hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2006. augusztus 2. szerda   17:56
nincsen hozzászólás

szerző: András
Herbie Hancock Quintet
2006. július 3., Margitszigeti Szabadtéri Színpad

  Herbie Hancock egyfelől a kortárs jazz-zene egyik legjelentősebb figurája (és a jazz szót nyugodtan zárójelbe is tehetjük), másfelől pedig egy zenebohóc (és a zene szót nyugodtan zárójelbe is tehetjük). Előbbi jelzőre meglehetős természetességgel szolgál rá nap mint nap, utóbbira viszont kimondottan rájátszik. Rájátszott idén nyári budapesti koncertjén is, rögtön ahogy színpadra lépett: rövid magánszámmal nyitott, melyben chaplini babérokra törve a színpad szélén egyensúlyozott, távolságokat mért és épp hogy csak nem pantomimezett. Aztán leült a billentyűk mögé, és némi bohóckodással spékelve aznap este is rászolgált a fentebb említett jelzőre, bár nem egészen úgy, ahogy azt sokan várták tőle. Zenei magánszámaival ugyanis ezúttal erősen spórolt a zongorista, helyettük inkább a zenei rendező, a tehetségkutató és a mentor szerepében tündökölt, muzsikustársait tolva az előtérbe.
  
  Nevezhetjük ezt szerénységnek is, de egyáltalán nem az. És ugyanígy nevezhetnénk szerénységnek azt is, hogy a zenekar a Sonrisával kezdett, de ez sem volt az. A mosolyról szóló dal ugyanis nem azért nem tűnt fel a közönség felének, mert olyan szerény, hanem mert olyan jellegtelen. És főleg az volt az utána elhangzó Headhunters-szerzemény, az Actual Proof fényében, de ez mondjuk már nem a Sonrisát, hanem az Actual Proofot minősíti (meg a Headhunters-t). Erre persze már mindenki felébredt (elhallgatott), úgyhogy ha néhány perces késéssel is, de sikerült belemelegednünk a koncertbe (jól), így már nem kaptunk hőgutát, amikor Lionel Loueke gitáros elvitt minket az ő kis titkos Virgin Forestjébe, valahova az Egyenlítő környékére. Újkapura bámuló borjúvá viszont még így is jó néhányan változtak annak hallatán, ahogy a gitáros a dal bevezetőjében előbb a dzsungel élővilágának hangjait reprodukálta hiánytalanul a hangszere meg a torka segítségével, aztán az egészet átfordította valami egzotikus nyelv(szerűség)be, végül pedig a kvintett sorban beszálló többi tagjával együtt kikötött a világzenével fúzionáló dzsessznél. Lehetett is rá nagyot nézni, mert ez tényleg csúcspont volt. Amíg ilyen zenészeket talál maga mellé Hancock, addig nyugodtan hagyhatja is őket szerepelni és saját dalokat írni, sőt, külön kérjük, hogy tegyen is így.
  
  Hogy Lili Haydnnel mit tegyen, azt viszont mifelénk már senki nem tudja megmondani. A többi dalban nem sokat mutató, menyasszonyi ruhába burkolt hegedűsnő ugyanis elhangzott szerzeménye, az Unfolding Grace alapján kétségtelenül nagyon tud valamit, csak ez a valami nem illik Herbie Hancockhoz, még ha a zenekarvezető muzsikájába sok minden is fér bele. Inkább való az ilyesmi azokra a színpadokra, amiket Loreena McKennitt tisztel meg a jelenlétével. Azokon a helyeken megállna a maga lábán is, nem kellene néhány perc után Hancocknak mentenie a dolgot egy káprázatos, de a dalba kevésbé illő billentyűfutammal, megtarthatná azt magának is, valamelyik saját szerzeményébe. Persze az meg egy másik kérdés, hogy akkor kevésbé (de legalábbis másképpen) lennének színesek és változatosak a koncertjei, úgyhogy én ezt az eszmefuttatást itt és most be is fejezem, és elmegyek inkább azon gondolkodni, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás.
  
  Meg aztán azon is, hogy Richie Barshay dobos vagy Matthew Garrison bőgős játékától kellett messzebbre dobnunk az agyunkat, a saját kompozíciók szempontjából a háttérbe húzódó két zenész ugyanis egyéb tekintetben nem nagyon rejtőzködött, és nem is rejtette véka alá tudását. A vége felé, valahol a Maiden Voyage környékén meg aztán egyenesen villogtatták is, de úgy, hogy káprázott is bele rendesen az ember füle, csakúgy, mint a szeme, amikor a ráadásban Hancock megragadta az ómenként már a koncert elején a sarokba helyezett nyakba akasztható billentyűjét. Eddákkal, Első Emeletekkel, Modern Talkingokkal és Sonata Arcticákkal terhelt világunkban ha ilyen hangszert látunk valakin lógni, akkor már a zene szót sem akarjuk zárójelbe tenni a zenebohóc kifejezésben, de hát ha ez kellett ahhoz, hogy elhangozzék a Cameleon, akkor üsse kő. Márpedig Hancocknak ez kellett, mert az észbontó funkolás közepette megindult lefelé a nézőtérre, így végül már lent a széksorok között, a köréje gyűlt rajongók gyűrűjében küldte a nótát, és bizonyisten, még jól is állt neki ez a kis séróból történő sztárkodás.
  
  Azt, hogy a koncerten Hancock szerénykedett volna, már e finálé láttán nyugodtan és elégedetten elfelejthette mindenki, de ha valaki még továbbra is ragaszkodott volna ehhez az állításhoz, azt az órája győzte meg róla, hogy egészen másképp van a dolog, mint gondolná. Hancock korán jött, későn ment: röpke hét-nyolc tételben egy negyvenöt percesnek tűnő, valójában azonban két és félórás koncertet zavart le. Méghozzá olyat, hogy a végén csak azzal a gondolattal tudtunk felállni: reméljük, reméli, hogy zavarhat még minálunk.



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Herbie Hancock

 programajánló: 
2020. augusztus 29.
T Á B O R Fesztivál 2020
2020. augusztus 30.
Új dátum- Augusztus végén lesz a 2020-as EFOTT
2020. szeptember 2.
Budapesten a Pixies
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Myrath, Eleine
Five Finger Death Punch, Megadeth, Bad Wolves
Marko Hietala, Oceanhoarse
Dream Theater
Darkest Hour, Fallujah, Bloodlet, Une Misére, Lowest Creature
Vinnie Moore
Sabaton, Apocalyptica, Amaranthe
Maxxwel, CoreLeoni
Újra aratott a D-A-D
 kiemelt 
The Dead Daises Glenn Hughes-zal, 2021. Barba Negra
  
Újabb fejezetéhez érkezett a Dead Daisies története, ami a korábbiaknál is kalandosabb éveket ígér

Fleshgod Apocalypse, Ex Deo 2021
Deep Purple klasszikusokkal, Ian Paice Budapesten
Jethro Tull – The Prog Years 21
Pineapple Thief az A38-on
 friss hozzászólások 

Elkészült a MegaHertz első albuma (1)
Exopop: A szakadék mélyén (1)
Végighallgatható a Lemurian Folk Songs új lemeze (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 s-modell    turbovirrasztók    buried in verona    megahertz    stam1na    brutal assault    queen    tyson    cate blanchett    smici 50    sean paul    a nyughatatlan    faces of suffering    a titánok harca    irie maffia rock trio    howard jones    kassák lajos    czank ninetta    suhanj! alapítvány    scott weiland    bérczesi róbert    story of the year    aetherius obscuritas    after rain    death by stereo  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2020 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!