szerző: imetaUnited 93-as Hazai bemutató: 2006. augusztus 17.
Elérkezett az idő, mikor a dokumentumfilmeken, bestseller könyveken és a discovery csatornán túllépve egy sokkal populárisabb közegbe helyezték mindazt, ami 2001. szeptember 11.-én történt Amerikában. A mozivászon sok mindent elbír, torzításokat, hatásfokozást, a közel egy időben megjelenő United 93, és a World Trade Center már előzetesükben tükrözik, milyen különbséggel közelíthetnek ugyanahhoz a témához. Utóbbiban Nicholas Cage és a csillagos lobogó a főszereplő, előbbiben szinte ismeretlen színészek és az egyetlen utasszállító, ami nem ért célba azon a végzetes napon.
Mindig marad az emberben egy cseppnyi elfogultság, ha előre tudja, hogy megtörtént események alapján készült filmet néz. Ebben az esetben azonban már a legelső perctől fogva kézzel fogható a feszültség. Szinte percről percre követjük nyomon nem csak a United 93 útját, de a többi eseményt is, ez a két szál egymástól függetlenül halad végig a filmben. Akad közben pár meglepetés. A legelső és talán a legfontosabb kérdés: hogyan ábrázolják a géprablókat? Valóban meglepő, hogy volt bátorságuk elhagyni a szokásos sztereotípiákat, és átélhető, (ha meg nem is érthető) emberi karakterekké formálták a terroristákat. Másodszor, nem próbálták „újraforgatni” egyik becsapódást sem. A nézőt két szűk térbe helyezik, az egyik a United 93 fedélzete, a másik a légiirányítók ablaktalan, radarkészülékekkel telezsúfolt szobái, ahol a légtérben haladó 2-4ezer(!) repülő egy-egy zöld pontnak látszik csupán. Annyit tudsz, amennyit látsz. Itt azonban senki nem látott semmit. A CNN képein keresztül jut el a külvilág ebbe a zárt rendszerbe, ugyanúgy, ahogy évekkel ezelőtt jutott el a világon mindenhova. Ez a fajta visszafogottság az egész filmre jellemző.
Ha elhagyjuk a történtekhez kapcsolódó érzelmeket és fejtegetéseket, és magát a puszta filmet nézzük, elmondhatjuk, hogy az első háromnegyed órában szinte semmi sem történik benne. Az ébredező város, a légiirányítók szakzsargonja, a mindennapos rutin nem csak előkészíti a későbbi eseményeket, de megpróbálja hitelesen dokumentálni is azokat. Talán éppen ez az, ami miatt a United 93 besorolhatatlan kategória a mai filmdömpingben, és sokkal inkább egy igényesebb, precízebb „discovery-fim”, mint várt akció. (Ismétlem: pusztán filmként tekintve) Az irányítóközpontokban játszódó jelenetek harmadik kameraállásként mutatják be a repülőgépen kívül történteket, ahogy a valóságban is csak asszisztálni tudtak a katasztrófához. A reptéri irányítóktól kezdve a katonaságig, mindenki vakon és tehetetlenül próbálta megfejteni, mi történik. A lépéselőny azonban behozhatatlan volt, a végeredmény pedig közismert. A film vitathatatlan lélektani hatása a máskor üresjáratnak érzett perceket is átlendíti a holtponton, hogy végül valóban a United 93 fedélzetére összpontosuljon minden katarzis. A telefonokból és egyéb töredékekből rekonstruált események hihetők, nincsenek hősök, nincs patetikus aláfestés, nincs politika, a gép fedélzetén mindenki a saját Istenéhez imádkozik. A félelem közös.
A film híven tükrözi mindazt, amiért létrejött, emlékeztet, de nem ítélkezik, a mozitermen túl úgyis annyi hatást gyakorol az egyénre, amennyit szeptember 11-e annak idején.
10:51
