lemezajánló [nagylemez]  2006. augusztus 23. szerda   12:31

nincsen hozzászólás

  Öt hosszú évet kellett várnunk, hogy megjelenjen a thrash metal alfájának és omegájának, a Slayer-nek az új lemeze. A 2001-es God Hates Us All meglehetősen vegyes fogadtatást kapott: végül is mindenki elismerte, mint thrash albumot, de a 80-as évek Slayerének legendás zenei világától azért kétségtelenül távol áll ez a lemez. A mostani 2006-os albumot ha lehet, még nagyobb kíváncsiság és találgatás övezte, egyrészt a kiadó kavarásaiból adódó hosszas csúszás miatt, másrészt pedig mindenki tisztában volt vele, hogy ez a lemez fogja megadni a választ arra a kérdésre, hogy a valóban szokatlannak ható God Hates Us All után merre halad tovább a banda.
  A borító megtekintése kétféle érzelmet váltott ki nálam. Először is örömmel nyugtáztam, hogy a grafikai stílus, a színvilág tagadhatatlanul a 80-as évek lemezeit, konkrétan a Hell Awaits-től a Seasons In The Abyss-ig terjedő időszakot idézik. Ez nem lehet véletlen, minden valószínűség szerint Dave Lombardo újbóli csatlakozására, az említett időszak felállásának újraegyesülésére akarnak rámutatni. Vajon a zene is ugyanígy visszatérés a gyökerekhez? Másfelől pedig akárhogy is nézzük, ízléstelen és visszataszító ez a borító. A magyar kiadó egy fedőlappal látta el a lemezt (szerintem helyesen), amely csak a Slayer logó által felfedett részt engedi láttatni.
  
  Idegtépő víjjogás után arcunkba csap a Flesh Storm. Tipikus Slayer szám, atom-thrash végig, király a belassulós rész is, kegyetlen riffekkel. King nagyon érzi ezt, az ő szerzeménye ez a dal, mint ahogy a lemez jelentős része is. Lombardo embertelen módon tolja, top formában pörög az egész banda! Normálisan szólózni persze még mindig nem tanultak meg, bár van néhány jó kezdemény, de végül csak eszeveszett kapkodásba és tremoló rángatásba torkollanak ezek. De hát ezt már úgyis rég tudjuk róluk. A Flesh Storm tuti koncertkedvenc lesz, minden adottsága megvan hozzá!
  A Catalyst nem hagy alább a lendületből, újabb óriási koncertnóta a lemezen. Lombardo eszméletlen, hogy miket művel itt! Tessék direkt figyelni, hogy miket üt/trappol ez a fazon! A szóló itt kivételesen találó, ezért King el is süti mégegyszer a dal folyamán. A Skeleton Christ egy jó kis döngölős téma, de persze kapunk némi gyorsulást is. A refrén is egész jól el van találva, de ez a ”Hail Satan” és hasonló szánalmasan ostoba kiszólások teljesen feleslegesek, egy olyan kiváló banda, mint a Slayer, nem szorulna rá ilyesféle hatásvadászkodásra!
  
  Az Eyes Of The Insane továbbra is visszafogott tempóval operál, amúgy eléggé átlagos dal, borongósan sötét hangulattal. Egyetlen érdekessége az egymásnak felelgető (de amúgy roppant jellegtelen) gitárszólók. A háború őrületéről szól ez a szám, egy katonáról, aki beleőrül a borzalmakba. A katarzis a legvégén jön el, amikor a katona szembenéz a végzetével.
  Jön a nagy port kavart Jihad. Mint ismeretes, a dal a szeptember 11-i terrortámadásról szól, a terroristák szemszögéből. A szövegi rész azonban eléggé elvont, nem hiszem hogy ilyen nagy feneket kéne keríteni ennek. Jó persze, Amerikának kényes a téma. Sejtelmes bevezetéssel indul a szám, ez nagyon jó, de utána kissé ellaposodnak a dolgok. Tom darálja a szavakat egymás után, teljes csoda, hogy nem kavarodik bele. Zúznak a gitárosok, jó kis headbang-elős kiállásokat is kapunk, kár hogy a refrén harmatgyenge. Az Eyes Of The Insane-hez hasonlóan itt is a végén jön a katarzis. Vannak jó ötletek, de szerintem többet is ki lehetett volna hozni ebből a számból. Az egész dalhoz abszolút nem illeszkedik, de a legeslegvégére azért kellett ám ez a ”The Great Satan”...! Röhejes már ez a hatásvadászat!
  
  A Consfearacy ismét rátapos a gázpedálra, mint ahogy Dave Lombado is az ő pedáljaira, irdatlan tempót diktál! Óriási zúzda ez a szám, koncerteken is tutira az lesz. Kerry King folyamatosan vernyogtat, de nem mindig tiszta, hogy hová akar kikeveredni belőle. Király szám ettől még! A Consfearacy után a Catatonic a másik véglet, ez egy lassabb, súlyosabb darab, de érdemes megfigyelni, hogy mennyire jól oldották meg a sejtelmesség, feszültség, súlyosság érzését az alattomos riffekkel. Tisztára South Of Heaven profik ezek a srácok, kétségtelen! Dave pörölycsapásaira lélegzik az egész szám, zseniális dal ez is!
  A Black Serenade a másik szám Jeff Hanneman-tól a Jihad mellett. Váltakoznak a lassabb és a gyorsabb tempók, őrület amit Dave összedobol megint! Jó ötletek, jó riffek itt is vannak, de még hiányzik egy kicsi fogósság ahhoz, hogy igazán emlékezetes nótává váljon. A szöveg és hasonló dalok (pl. Necrophiliac) fényében, ill. néhány koncerten viselt póló alapján nem tenném le a nagyesküt, hogy Hanneman nem nekrofil-e...?

  A Cult-ot már a lemez megjelenése előtt meg lehetett ismerni. Kerry King riffmester elhalmoz bennünket minden jóval, Dave Lombardo pedig rátesz még egy lapáttal. A belasultabb, sejtelmesebb riffekből (úgy látszik az újabb albumokon ez a sláger) előtör a mindent elsöprő thrash-elés. Minden poszton zseniális teljesítményt hallunk, húz a dal, mint a gyorsvonat! A szövegi részek viszont harmatgyengék ebben a számban, komolyan mindent alulmúlnak! A vallásnak persze be kell szólni, anélkül hogyan is lehetne igazán „trúúú” valaki!? Meg hát különben is, ”Religion is hate / Religion is fear / Religion is war”! Gyanítom, senki nem Kerry King-től fog teológiát tanulni... Egy 15 éves kannásboros punktól, aki most éli lázadó korszakát, még elfogadhatók az ilyen szövegek (egy halvány szánakozó mosollyal a szájunk sarkában), de hogy a 45 éves Tom Araya, a büszke apuka bőszen üvöltözze, hogy ”Ive made my choice: 666”... Pffff! Ez már pózerkedés, lehet kövezni (csak nők ne legyenek köztetek!), de akkor is az! Nem tudom felfogni, hogy mi szüksége van erre egy olyan bandának, mint a Slayer!?
  
  Utolsó szám, a Supremist felvételekor a banda valószínűleg úgy döntött, hogy a munka befejezésének örömére lezúzzák az összes hangszert és a stúdiót, végül pedig az egész romhalmazt belebetonozzák a talajba. Dave Lombardo darabokra üti/rúgja a dobcuccot, Kerry King, Jeff Hanneman, és Tom Araya az utolsó húrokat is lereszelik a gitárjaikról. Mindenki a maximumot nyújtja ebben a számban, koncertre vele!
  
  A kérdés ugye az volt, hogy továbbhalad-e a Slayer a God Hates Us All vonalán, vagy Lombardo csatlakozása a gyökerekhez, az oldschool bay area thrash-hez való visszatérést jelenti-e. Nos, a válasz erre, hogy a God Hates Us All egyenesági folytatása a Christ Illusion, mind zenében, mind hangzásban, mind a szövegekben. El kell fogadni, hogy ez a neo-Slayer már nem fog igazi bay area thrash számokat írni. De ettől függetlenül egy vérbeli thrash albumról beszélünk, kiváló és profi munka, 45 évesen is úgy zúznak, hogy az egy 20 évesnek is becsületére válna! És tegyük hozzá, hogy bay areai társaival ellentétben a Slayer soha egyetlen lemezen sem tért le a tágabb értelemben vett thrash metal vonalról! Többször is megfordult már nálunk a banda az utóbbi években, és mindig fantasztikus koncertet adtak. Az eddigi albumok alapján is változatosan összeállítható tracklist-hez most egész biztosan csatlakozik még jópár kiváló szám, amelyek óriási őrjöngést és headbang-elést fognak eredményezni.
  
  Jó zenét tud írni a Slayer, még ha nem is teljesen ugyanolyat, mint régen. Viszont az olykor erőltetett, hatásvadász, nevetséges szövegi részekkel néha önmaga paródiájává válik a zenekar, nem értem mire jó ez a pózerkedés!? Ha a Manowar-on röhögünk (mert röhögünk!), hogy mekkora pózerek, akkor ezen ugyanígy röhöghetünk! 15 évesen még vicces lehet fordított keresztet lengetve ”Hail Satant” és ”Religion is hate, Religion is fear, Religion is war”-t kajabálva ugrabugrálni anya franciaágyán, meg körbe-körbe szaladgálni a hálószobában, de 40-es meglett emberektől már több, mint nevetséges... Tegyük hozzá, hogy a banda maga sem veszi ezt komolyan, ez az egész tényleg csak afféle hatásvadászat, maga Tom Araya ejtett el ilyen megjegyzéseket. Sőt, ő egyébként kifejezetten hívőnek tartja magát! Na mindegy...
  
  Valószínűleg ez az album is fog némi megosztottságot szolgáltatni a rajongók körében. Lehet hivatkozni a 80-as évekre, a modernizált témákra és hangzásra, de ez mindentől függetlenül egy kiváló thrash album, egy továbbra is zseniális zenekar munkája. Lehet ugyan fintorogni, de minden valamirevaló thrashernek és szobaheadbangernek már úgyis ott figyel a polcán a Christ Illusion. Várjuk a lemezbemutató koncertet!
  
  
  Felállás:
  Tom Araya: ének, basszusgitár
  Kerry King: gitár
  Jeff Hanneman: gitár
  Dave Lombardo: dob
  
  Slayer: Christ Illusion
  1. Flesh Storm
  2. Catalyst
  3. Skeleton Christ
  4. Eye Of The Insane
  5. Jihad
  6. Consfearacy
  7. Catatonic
  8. Black Serenade
  9. Cult
  10. Supremist

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: