerten milyen mértékű volt az unszimpatikusság. Akkora, hogy nem is lesz itt egy cizellált jelzőkkel ellátott hosszú bejegyzés a videó-klipek hatalmáról, meg erről a teltháznyi emberről, akiknek ez a koncert feltehetőleg egyben majális is volt, meg hosszúhétvége is.
Méghozzá olyan, amely időben, vagyis meglepően korán kezdetét vette, pontban nyolc órakor, elő-zenekarmentesen, és valljuk be kissé talán fagyosan is, mert hát szemmel láthatólan nem sok (meglehetősen sokat) fizetőnézőt hat meg a tény, hogy Példakép Vilmosnak új lemeze is van, még kevesebbeket, hogy ennek Devils Playground a címe, és hogy elhangzik róla a gondosan előmatricázott sláger, a Scream is. A kezdeti udvarias rajongás inkább szól a frontpoppunk nemcsak korához képest jól karbantartott felsőtestének, a jellegzetes, horogra akadt compót idéző szájtartásának, a le- és fel-kerülő ruhadaraboknak, és a zenészek gyakran teljesen fölösleges villantásainak. Az igazi, hiteles rajongás a minden előzetes bejelentés nélkül előkapott White Weddingnél üti fel a fejét és hallatja a hangját. Joggal.
Ez persze (el) is volt várható hősünktől, akiről kiderült, hogy ő tulajdonképpen egy két-lábon járó, érző szívű jukebox, aki/amely nem csak saját matricás slágereit tartalmazza. Biztos, ami biztos alapon azért főképp ezek vannak túlsúlyban, így jön is az Eyes Without A Face, a Dancing With Myself, a kisebb és zsengébb Stefan Zweig novellának is beillő konferansszal felvezetett Sweet Sixteen, a Scooter dicsőségét is hirdető, már-már személyi kultuszt kiváltó Rebel Yell, a könnyed, és az esti plázs-hangulatot teljessé tevő Hot In The City. Ezekhez még jönnek a feldolgozások, a Summertime című össznépi lazulós Mungo Jerrytől, a Jump című össznépi feszülős (a) Van Halentől, és a 3rd stone from the Sun lebegésével megreptetett, és korábban már feldolgozott L.A. Woman a Doorstól.
Eddig is volna rendben a dolog, és hibátlan a koncert még azzal együtt is, hogy nem hangzott el sem a Shock To The System, sem a Cradle Of Love. Csak itt jött a képbe az, hogy a (feltehetőleg) alkalmi formáció úgy gondolta, hogy biza megdolgozik a pénzéért, és három órán keresztül csűrik csavarják ezt a rock and rollnak hívott popzenét, ami nem jó ötlet. Gondolok itt a mára Mick Marsnál is Mick Marsszabbá vált Steve Stevensre és az ő impozáns, bámulatos, latinos, Led Zeppelin cafatokat is tartalmazó, de botrányosan hosszú szólóira. (A háttérben Axl Rose lelkesen bólogat, menedzserei pedig Steve Stevens menedzsereivel tárgyalnak.) A laza motorost alakító bőgős is kikezelhette volna kényszeres tappingmániáját a turné indulása előtt, és akkor lehet, hogy nemcsak hívnák rock and rollnak ezt a popzenét. Derek Sherinian szinte csak látványban volt jelen, szokásával ellentétben zenei korlátok helyett csak a billentyűket döntögette. A dobos viszont legalább látványos volt a pergőre csapott, és ezáltal számtalanszor megtriplaszaltóztatott ütőivel.
Vagyis nem volt ez rossz koncert, csak pont az volt a baja, hogy koncert volt, pedig lehetett volna show is. Tudjuk azt mi mindannyian, hogy tudnak ezek az emberek zenélni, azt is, hogy szeretnek, de túlzásba ne pont Billy Idol koncertjén vigyék, mert akkor túlzásba viszik Billy Idolt. És koncertjét.