lemezajánló [nagylemez]  2006. május 23. kedd   15:40

nincsen hozzászólás

  Tény: bizonyos szempontból a Backyard Babies Total 13 című lemeze a kilencvenes évek végének Appetite For Destructionja. Ugyanis mindkettő a rock n´ rollnak egy, a nagyközönség számára mindenképpen új fazonját vitte be a köztudatba. És ugyanúgy tökéletes mindkettő.
  
  Azonban tény: míg a Guns N Rosesban benne volt (azt már nem merem leírni, hogy van) egy (illetve kettő) Use Your Illusion-féle bombasztikus patetikusság, amit ők lehető legjobban ki is használtak, addig a Backyard Babies láthatóan, hallhatóan determinálva van arra, hogy széles terpeszben nyomja a mocskos punk-rockot, és keverje azt glammel, sleaze-zel, csajokkal, bulikkal, és effélékkel. Így vagy megpróbálták lemásolni a saját magnum opusukat, vagy megpróbáltak egy leheletnyit eltérni tőle. Talán tény: kezdenek rájönni, hogy mi is a teendő. Megfogni a gitárt, illetve beülni a dobok mögé és játszani. Rock n Rollt.
  
  Ennyire egyszerűen, még akkor is, ha a helyzet az, hogy a lemez első fele kissé öregurasra sikeredett. Ha egy idei Aerosmith, vagy Rolling Stones korongon hallanám mindezt, akkor persze joule helyett ezekkel a dalokkal mérném az energiát, de egy UFO Romeot jegyző gárdától azt hiszem nem galád dolog elvárni, hogy friss lemeze hatására magától maximalizálódjon a hangerő.
  
  Így az egyszeri hallgató kénytelen magától babrálni az erre hivatott gombokat, hisz a Dysfunctional Professionalban sikerül egy ezerszer hallott, mégis frappáns refrént összehozni, és persze van tapsgép is, ami a svéd rock n´ roll lemezeken olyan tartozék, mint a Volvókban a légzsák. (Legalább annyira illenek is oda!) Tapsgép, légzsák nélkül folytatódik a We Go A Long Way Back, és ugyan a biztonsági övet itt sem kell bekötni, de van benne egy olyan kiállás, amelyet feltehetőleg Billy Duffy szónikus szentélyéből, vagy annak környékéről szalajtottak. A Roads képében van ballada is, nagy kár.
  
  A Blitzkrieg Loveshocktól kezdve már elkezdhetünk dögről beszélni, végre. Innentől már jönnek a malomgitározásra ingerlő riffek, kolompok, a direkt, hogy ne mondjam pofátlan utalások, úgyhogy hangulattól függően motoros-találkozón vagy sztriptíz-bárban érzi magát az ember, miután végigsétált ezen a gitárpanteonon. Pedig az összetevők és a megközelítés nem változott. Ehelyütt illene is részletezni, hogy miért is történik mindez, de ennek az új-keletű szilajságnak pont az a lényege, hogy ehelyütt részletezhetetlen. Talán egy motoros-találkozón, vagy egy sztriptíz-bárban jobban menne.
  
  Végül is támpontnak talán megteszi, hogy az újdonsült origótól kezdve nincs is értelme nótákat kiemelgetni, mert kis túlzással élve egybe is folyik az egész. Tény: ez a jó rock n roll lemezek legfőbb ismérve. Igaz, ez most féligazságnak tűnik, mert csak a lemez felére igaz.
  
  1. People Like People Like People Like Us
  2. Cockblocker Blues
  3. Dysfunctional Professional
  4. We Go A Long Way Back
  5. Roads
  6. Blitzkrieg Loveshock
  7. The Mess Age ( How Could I Be So Wrong)
  8. I Got Spades
  9. Hold´ Em Down
  10. Heroes & Heroines
  11. You Cannot Win
  12. Things To Do Before We Die

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: