beszámoló [koncert]  2006. augusztus 2. szerda   17:56

nincsen hozzászólás

  Herbie Hancock egyfelől a kortárs jazz-zene egyik legjelentősebb figurája (és a jazz szót nyugodtan zárójelbe is tehetjük), másfelől pedig egy zenebohóc (és a zene szót nyugodtan zárójelbe is tehetjük). Előbbi jelzőre meglehetős természetességgel szolgál rá nap mint nap, utóbbira viszont kimondottan rájátszik. Rájátszott idén nyári budapesti koncertjén is, rögtön ahogy színpadra lépett: rövid magánszámmal nyitott, melyben chaplini babérokra törve a színpad szélén egyensúlyozott, távolságokat mért és épp hogy csak nem pantomimezett. Aztán leült a billentyűk mögé, és némi bohóckodással spékelve aznap este is rászolgált a fentebb említett jelzőre, bár nem egészen úgy, ahogy azt sokan várták tőle. Zenei magánszámaival ugyanis ezúttal erősen spórolt a zongorista, helyettük inkább a zenei rendező, a tehetségkutató és a mentor szerepében tündökölt, muzsikustársait tolva az előtérbe.
  
  Nevezhetjük ezt szerénységnek is, de egyáltalán nem az. És ugyanígy nevezhetnénk szerénységnek azt is, hogy a zenekar a Sonrisával kezdett, de ez sem volt az. A mosolyról szóló dal ugyanis nem azért nem tűnt fel a közönség felének, mert olyan szerény, hanem mert olyan jellegtelen. És főleg az volt az utána elhangzó Headhunters-szerzemény, az Actual Proof fényében, de ez mondjuk már nem a Sonrisát, hanem az Actual Proofot minősíti (meg a Headhunters-t). Erre persze már mindenki felébredt (elhallgatott), úgyhogy ha néhány perces késéssel is, de sikerült belemelegednünk a koncertbe (jól), így már nem kaptunk hőgutát, amikor Lionel Loueke gitáros elvitt minket az ő kis titkos Virgin Forestjébe, valahova az Egyenlítő környékére. Újkapura bámuló borjúvá viszont még így is jó néhányan változtak annak hallatán, ahogy a gitáros a dal bevezetőjében előbb a dzsungel élővilágának hangjait reprodukálta hiánytalanul a hangszere meg a torka segítségével, aztán az egészet átfordította valami egzotikus nyelv(szerűség)be, végül pedig a kvintett sorban beszálló többi tagjával együtt kikötött a világzenével fúzionáló dzsessznél. Lehetett is rá nagyot nézni, mert ez tényleg csúcspont volt. Amíg ilyen zenészeket talál maga mellé Hancock, addig nyugodtan hagyhatja is őket szerepelni és saját dalokat írni, sőt, külön kérjük, hogy tegyen is így.
  
  Hogy Lili Haydnnel mit tegyen, azt viszont mifelénk már senki nem tudja megmondani. A többi dalban nem sokat mutató, menyasszonyi ruhába burkolt hegedűsnő ugyanis elhangzott szerzeménye, az Unfolding Grace alapján kétségtelenül nagyon tud valamit, csak ez a valami nem illik Herbie Hancockhoz, még ha a zenekarvezető muzsikájába sok minden is fér bele. Inkább való az ilyesmi azokra a színpadokra, amiket Loreena McKennitt tisztel meg a jelenlétével. Azokon a helyeken megállna a maga lábán is, nem kellene néhány perc után Hancocknak mentenie a dolgot egy káprázatos, de a dalba kevésbé illő billentyűfutammal, megtarthatná azt magának is, valamelyik saját szerzeményébe. Persze az meg egy másik kérdés, hogy akkor kevésbé (de legalábbis másképpen) lennének színesek és változatosak a koncertjei, úgyhogy én ezt az eszmefuttatást itt és most be is fejezem, és elmegyek inkább azon gondolkodni, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás.
  
  Meg aztán azon is, hogy Richie Barshay dobos vagy Matthew Garrison bőgős játékától kellett messzebbre dobnunk az agyunkat, a saját kompozíciók szempontjából a háttérbe húzódó két zenész ugyanis egyéb tekintetben nem nagyon rejtőzködött, és nem is rejtette véka alá tudását. A vége felé, valahol a Maiden Voyage környékén meg aztán egyenesen villogtatták is, de úgy, hogy káprázott is bele rendesen az ember füle, csakúgy, mint a szeme, amikor a ráadásban Hancock megragadta az ómenként már a koncert elején a sarokba helyezett nyakba akasztható billentyűjét. Eddákkal, Első Emeletekkel, Modern Talkingokkal és Sonata Arcticákkal terhelt világunkban ha ilyen hangszert látunk valakin lógni, akkor már a zene szót sem akarjuk zárójelbe tenni a zenebohóc kifejezésben, de hát ha ez kellett ahhoz, hogy elhangozzék a Cameleon, akkor üsse kő. Márpedig Hancocknak ez kellett, mert az észbontó funkolás közepette megindult lefelé a nézőtérre, így végül már lent a széksorok között, a köréje gyűlt rajongók gyűrűjében küldte a nótát, és bizonyisten, még jól is állt neki ez a kis séróból történő sztárkodás.
  
  Azt, hogy a koncerten Hancock szerénykedett volna, már e finálé láttán nyugodtan és elégedetten elfelejthette mindenki, de ha valaki még továbbra is ragaszkodott volna ehhez az állításhoz, azt az órája győzte meg róla, hogy egészen másképp van a dolog, mint gondolná. Hancock korán jött, későn ment: röpke hét-nyolc tételben egy negyvenöt percesnek tűnő, valójában azonban két és félórás koncertet zavart le. Méghozzá olyat, hogy a végén csak azzal a gondolattal tudtunk felállni: reméljük, reméli, hogy zavarhat még minálunk.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: