Adva van a Gyermek, aki a világ elpusztítására tör, és szoros rokonságban áll a sátánnal. Emberi testet öltve azért jó pár évig ellátásra szorul, ezért pelenkázási és pótszülői munkakörbe felfogad egy gyanútlan házaspárt. Katherine és Robert Thorn (Julia Stiles és Liev Schreiber) befogadják az árva kisfiút, és a sajátjukként nevelik. Pár év elteltével azonban egyre gyanúsabbá váló körülmények rákényszerítik őket, hogy átértelmezzék a szülői szeretet mindent felül múló erejét. Kétkedésüknek jó pár bizarr esemény ad alapot, morbid halálesetek, megvadult állatkerti majmok és fekete kutyák jelennek meg békés életükben, majd egy túlságosan is készséges nevelőnő Mrs. Baylock(Mia Farrow), aki lassan átveszi az irányítást a gyerekszoba felett.
Nem az első eset, hogy egy kiskorúval ijesztgetik a nézőket, a gyermeki ártatlanság mögé rejtőző gonosz nem csak kifizetődő fogás, de kétélű fegyver is. A borzongáshoz több szükséges, mint egy hitelesen komoly öt éves, sőt, néha az igazán dermesztő történetekkel nem is a filmvásznon találkozunk. Gondoljunk csak Stephen King egyik klasszikusára, a Kedvencek Temetőjére, ami könyvben működött, filmen azonban több volt, mint nevetséges. Néha egyszerűen csak a képi sokkolást választják a rendezők, mint az Ördög ügyvédjében, mikor egy pár hónapos csecsemő teljes ártatlanságában játszadozik Charlize Theron méhével. Sikerülhet felemásan is, mint a Jófiúban, ahol Macaulay Culkin próbált gonoszkodni, és sikerülhet úgy is, mint az Ómenben, a legkisebb érzelmi hatás nélkül.
Nem Seamus Davey-Fitzbpatrick hibája, hogy semennyire sem ördögi, nem hiszem, hogy ilyen korban színészi kvalitásokról beszélhetünk, inkább csak arról, hogy ez a gyerek túl sápadt, és elég furcsán és sokat hunyorog. A film alapvető hibája már a trailerében keresendő, mindent láthatunk egy percben, milyen meglepetés érhet másfél órában ezután? Minden pontján kiszámítható és klisészerű. Esik az eső. Jó. London, meg templomok. Jó. Üres szobák, rémálmok, mosolytalan gyerek. A filmnek egyszerűen nincs atmoszférája, a felsorolásszerűen pergő események minden feszültséget kioltanak. Egy-két jelenet sajnos még megmosolyogtató is. Pedig Julia Stiles többet tesz, mint ami várható, sőt, kifejezetten pozitívuma a filmnek a szülők vívódása. Liev Schreiber magasan kiemelkedik a többiek közül, és elviszi a hátán a filmet. Az aggódó, majd lassan megőrülő apuka lelki gyötrelmei azonban a legkevésbé sem horroriak. Ebben a műfajban igen bő kínálat volt az elmúlt években, és a csontfűrészelős, sikoltozós mozikhoz szokott közönség, nem igen tud majd mit kezdeni ezzel a klasszikus remake-el, ami sokkal inkább lélektani dráma, mint vértől csöpögő horror.
Egyetlen igazán kísérteties jelenetet azért sikerült kiizzadni, az is egy ködös temetőben játszódik, ahol igazolást nyer, mennyivel több az utalás, mint a véres látvány, hiszen mi is mondhatna el többet a kegyetlenségről és a gonoszságról, mint egy meggyilkolt csecsemő csontváza? Ez az egyetlen pontja a filmnek, ahol tényleg érezhető bárminemű adrenalin emelkedés, innentől kezdve azonban gyors kapkodásba csap át a hosszasan kitartott felvezetés. Mintha a rendezőnek (John Moore) eszébe jutott volna, hogy valamikor be is kéne fejezni ezt a filmet. Amit meg is tesz, rekordidő alatt. Jó pár logikai bukfenccel. Csak néhány felvetés:
Egyrészről, ha rájössz, hogy a Sátán kutyái kergetnek, (nagyon nagy, és nagyon izmos kutyákról van szó), és közveszélyes a nevelőnőd, nem egy kerti ollóval fegyverkezel fel, hanem három csőre töltött pisztollyal. Nem rabolod el feltűnően visítozó gyerekedet éjnek évadján és nem törsz át a nagykövetség kapuján, ha mindezt szépen kigurulva is megteheted, hiszen az autó is és a gyerek is a neveden van. Elrablás előtt természetesen felkészülsz rá, hogy az elvakult nevelőnő a gyerekszobában bujkál, egy nagytestű, izmos, nyálcsorgató kutyával együtt. Ahogy az is teljesen valószínű, hogy az egyház tétlenül szemléli, hogyan is cseperedik az Antikrisztus.
Azért az ember drukkol, hogy ne a sápadt kis porcelánképű győzedelmeskedjen, de egy öt évest durván szíven szúrni mégsem túl mozibarát befejezés. (a tesztvetítéseken bizonyosan lepontozták ezt az alternatív változatot.) Az utolsó percek tartogatnak némi ironikus fricskát a tengerentúlnak, és némiképp mentik magát a filmet is, de mire is fogunk emlékezni mindebből pár év múlva? Talán csak annyira, hogy ezután kaptunk kedvet, hogy végre megnézzük az eredetit. Ennél csakis jobb lehet. (no és arra, hogy miért nem keresünk továbbra sem „rottweillerrajongók.hu” oldalakat a neten.)
15:19
