hosting: Hunet
r40
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2006. július 23. vasárnap   12:11
nincsen hozzászólás

szerző: Tompi
Undead Fesztivál
2006. június 2-3. Vörös Yuk, Blue Hell

  1. nap
  
  Kellemes, barátságos hangulatú brutál metal utcabál is lehetett volna a harmadik alkalommal megrendezett Undead fesztivál, ám az időjárás, és a hangerőre különösen érzékeny, de amúgy is meglehetősen ingerlékeny városvezetés közbenjárásának köszönhetően a föld alatti két (l)yukba és hellbe szorult a rendezvény. Így, szabadtéri színpad hiányában a hangulat már fullasztóan forróvá, a műsor pedig nyomasztóan hosszúvá változott. A publikum mindenre elszánt tagjai erre persze rá se rántottak, vagy a sört nyakalták egyre jobban, vagy a szembejövők pólómintáját igyekezték megfejteni, ami a június másodikán volt különösen bonyolult, mivel a több black metal fellépő (nemcsak a nagyszámok törvénye alapján) több cikornyás betűtípussal ékesített black metal felsőt vonzott.
  
  Az egyik ilyen csapat a Mayhem előtt decemberben már a derekasnál is jóval erőteljesebbet produkáló Inurnment volt. Azt a jólesően rideg hangulatú bulit egyáltalán nem sikerült reprodukálniuk, és nem azért, mert a szomszédos helyiségben kivetített vh1-on épp A-ha klip futott, és nem is azért, mert egyikük a corpsepaint alatt bőszen rágózott, hanem mert egy ilyen fesztivál (elő-zenekar szempontból legalábbis) csak arra jó, hogy a bandák épphogy beköszönjenek. A zalai csapat esetben például hangozhatott volna így is: Mi vagyunk az Inurnment, black metalt játszunk, szeretjük a stílus régi nagyjait, hány percünk van még? Így sokszor aztán kár is hangulatot, meg katarzist elvárni, azt majd talán egy saját koncerten biztosíthatják a csapatok. Erre az Inurnmentnek ezzel a zenével továbbra is komoly esélye van.
  
  Nem sok csapat mondhatja el magáról, hogy fellépett az Undead fesztivál szabadtéri színpadán, de a fiatal tagokból álló Depths Of Depravity már ezzel is dicsekedhet. Meg persze a varacskos, floridai tövekről metszett death metaljukkal is, amit igyekeznek feldobni hol akkordbontogatós leállásokkal, illetve tördelt technikázásokkal, de azért náluk a sebesség az úr. És minden valószínűség szerint nagy tisztelettel viseltetnek a Slayer legénysége iránt is, különben nem kapták volna elő az első nap első Raininng Bloodját, amelyben csak gyomorból szalajtott bömbölés szolgált az újdonság erejével.
  
  Közben Vörös Yukban az Archaic is sietősre fogta a dolgot, csak a kimunkált thrash metal vágányán haladva. Pengettek és riffeltek is nagy sebbel-lobbal a budapesti srácok, az énekes még kiabált is nagyokat mellé, a stílus határait egyáltalán nem feszegetve, de így is maguk mellé is állítottak néhány pogózó aktivistát, nem csak a Tormentor, Slayer és Testament feldolgozásoknak köszönhetően. Ilyenkor szokták okosok írni, hogy mit és hogyan kellene változtatni az átütő sikerhez. Én csak annyit javaslok, hogy citius, fortius. Az altius most nem érdekes.
  
  A Kék Yukban ekkor már javában felborult a műsor, és ennek köszönhetően a jelzettnél korábban nézhettük, hallhattuk meg a Ravenshadest. Meglehetősen pőre black metaljuk már csak úgy lehetett volna egyszerűbb, ha műsorukat hangszer nélkül adják elő. Persze ez ismertető jele a jó black metalnak az itt egybegyűlteket is szolid biccentésekre bírták. Műsorukban tehát nem volt semmi rendkívüli, leszámítva a folyamatosan söröző frontember zordan zengő (vagy mesterségesen zengetett?) hangját és az ütős jazzesen tartott dobverőjét.
  
  Következett a cseh Adultery, akik jöttek, láttak, és nevetségessé tették magukat. Mentségükre szolgáljon, hogy feltehetően céljuk volt ez, mert azt már el sem merem képzelni, hogy valaki (jelen esetben a frontember) meggyőződésből denevérpalástot (vagy valami olyasmit) ölt magára, viszont szabadon hagyja Balázs Pali, Soltész Rezső, és Carlos Valderama frizuráját is megszégyenítő szőrzettel ellátott mellkasát. Biztos, ami biztos alapon a dobos felvett egy papírból készült sisakot is. A nemzet-, sőt a csillagközi helyzetet fokozandó zenéltek is. Nagyon vidáman. Nagyon hamisan. Nagyon rossz zenét játszva. Csehül.

  A nagy vígasságot aztán a Belphegor koncertje váltotta fel. Igaz, csak nagy sokára, mert a szabadtéri színpadnak pont a sógorék koncertje előtt mondta be az unalmast a karhatalom segítségével az önkormányzat, úgyhogy itt borult meg csak igazán a fesztivál programja. Lett is nagy forradalmi hangulat erre, de a 12 pont kinyomtatása és Táncsics kiszabadítása helyett a lázadók egy (horibile dictu) osztrák banda koncertjén vezették le a feszültséget. Nem meglepő dolog ez, hiszen nem először teszi nálunk tiszteletét a négyes, a meglepő a kék yuk ez alkalomra összeácsolt hangzása volt. Jó volt. Így nemcsak sejthető, tapasztalható is volt, hogy itt bizony zenészek brutalizálnak, a death metalos nyújtások és vánszorgások ugyanúgy dübörögtek, mint a gyors black metalra hajazó riffek, de már itt felejtsük is el ezeket a kategóriákat, ugyanis a Belphegor zenéjében ezek a stílusok szétbonthatatlan egységgé állnak össze. Szerves része volt ennek a Crucifixus Anus Dei, a Lucifer Incestus és része lett volna a barátságos című Necrodaemon Terrorsathan is, ha nem a Sodom triplájára felpörgetett Outbreak Of Eviljét kapjuk helyette. De a jövevény nagyszerűen beilleszkedett, úgyhogy várjuk legközelebb is sok szeretettel, headbanggel, és léggitárral. A Belphegort is. (Tompi)
  
  Ha két szóban akarnánk összefoglalni a Shining koncertjét, annyit mondanánk: Ecce Homo. Ezzel persze nem a fellépés művészi értékét akarjuk méltatni. De hamar hozzátesszük: az nem is lenne baj, hogy hiányzott belőle a művészi érték, mert ugye például G. G. Allin se volt művész. Viszont arról sem kéne megfeledkezni, hogy ő az első és tulajdonképpen az utolsó is volt abban a műfajban, amit Kvarforth próbál képviselni, és ennek fényében bizony már komoly baj, hogy Kvarforth képviselni próbálja ezt a műfajt. Lássuk be: G. G. Allin óta ezt már csak meglehetősen felemásan lehet csinálni. Azt például a hülye is tudja, hogy aki vízszintesen vagdalja a csuklóját, az nem fog elvérezni, úgyhogy erről a szokásról még a leghülyébbek is leszoknak a középiskola második osztályáig. Néhányan persze még közülük is elfelejtenek felnőni, mert zenekart alapítanak, művészek lesznek csak ők vagy aranyosan, vagy ügyesen csinálják a dolgot. Ügyesnek mondjuk bizonyos értelemben ügyes Kvarforth is, csak ő annyira nevetségesen az, hogy az már fáj. Neki is, nekünk is csak ő élvezi ezt, mi meg nem mindig. Ha tényleg komolyan gondolná a bandáját, akkor egész komoly dolgokra is képes lenne a Shining, így viszont csak egy turistalátványosság, amit le lehet fényképezni. Katt.
  
  Mi kattogunk, ő nyiszatolja magát. Meg cigarettát nyom el a basszusgitáros mellén, cibálja az állítólag mazochista hangszeres haját, köpköd a rajongók szájába, ugyanannak mutogat fuckyou-t, akitől előtte még cigarettát tarhált, stb., stb. Ez persze első blikkre és kattra roppant dekadens, de nézzük már meg újra azokat a fotókat, meg idézzük fel magunkban a koncertet. Egyáltalán nem az. És nem, még azt sem mondhatnánk, hogy nevetséges. Akkor legalább intenzív érzelmeket váltott volna ki belőlünk a dolog. Hát nem: a legintenzívebb érzelmet a Ludwig Witt dobos apropóján (meglepő hitelességgel) citált Spiritual Beggars-feldolgozás, a Mantra váltotta ki belőlünk, de felhívnánk a figyelmet, hogy nem a húzás provokatív értéke tüzelt fel minket, hanem a dalban hallható riffek. Ennyit egyébként némely Shining-nóta is elő tudott hozni belőlünk, de nótából itt sajnos kevesebb volt, mint szuicidnek mondott masszából és fetrengésből. Így ez sem jó, sem dekadens, sem nevetséges nem volt, csak közepesen szar és roppantmód esendő. Na ezért az Ecce Homo. A kivetítőn T-Rex videó ment. (András és Tompi)
  
  Rhoda Scott videó ment a kivetítőn, amikor elkezdte műsorát és a tűzfújást a cseh Inferno. Elkötelezett és szorgos kis katonái ők a gonosznak és a Marduknak. Elég is volt belőle nekem pár perc, és mentem át (máshogy) röhögni a szlovák Sanatorium koncertjére. Mondhatnám, hogy semmit sem változtak legutóbbi budapesti fellépésük óta, de csak azért nem mondom, mert most már öten vannak. Azaz két flúgossal több van a csapatban. Számcímekkel támasztanám alá a flúgos jelzőt: Molesting The Teenage Sluts, Oral Fistfuck. Akinek ez nem elég, hallgassa meg a böllértestű, böllérarcú, böllérmentalitású (elnézést a böllérektől) muzsikusok dalait. Ha valakinek esetleg erre nincs kedve, (megértem) annak elmondom, hogy egy olyan visongással, röfögéssel, és hörgéssel teli death metalt képzeljen el, amelyet egy alaposan betintázott Cannibal Corpse játszana egy nagyon vidéki disznóvágáson. Röff.
  
  A szomszédban Atavism koncert zajlott, és mivel ekkor már igencsak a hajnalban jártunk, megpróbáltam erre a muzsikára felébredni, ami majdnem sikerült is. Köszönhetően annak, hogy a banda viszonylag bekategorizálhatatlan metalt játszik, ami manapság idehaza egyrészt ritka, másrészt nagyon is elismerendő. Rossz szokás szerint próbáltam produkciójukat különböző zenekarokhoz hasonlítani, és eszembe is jutott rengeteg, csak mivel egyik feledtette velem a másikat, így nem mondanék mást, mint, hogy jófajta energikus metal ez, sok tempóváltással. Felébrednem ugyan csak majdnem sikerült a produkciójukra, de ígérem, hogy máskor kelni fogok a dalikra. A kivetítő ekkor már ki volt kapcsolva.

  2. nap
  Ugyan a Gutted és a Nadir távolmaradása jelentősen csökkentette a fesztivál második napjának használati értékét, de így is akadt néhány jó koncertet, sőt még egy nagy meglepetés is, de arról majd később.
  
  Elsőnek az ózdi Remorse thrash metalja próbált lekötni, ami nem csak a menetrendszerűen felbukkanó Testament betétek miatt sikerült. Komoly dinamika komoly dalokba öntve, komolyan ugyan nehezen vehető szövegekkel, de nagyon is komolyan veendő elszántsággal, és hitelességgel. Érdemesnek tartom még megjegyezni, hogy azon kevés honi zenekarai voltak a fesztiválnak, akiknek sikerült az otthonról hozott részeg pogozó haver mellett másokat is maguk mellé állítaniuk, és igen heves bólogatásra ingerelniük. Soha rosszabb délutáni ébresztőt.
  
  És soha rosszabb folytatást. Jött ugyanis a szombathelyi Embers, a metalközegbe nagyon is illő hardcore banda. Ezúttal is szinte csak új nótákat játszottak, ami jó jel, biztos hamarosan megjelenik a First Squall Of An Evil Storm lemez folytatása. Amelynek majdani minőségéről nem éppen szegénységi bizonyítványt állítottak ki a friss nóták, mindegyikük telis-tele svéd melódiákkal, és középtempós mosh riffekkel, amelyekre ugyan a headbangelt a publikum, de ez igazából senkit nem érdekelt. Hála az égieknek a zenekart sem, ugyanolyan színpadpusztító, gitárlóbáló energiával játszottak tovább, mintha egy értő, (azaz ölbe tett kézzel ácsorgó) hc-publikum előtt léptek volna fel.
  
  Nagy sokára következett a dán világutazókból álló Hateshpere. Folyamatos túrázgatásaiknak köszönhetően igen erős koncertbanda vált belőlük, pedig korábban sem vesztek el a színpadon. Tökéletes formában voltak, kár, hogy ahogy hangzás, úgy én sem. Röviden összefoglalva a zenekar jelenlegi formáját kellett volna egyesíteni a bécsi hangzásukkal, nekem meg olyan állapotban kellett volna lennem, mint amikor a Wigwamban játszott a thrash csapat. Persze nem volt ennyire vészes a helyzet, így is sikerült észrevenni, hogy micsoda erő van az AC/DC-mód határozott Reaper Of Lifeban, a lassan, de biztosan haladó Only The Strongestben, vagy a szögelés-mosh-szögelés-mosh-szóló-szögelés jól bejáratott receptjét kiválóan alkalmazó Sickness Withinben, vagy a 500 Dead Peopleben. (A kivetítőn egyébként épp gyorsasági motorverseny volt.) Kiderült az is e percekben, hogy a hardcore sokat tanult a metaltól, de ez máris működik az ellenkező irányba is, méghozzá nagyon is jól. De persze mindegy, hogy ki tanul kitől, amíg a színpadon a Hateshpere, amelynek frontemberétől viszont nagyon sok mikrofonfelelős tanulhatna. Például humorosan konferálni, eszelősen üvölteni, hat láb mélyen hörögni. Persze nem árt, ha van egy ilyen zenekar is a környéken, amelyik ilyen lazán rázza ki a csuklójából a thrash metalt, és vele együtt a Seasons In The Abysst. Visszavárjuk őket is, ahogy a Belphegort, és azt a mókás kedvű urat is, aki pazar kis hörgésparádéval kápráztatta el a jelenlévőket. Köszönjük szépen.
  
  A kivetítőn valaki épp pornót szeretett volna nézni, amikor színpadra állt az Entombed előtt tisztelgő Wolverine Blues Brothers. Na itt sikerült meglepődnöm. Nagyon, de nagyon finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem szeretem a tribute zenekarokat, se akkor, ha deklaráltan, se akkor, ha leplezetten azok. Ugyanilyen nagyon, de nagyon finoman fogalmazok, ha azt mondom, szeretem az Entombedot. Ehhez képest az igencsak késői időpontban színpadra lépő alkalmi(?) társulat produkciója meglehetősen tetszett, mert pont annyira csatakosan, és hányaveti módon lökték a publikum elé a Damn Deal Done-t, az Out Of Handet, vagy a hatesphere-es Jakobbal becombosított To Ride, Shoot Straight And Speak The Truth-ot, amennyire maga az anya(szomorító) banda tenné. Ellenkező esetben fejvesztve menekültem volna. Így azonban majdnem máshogy fesztettem el a fejem.
  
  A fesztivált a szigetvári Sudden Death zárta egy yukkal arrébb. Epikus elemekben bővelkedő death/black/thrash metaljukat mindössze néhányan nézték meg, de a zenekart ez cseppet sem zavarta, olyan elszántsággal játszottak, mintha telt háznak bizonyítanának. Több, mint hőstett ez annak fényében, hogy az őket sújtó tragédia (gitárosuk két évvel ezelőtt a színpadon veszítette el életét) után egyáltalán mernek még koncertezni.
  
  Így ért véget hát a harmadik Undead fesztivál, amely remélhetőleg jövőre élvezni fogja az időjárás, az önkormányzat és a karhatalom támogatását is. (T.)



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Belphegor

Hatesphere

 programajánló: 
2024. február 25.
A Dead Poet Society- Berklee és a rock´n´roll magasztos találkozása Budapesten
2024. március 2.
Egy este lép fel a Fonóban a Meybahar és a Dresch Vonós Quartet
2024. március 5.
David Ellefson Bass Warrior Tour
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Hobo- Vadászat 40
A Nothing But Thieves ismét lenyűgözte a budapesti közönséget
Abbath, Toxic Holocaust, Hellripper
Slaughter To Prevail
Delain, Illumishade
Beast In Black, Gloryhammer
Az indie rock királyai, a The Sherlocks és a DOTE a Dürer kertben
Fear Factory, Butcher Babies, Ignea, Ghost Of Atlantis
Black Veil Brides az Arénában
Halocene
 kiemelt 
Új Metallica lemezével érkezik ősszel Budapestre az Apocalyptica
  
Ismét Metallica dalokat dolgoz fel az Apocalyptica: a finn cselló-metal zenekar új nagylemezt és őszre turnét jelentett be: november 25-én érkeznek majd Budapestre

David Ellefson Bass Warrior Tour
Therion: a teljes Leviathan trilógiát bemutatja márciusban a svéd szimfo-metal zenekar
YONAKA, Noisy és Mimi Brarks - Durer kertben
Budapesten is fellép a Normandie a ´Dopamine´ Tour keretében
 friss hozzászólások 

Nulladik Változat az Almássy klubban (1)
Wolfheart, Before The Dawn, Hinayana (1)
Új Falcongate LP: Blood Red Roses (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 lourdes    bródy jános    rockélet    szesztay dávid    motörhead    kvelertak    danny barker    tour 2012    alias    george lucas    danielle spencert    Éli könyve    stereochrist    hooligans    30y    aeverium    savage messiah    soundmirror    bugz    till we drop    jean-claude van damme    dave groh    fast five    blessthefall    satelles  

r48
Copyright 2000-2024 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!